Teszt: Triumph Tiger 1200 GT Pro

Tavaly év elején, ha jól emlékszem erősen márciusban, megcsörrent a telefonom és Perlaki Peti kedves hangja csendült fel benne: „Ádi! Volna kedved Skóciában nagyendurót tesztelni? Felfrissítik a nagy Tigert, és annak a bemutatójára kéne kimenni. Lesz száguldozás, kis off-road. Tudod, olyan kéne, aki ráér és kicsit tud terepezni egy ilyennel, de inkább ráér.” Valójában azt mondták: „Figyelj, ide olyan pilóta kell, aki helyt tud állni aszfalton és terepen is. Ezek angolok. Mennek, mint a hülyék. Van ilyen emberetek?” - ez így mondjuk utólag derült ki, de na bumm. Gondoltam, micsoda véletlen, hogy én éppen ráérek és kevés dolog vonz jobban, mint egy arra elvileg kevésbé optimális motorral vicces dolgokat csinálni a saját kis szintemen és hát legyünk őszinték, egy kis langyos kanyargás a szépséges Skót tájon sem volt túl elborzasztó.

Épp meglett a HJC-től az új adventure sisakom így egyből jó kis tesztnek ígérkezett erre is. Egyébként a - sajnos - kifutott HJC C80 a pontos típus. Az aktuális modell ebből az. Szeretem mert hordható kalandmotorosan napellenzővel vagy kicsit vagányabb állrészű utcai sisakként anélkül. Én soha nem veszem le a napellenzőt, és az M1000R-ren is kibírtam benne jóval kétszáz fölött is, nulla szélvédelem mellett. Kényelmes a kissé hosszúkás fejformámmal (nem az tipikus döbrögis gömbfejem van, amire a legtöbb sisak passzol) mindenféle „betörés” nélkül is.

Arra számítottam, hogy valami éppen nem túl kellemetlen, de hűvös idő lesz, ezért jól bepakoltam a teljes off-road és túracuccomat. Abból indultam ki, hogy biztosan csinálnak valami majombiztos „terep”-pályát is, ahol eléggé elszántan egy CB500 is simán végigmenne, de kis ügyeskedéssel még jó képek is születhetnek. Ha a gyakrabban járnék ilyenekre, kellene valami hokis-táska vagy hasonló, mert a 46-os ADV csizmák meg az XX-XXXL-es ruhák sok helyet foglalnak, ahogy egy XL-es sisak sem kicsi.

Ilyenkor igyekszik az ember előrelátó lenni és felkészülni a várható időjárási körülményekre a motorozás jellegével egyetemben és ennek lesz még szerepe a történetben. Ne feledjétek, hogy egy repülőre kell az egész hóbelevancot feladni, addig elrángatni. A sisakot mindig kézben viszem, hiszen nem egy sztorit lehetett hallani, hogy elkeverték a nyomorult firkász cuccát (tényleg Peti, nem te nézted végig a pálya széléről a ZX.-4RR pályatesztjét? - de, Peti.), így ha sisak van, már ki lehet találni valamit. Egyszer már megmérem hány kiló a szett, de biztos nem annyi, mint egy gyerektestűnek... :D

Amikor tesztre megy az ember, időben felveszi vele a kapcsolatot az adott importőr általában rendkívül kedves embere és bekéri az adataidat. Jelen esetben Triumph Tibi volt az, aki simává tette az oda- és visszautat, valamint leadta a megfelelő drótot a helyieknek, hogy érkezem. Nem tudom mennyire általános, de szerencsére nem valami diszkontos légitársasággal mentünk (Jellemző, nem ezen szoktak két forintot fogni - A szerk.), végre kipipálhattam a Lufthansát is. Az más kérdés, hogy a célállomás Glasgow napfényes vidéke volt, ahova Pestrű' nem jár kétóránként direkt járat, így oda és vissza is volt egy izgalmas átszállásom Frankfurtban. Hogy mitől volt izgalmas? Valamilyen érthetetlen okból késett a skóciai indulás, és mivel ezek a zsenik kiléptek az EU-ból némi politikai tőke reményében és egy kis halászlobbi nyomására, a Vaterland repterére érkezvén új belépőként kellett beállni a sorba; mintha a világ másik feléről jöttem volna.

