A Man TT valójában az életről szól

Guldot nagyon sok mindenért lehet szeretni, én például hosszú életet kívánok neki, vagy hát legalábbis éljen túl engem, ugyanis senki nem tud úgy nekrológot írni, mint ő. Tudom, önzőség, ez van, de ha egy mód van rá, az enyémet ő írja. Valószínűleg azért tud ennyire szépen írni elhunytakról, mert különleges viszonyt ápol a halállal, elvégre mi másért járna már tíz éve a Man TT-re. És nem csak kijárogat oda, hanem része lett annak a forgatagnak, ismer mindenkit és őt is ismerik. Sőt, gyanús, hogy szeretik is, mert szimpla ismertségből nem ülhetsz csak úgy fel a MotoGP-t, a Superbike-ot és a TT-t is megjárt veterán, Jamie Robinson mögé, aki aztán visz egy húzósat a TT hegyi szakaszán.

És nem szökik el veled kettesben interjút adni Guy Martin, miközben mindenki a róla szóló film premierjén ül, nem kacsint oda a rajt előtt John McGuinness és nem jársz ki a finn TT-versenyző Juha Kallióhoz sarki fényt vadászni és a szaunában lándzsát lóbálni. Meg van még egy csomó dolog, amit nem csinálsz, Guld meg csinálja, például nem engedsz be egy rakás embert a lakásodba, ahol aztán legszebb fotóidról sztorizol nekik.

Ugyanis Guld mester felülve a legfrissebb trendvonatra egy lakáskiállítást tartott, amire turnusokba lehetett jelentkezni, ő pedig reggeltől estig sztorizott a képek keletkezéséről, illetve arról, miként álltak össze azok a megörökített tökéletes pillanatok. És hogy teljes legyen az élmény, a barátai odahordtak rengeteg TT-s relikviát - törött idomok, olajoshordók, kopott gumik, sőt, Bitter Sanyi sisakja, trófeája és kesztyűje is ott volt a nappaliban.

A képeket ismertem, meg merem kockáztatni, hogy mindegyik megjelent már a Totalbike-on az évek során, de egészen más valamit a monitoron látni, mint a többi válogatott képpel és a szerző történeteivel kontextusban megélni.

A képek elrendezésében is volt koncepció, hol egyértelmű, hol magyarázatra szoruló, de ez ebből a szempontból mindegy is, Guld mesélt, mi pedig figyeltünk, időnként kérdeztünk, majd hitetlenkedve néztük, hogy a délelőttből valahogyan délután lett, és hamarosan érkezik a következő csoport.

Bár a Man TT-re úgy szokás gondolni, hogy ott minden a halálról szól, igazából nem: minden az életben maradás körül forog, senki nem a szép temetésért megy oda, hanem a misztikus pályáért és a dicsőségért, ezek közül pedig egyiket sem lehet a koporsóból élvezni. Guld képeiről sem az jön át, amivel a versenyt felszínesen ismerőket ámítani lehet, hogy ezek bizony meghalni mennek oda - hanem a másik oldalról, azokról szól, akik ott érzik, hogy igazán élnek. És valószínűleg ő is ezért jár oda. Kicsit olyan ez, mint a temető a verseny útvonala mellett: nem azért van ott, mert úgyis meghal valaki, hanem az a temető mindig is ott volt, de mivel időnként arra is kell menni, visz arrafelé út - és ha már van ott egy út, azon lehet versenyezni is.

Valamit tud az a verseny, hogy aki egyszer ott járt, az utána mindig visszavágyik - kérdezgettem is Guldot, hogy oké,  a TT-re rohadt drága kijutni, de akkor miért nem jó egy Ulster GP, ami sok szempontból még a TT-nél is őrültebb (elmebaj pálya, tömegrajttal), vagy egy kiruccanás Horicébe, az itt van szinte a szomszédban, de ő csak legyintett: ezek kapudrognak elmennek, de a TT az tényleg A Közúti Verseny, ami nem véletlenül okoz függőséget, már több mint száz éve. Valamiért minden másnál több, és ez az élmény átjött, ahogyan ott tébláboltunk Peti lakásán.

(Hogy ne szaladjak el nagyon a pátosz irányába, azt még hozzátenném, hogy a művész augusztus óta nem volt képes meglátogatni, hogy megigyunk valamit meg sóhajtozzunk napfelkeltéig, de ma azért kiadta házi feladatnak, hogy keressek neki pályamotort, mert Király Laci mégsem adja el neki az R3-at. Van valakinek valami tuti tippje?)