Mire félig kipakoltattak és végighúzták a drogérzékeny csíkokat a cuccaimon (mit gondoltak ki vagyok én?) , már kezdett nagyon necces lenni az odaérés a Pestre induló gépre. Annyira nem izgultam, mert Lufthanzás volt a teljes menet, és ők azért ilyenkor látják, hogy a késő gépen ki szállna át a másik sajátokra. Hát ha itt látták is, hogy érkezik még ember , nem nagyon érdekelte őket, hiába futottam kilométereket teljes felszereléssel, simán előttem zárták le a beszállást. A szenvtelen kis csoki mosolyogva mondta, hogy„hát lekésted”. Mondom neki „lekéstem ééén? TI KÉSTÉTEK LE! Nézzél utána szépen”. Mindjárt lett is átfoglalás a következő gépre. Ekkor délelőtt 11 óra felé jártunk és a következő gép szinte azonnal indult, este 11 óra körül, így nyertem egy kis időt lelkigyakorlatozni. Szerencsére adtak egy kis pénzt kupon formájában, hogy ne haljak éhen a késésük miatt, így egy rendes éttermi vacsora árából lett is egy szendvicsem és egy kólám...

Hogy ne süllyedjen el a homályban a motoros rész sem, a bemutatott modellcsalád a Triumph Tiger 1200 GT PRO, GT EXPLORER, RALLY PRO és RALLY EXPLORER négyes volt (videós beszámoló a link mögött). Ezt csak így előre leírom, hátha valakit érdekel a konkrétum.

A rendkívül hajnali, de problémamentes kiutazás végén, Glasgow apró repterén találtam magam. Legnagyobb sajnálatomra nem Mr. Dezsőt várták táblával, hanem „csak” egy Triumph-logós papírral állt az új legjobb barátom a kijárattal szemben. Miután nagy boldogan egymásra találtunk összeszedtük a kisbuszt, amivel királyi módon egyedül utazhattam. Mivel az utolsó kétnapos turnus voltunk a héten, eleve kisebb létszámban voltunk jelen, mint előtte a „teli” csoportok (ez a motorozáshoz beosztós táblákon látszott főleg, meg a leülős helyeknél), de a román kollégán kívül egyedül voltam a valamikori vasfüggöny kevésbé szerencsés oldaláról.

Ha már országok, csoportok: érdekes, hogy a jelentősebb motoros piaccal rendelkező országokból egész csoportok voltak több médiától is. Mindenféle olaszok, spanyolok borultak össze azonnal régi ismerősként, de kis lelkesedéssel be lehetett könyökölni közéjük. Én később együtt is motoroztam a skandináv srácokkal és a román fiúval, így utána is szorosabban mozogtunk, míg a másik csapat csupa olasz volt, ők elvoltak magukban. Szóval szembetűnő volt az, hogy a „bezzegnyugat” kitermel főállású, felnőtt embereket motoros újságírónak, míg kishazánkban ez inkább ideig működik, mint óráig, de alapvetően nem egy családfenntartó hivatás. Kapcsolódó megjegyzés, de azért, akik itthon motoros tesztekkel, írással, műsorokkal foglalkoznak, mind vagy szinte mind rendelkeznek valamilyen polgári munkával is. Egyedül a skandi srácoknál volt az egyik szexuálterapeuta. Tényleg.

Szóval bent ülünk az igen erős skót angolsággal beszélő, ámde rendkívül barátságos haverommal az egyébként fullos Merci buszban és lassan elhagytuk a várost. Megmondom őszintén, a konkrét helyszínt annyira nem nézegettem, így kíváncsian vártam hol kötünk ki. Egyszer csak lefordultunk a főútról és egy maximum szervizútnak megfelelő, keskeny aszfaltcsíkon vágtunk át egy kiserdőn és megérkeztünk egy IGAZI KASTÉLYBA! Nyilván poén új helyeket megismerni egy ilyen teszten, de általában a motor a lényeg, azonban ez lélegzetelállítóan szép szállás volt. Ha érdekel, Earl of Mar Estate, Mar Hall Ave, Bishopton PA7 5PP volt a cím, érdemes rákeresni.

Az épület csodálatos volt, mintha egy filmben lenne az ember, golfpálya és tenger az ablakod alatt... Mivel kezdtem éhes lenni és még senkit nem láttam a Triumph-osokon kívül, gondoltam legurítok egy jóféle skót sört és sétálok egyet a parkban. Megnéztem a helyi veterán-falut, mellette a Falklandi háború emlékművét, fotóztam mókusokat és úgy általában áztam és fáztam. Ja, nem mondtam? Igazán kellemetlen idő volt.

A hotelben amúgy nem volt tolakodó a Triumph-os jelenlét, de azért igen látványosan elhelyeztek egy Tigrist a hallban egy embörméretű Triumph-os zászló mellé, ha valakinek nem tűnt volna fel a két strandzászló a kapuban.

Ilyenkor elkezdenek visszaszivárogni az aznapi csapat tagjai, így kicsit lehet kibickedni a motorokkal meg hogy miket mondanak fel a videókhoz. Mivelhogy egy ilyen profi bemutatón nem csak fotókat kapsz, de mindjárt ellőheted a beszélős részt is. Természetesen halál fáradtan vagy fázva vagy kimelegedve, de a lehetőség adott. Az egészen elképesztő, hogy mennyire profi stáb volt most is kint, hihetetlen fotók készültek a csapnivaló időjárás ellenére is. Már az első fotóhelyszínen elkezdett esni az eső, ami nagyon fájt, mert a „legcsicskább” változattal mentem az első kört a kamerák előtt, és az volt a titkos tervem, hogy majd a „nagyokkal” villantok keményet, miután kitapasztaltam a szakaszt. Hát egyrészt ezt buktam, mert annyira esett, hogy jócskán visszavettem, nem akartam ott és akkor odaverni egy fél lakás árát. Viszont egészen elképesztő volt, hogy a fotókon alig látszik az eső, szinte csak a keréknél ahogy vágja fel a nagyját. Nem tudom hogyan csinálták, de zsenik voltak.

Az első este volt egy kisebb rendezvény, ahol zárt térben voltak kiállítva a motorok és azok megújult alkatrészei. Ezt nevezem igazi bemutatónak, amikor nem csak elmesélik, hogy mi változott és milyen, de kézbe is veheted, megmutogatják rajta a változásokat, jobban átjön a lényeg. Miután kéttucatszor elmondták, hogy ez aztán most mennyire jó lett és micsoda javítások történtek, nem bírtam ki, hogy később privátban ne kérdezzem meg az egyik mérnöktől, hogy „akkor az előző ennyivel rosszabb volt?” :D Ez mindig felmerül bennem, amikor egy új vagy frissített modellről annyira ódákat zengenek, de mélyen legbelül éreztem, hogy mit fog mondani: valami mismásolós alibivel kifarolt, hogy „neeem, az is jó volt, de ez aztán mégsokkalinkább.” „Persze”, mondtam és egy „mindig az aktuális ami sokkal jobb, mint az előző, de valahogy hivatalosan az sosem szar utólag sem”-megjegyzést elmormolva a bajszom alatt, nem feszegettem tovább.

Egyébként a motor zseni. A GS Adventure-szintű full-fullos kiadástól szépen utcai felé lépkedve mindenki megtalálja a motorozási szokásainak megfelelő kivitelt. Elsőre kicsit sértődötten ültem a legutcaibb verzió nyergébe, de igazából nem volt rossz. Ha nem akarnék kifejezetten tereptúrázni vagy néha hülyülni vele itt-ott, akkor tökéletes az „alap” is. Sok-sok érdekes részlet újult meg rajta, fejlesztettek a gyártáson vagy a strapabíróságon. Olyasmikre kell gondolni, mint például a főtengelyt egy bizonyos helyzetben forgácsolják ki, amiben előnyösen fér hozzá a gép, és utána tekerik meg, hogy minden a helyére kerüljön. Olyasmik is tetszettek, hogy most már tudta a motor azt, amikor ugranak vele és az aktív futómű erre külön programozva volt. Egyébként mondhatni, hogy a szokásos: hihetetlenül erős, jól vezethető, kényelmes, fullextrás gépek ezek már. Átlagos motorosnál szinte csak a hit az, ami miatt egyiket választhatja a másik helyett, csalódni nehezen fog amíg megy a motor.

Hiszen ki tudja kihasználni a mai százsoktíz lóerős kalandmotorokat még aszfalton is, nemhogy terepen? A totál szubjektív fél-élményeken túl mikor és ki motorozza ki ezeket? Mert én nem, az biztos, ahogy az is, hogy nem kimotorozás amikor az asszonnyal a hátunk mögött, három dobozzal panaszkodunk, hogy 35-ről nem vált eret hatodikban félgázra, hegynek fölfelé. Ez a kategória is rég túlment az épeszű szinten és aszfalton és terepen is sokkal többet tud, mint épeszűen szükség lenne rá, legyen az Triumph, KTM, BMW, Honda. Végül még sokáig dumáltunk informálisan is motorokról a gyáriakkal és a firkász kollégákkal az utolsó sörök mellett, aztán mindenki eltette magát a másnapra gondolva, amikor is jön az IGAZI próba!

Alapvetően nem vagyok az a reggeli csávó, szóval nekem minden ilyen korai készülődés erőszak a lelkemnek, de ha motortesztről van szó, kipattannak a szemeim. Ha jól rémlik, valahogy nyolc körül már eligazításon ültünk, ami reggeli, kaki, öltözés, kaki, letámolygással együtt hajnali fél hetes kelést jelentett. Arra már ekkor rájöttem, hogy rácsesztem, mert elfelejtettem betenni a pinlock-ot és a nadrág vízzáró rétegét, csak a kabátban volt vízzáró betétem. Szerencsére minden mást sikerült, mintha igazi felnőtt lennék. Bepakoltam két pár kesztyűt is, hiszen akkor még reménykedtem terepezésben, így volt rendes krossz, ha ügyeskedni kell és téli, bélelt a túrához.

A felvezetőink ex-BSB versenyzők voltak: Andy Nuggleton és Ian Cobby. Igazi ősz hajú vadállatok, amit ekkor még nem tudtunk. A reggeli eligazításon kiderült, hogy nem lesz semmiféle terepezés, ellenben egy masszív 234 km-es kör vár ránk, igaz akkor még nem tudtam, hogy micsoda utakon. Természetesen elmondták, hogy megfontoltan, biztonságosan fogunk motorozni és hogy bármiféle bravúroskodást terveztünk lefotóztatni a fényképezős szakaszokon, azokat NEM fogjuk megkapni képen. Itt kicsit el is ment a kedvem, mert jártam már olyan tesztmotorozáson felvezetéssel, ami inkább ne is történt volna meg, de gondoltam legalább a túrázgatós részét kipróbáljuk a motornak.

Induláskor életem egyik legszebb élménye volt a témában, amikor igazi skót dudaszóra vonultunk ki a gépekhez, amelyek számozott kulcsokkal vártak bennünket szépen, sorban. A csel az volt, hogy a motorokat meghatározott megállókban cserélgettük, így mindenki ment mindegyikkel eleget és lett fotó is minden motorral. Ekkor még ígéretes volt az időjárás, felhős, hűvös, de felszáradó aszfaltos időben indultunk neki.

Az viszonylag hamar kiderült, hogy ez menés nem azoknak fog kedvezni, akik örökké akarnak élni.

Hamar kettészakadtunk és az első felvezető elkezdte addig húzni, amíg mögötte tudtunk lógni az őrült vikingekkel, míg a román srác kissé visszafogottabb tempóban követett minket a másik vezetővel. A sok megállás és közúti izébigyé miatt úgyis mindig beértek minket. Egy ideig eltartott míg kiértünk a nagyváros vonzáskörzetéből és rendesen északnak vettük az irányt. Csodálatos helyeken jártunk, olyan tájakon, amiket lefényképezve azt hinném, hogy festmény. Ugyanakkor hihetetlen volt, hogy mindenfelé kempingzónák, strandok, mindenféle helyi turizmust szolgáló létesítmények voltak. Én visszanéztem az útvonalat Streetview-n, de májusban is szarnak tűnt az idő. :D Kemények ezek a népek, az biztos. A régmúltban az itteni mindennapokhoz képest, szinte felüdülés lehetett felnégyelődni az angolokkal vívott háborúk alatt elfogva. Mindent értek.

Itt már kezdett gyanús lenni, hogy igazi eszement veretés lesz ez az útviszonyokhoz képest, pláne úgy, hogy életemben először kellett balos közlekedésben részt vennem. Amíg elértünk első megállónkhoz, Loch Lomondba, volt egy első fotós szakasz, amikor is a motorokat váltogatva mentünk fel-le egy szebb szakaszon. Egy rövid kávé után visszamentünk nem messze az első helyhez és picit odább is megismételtük a menetet. Itt már elkezdett rendesen esni az eső, amit egyrészt zseniálisan kimozogtak a fotósok, alig látni a képeken a legnagyobb záport is, másrészt kezdett átázni a nadrágom és befolyni a víz a kesztyűmbe, valamint az otthon hagyott fólia miatt, kénytelen voltam résnyire nyitott plekóval menni, ami óriási öröm volt a kövér esőben néhány fokos hidegben.

Amúgy ez a kesztyű dolog érdekes szívás: hiába vízálló a kabát és a kesztyű is mivel, ha nem kifejezetten csopperen ülsz, a kezed lefelé áll ugye és a jeges víz szépen lassan befolyik kesztyűbe a kabát alján, bármennyire is meghúzod a kesztyű mandzsettáját és kb. csuklóig áll benne. És itt még sok-sok órányi motorozás hátra volt!

Isteni szerencsére megálltunk Inverarnanban (-ben? furán ejtik a szavakat ezek a népek) a híres, hírhedt, 1705-ben alapított „The Drovers Inn” fogadóban. Ehhez a fogadóhoz számos rémtörténet kötődik. A legnépszerűbb az, amikor egy Angus nevű pásztorlegény megszállt itt a rábízott marhákkal, azonban a konkurens pásztorok ájulásig itatták és az éj leple alatt elvitték az állatait. Miután üres kézzel tért haza, száműzték a klánjából, elvesztette a családját és vándorolni kényszerült. Nem tudta feldolgozni a történteket, ezért visszatért a fogadóhoz és csak várt és várt, mígnem egy napon felbukkantak az életét kisiklató brigantik. Miközben nehezen visszafogva magát várakozott a lehetőségre, hogy bosszút állhasson, az egyik rosszfiú kiszúrta őt és egyből rájöttek, hogy mire készül. Éjszaka a rosszfiúk lepték meg Angust és egyszerűen fellógatták a fogadó mellett egy fára. Állítólag azóta kísért a fogadóban és környékén, bosszúért kutatva.

Egyébként a fogadó szuper volt, de annyira szétáztunk, hogy szinte semmit nem száradtak a ruháink és magunk sem melegedtünk túlságosan fel a klasszikus fish and chips-et betolva. Isteni szerencsém volt, hogy az egyik fiú két kesztyűt is hozott és mivel neki nem ázott át, ideadta nekem a szárazat. Így volt fél órám kényelmesen, mire ebbe is belefolyt a jeges víz.

Az ezután következő a szakasz volt a legeslegbetegebb: mondtam, hogy nem volt nagy tökölés, az öreg versenyzők húzták neki amíg el nem kezdtünk lemaradozni. Hát itt aztán belenéztünk már autópályán is büntis tempókba, a már említett retkes, vizes, néhol töredezett, iszonyú keskeny utakon. Eleve próbáltam nem meghalni balfékül szembemenve, de folyamatosan olyan tempóban mentünk, amire az instacsajok gondolhatnak, mikor a komfortzóna-feszegetésről beszélnek. A felvezetők tudták hol van mérés, ott lassítottunk és utána bamm, felakasztották a gázt. Ezért mindenképpen jár a keksz a motoroknak is, mert ez nem spanyol versenypálya minőségű, tengerparti utakon való veretés nem jelentett nehézséget a motoroknak sem. Érdekes módon nem volt dráma egyszer sem, de szerintem a szerencse istene is ránk mosolygott aznap.

Ha lehet annak nevezni, összesen két „baleset” történt a nap folyamán: Johan, az egyik skandináv firkász először felborult a motorral egy szó szerint extrém időjárású völgyben. Egy útfelújítás miatt áteresztő lámpás megoldással lehetett átmenni egy kis útszakaszon, és amikor a pirosnál vártunk, az orkánerejű szél egész egyszerűen felborította. Volt rajta ilyen „okos” légzsákos mellény, amit már nem bedugni kell, hanem esésnél működik el, de ennél az esésnél nem működött el. A másik „baleset” akkor történt, amikor a vége felé egy szakaszon kompoztunk és Johan mellénye a hullámzó tengeren hajózva egyszerűen kapitulált. Érdekes tapasztalat volt, mondjuk én majdnem beszartam amikor a mögöttem fél méterrel álló emberen berobbant a mellény, de nyugtatott a tudat, hogy mások sem ijedtek meg kevésbé. Mindenesetre tanulságos volt, hogy ha egyszer lesz ilyenem ÉS nyugtalanabb vízen kelek át komppal egy túrán, inkább ki kell kapcsolni.

Ezután már csak egy erősebb gázcsavarintásnyi szakasz volt hátra, ahol azon kívül, hogy kicsit jégesőben verettük 160-180-akkal egy gyorsforgalmi jellegű úton, szinte semmi említésre méltó nem történt. Mikor visszaértünk a kastélyba (érted, KASTÉLYBA!), már alig pislákolt bennem az élet, de ilyenkor következik a videóanyag felvétele, ha kérted. Én még itthonról kértem, de ott bármit megadtam volna, ha nem kell még egy órát állnom a szélben, de hát, az olvasó szent és anno szépen ki is került ez az anyag, amiben elmesélem, hogy mennyire fullos ez a motorcsalád.

Ezután már csak annyi dolgom volt, hogy valahogy felmelegedjek a mesés szobában lévő mesés kádba elfekve, hideg sört kortyolgatva. Sajnos, (nem sajnos) elég feszesen kellett a nagy közös vacsorára menni, ahol már volt is miről beszélgetni, így egyszerre telt barátkozással és szakmázással a dolog. Másnap egy lendületes felkelés után kidobtak a reptérre, hogy egy kis késve indulás miatt boruljon az átszállásom Németországban, de így sem volt tizenpár óránál sokkal több a hazajutás és szerintem simán hajnali 2-3 körül pesten voltam. Ez a teszt extra szívás volt időjárási szempontból, de mindig az ilyenekből lesznek a jó emlékek, avagy a méltósággal viselt kényelmetlenség maga a kaland. Ami veszélyessé tudja tenni ezeket az az, hogy az ember megpróbálja tényleg alaposan kipróbálni az adott motort, ami egy VanVan esetén talán nem olyan drámai, de bármi, ami 100 lóerő felett van, már csak valójában ésszerűtlen tempóval és módon menve próbálható ki igazán. Mert ha nem húzod neki, mit mondasz róla? Szépen végig lehet váltani a fokozatokat? Langyosan fékezve megáll? Esetleg azt, hogy szabályos sebességgel véve a kanyarokat, bírja a futómű? Nyilván ezek a motorok jóval túlmutatnak legtöbbünk képességein és hogy egyáltalán kicsit is megérezzük mik lehetnek az erősségeik és mik a gyengeségeik, ki kell tolni a szemüket. Ezért valójában minden egyes teszt tud veszélyes is lenni, miközben gyakran tízmilliós motorokat és a saját testi épségünket kockáztatjuk.

Hogy a motoros újságíró-e az élet császára? Nyilván igen, de néha nem olyan fényes az a trón.

Videós beszámolót a motorról itt, a link mögött találsz.