Teszt: Triumph Speed Triple 1200 RS - 2024.

Az utóbbi években egyre inkább háttérbe szorultak a '90-es és kétezres évek aduászai, a sportmotorok. Ennek köszönhetően teret nyertek az alternatív kategóriák, így a nakedek is magukévá tették a piac egy - jó - részét. A Triumph ekkorra már mondhatni élen járt, vitte a pálmát ebben a meztelen világban, amit Bistei kolléga korábban, a modell premier tesztjén részletesen kifejtett.

A brit gyártó már az előz őSpeed Triple-lel is jelezte, hogy nem viccelnek: az erős alapokat a jelenkor technikai elvárásaival összegyúrva könnyebb, erősebb és precízebb sorhármas huligánt kaptunk: az 1200 RS végképp nem gyerekjáték. Az 1050-es elődmodellhez képest a blokk 1160 köbcentire hízott és 180 lóerőre húzott (a korábbi 150-hez képest), és mindez 198 kiló menetkészen, ami bizony előre mosolyt csal az ember arcára. Aztán ott vannak a finomságok az Öhlinstől (NIX30 és TTX36) és a Brembótól (Stylema), amire újra összefut a nyál a szánkban. A mindenfelé tekergethető futómű alapbeállítása kissé kemény, az első fékerő adagolhatósága viszont mintaszerű.

A fenti nyalánkságok és a motor vad, madmaxes külleme láttán elérzékenyül az ember akkor is, ha a Tripla csak a sztenderen áll. Mi sem jobb bizonyíték erre a fenti példánál, miszerint a tesztmotor a mátrai kanyargás során, random módon gazdára is lelt. Hétfőn már szóltak a Triumph kollégái: nincs lehetőség hibázásra, a motor elkelt. Bár az új tulaj akkor még nem ment vele, azt kell mondjam, teljes mértékben egyetértek vele.

Amikor pár nappal azelőtt átvettem az RS-t, fél órán keresztül ültem/álltam mellette és nézegettem, hümmögtem: ez igen, ennek mindene nagyon igényes, semmi sincs elnagyolva rajta, és a harcias formája (engem is) meggyőzött. Akár a részleteket, akár az összképet nézzük, kifinomult, kidolgozott részletekbe botlunk – ezt ma már kevesen tudják ilyen szinten, sőt.

Miután a szemeim eleget ettek, hamarosan könnybe is lábadtak. In medias res: a városból kifelé hamar kikapcsoltam az elektronikát, és egykeréken indultam a zöldre, első keréken gurultam a pirosra. Meglepően könnyű dolgom volt a nehézbombázóval a lámpától lámpáig utcai harcban. Nagyon szórakoztató szinte bárhova keresztbe befordulva érkezni, legyen szó kigyorsításról vagy féktávról. Borzasztó feelinges a brit huligánnal rombolni a városban, mindenféle racionalitást mellőzni, csak a pillanatnak élni. A 765-ös kistesó, a Street Triple tuti élhetőbb motor, Bistei/Lövey meg mindenki megmondta már a szakmában: igazuk is van. De pont ettől a felesleges plusztól annyira hangulatos a Speed.

Ráadásul mindeközben olyan kezes, hogy néha már magamra szóltam, hogy ebből itt/most elég, mert ez vagy fájni fog, vagy sokba' fog fájni. Netán elfogy róla a gumi, de ezek összessége is könnyen meglehet, ha nincs a toppon, aki rajta ül. A blokkról csak jót vagy semmit: alulró jövő, szuper-kezelhető nyomaték és számomra a non-plus ultra, hogy nem fogy el a fordulattartomány felső harmadában sem. A power-naked kategóriában ez nem meglepő, de sokszor azt éreztem, hogy ez nem egy meztelen valami, hanem egy brutál vehemens mindenes. Hogy mást ne mondjak, a legutóbbi BMW S1000RR-en is hasonló jókat éreztem. A szélvédelme és stabilitása is kimagasló, mármint mindkettő esetében rosszabbra számít az ember, ránézésre. Minimális plexi ugyan rendelhető rá, de annyira jól dobja el a szelet, hogy autópályán a bőven illegális utazótempó is simán elviselhető rajta. Persze senkinek ne legyen illúziója: nem egy túramotor, ahol kalitkában ülsz és kétszáznál hallgatod a kívánságműsort a rádióban.

A végsebessége elektronikusan szabályozott, ugyanis 260km/h-nál megáll a motor, mint a szög. A sisak álla a tankon pihen, a Triumph még mindig tol, aztán egyszer csak eléred a limitet, ahol megálljt parancsol. Egyes hasonló csupaszok hasonló tempóban bizonytalanok, remegnek, kóvályog az eleje, rázza a kormányt, a rider az életéért küzd...de itt egyáltalán nem. Persze ezek után sem a kedvenc elfoglaltságom egy nakeddel 200 plusszal jönni-menni, de viszonylag kevés kompromisszummal tudja a gép.

Néhány nap használat után igyekeztem kissé szolidabbra venni a közlekedési stílusomat, ugyanis megint (mindig) azon kaptam magam, hogy keresztbe' fordulok ki, majd egykeréken távolodok... Némi önmegtartóztatás után jutott figyelem a túlzsúfolt kijelzőre is: hiába az 5”-os színes TV, elenyésző információt ad a főoldal, akár egy hűtővíz-hőmérséklet kijelzéshez is a menüt kell bújni. A bonyolult menü mellett a tempomat kezelése is egy gordiuszi csomó, pedig nem tartom magam egy műszaki analfabétának. A kormányon éjszaka szépen világítanak a gombok, ami inkább plusz esztétikai igényesség, mintsem valódi ergonómiai okosság.

Ahhoz, hogy ez a huligánmotor sokáig ilyen jó kiállású (karcmentes) maradjon, kellő megfontoltság és kellő tapasztalat szükséges. Ha ezek megvannak, valóban a kezed alá dolgozik és olyan, mint egy rendes GSX-R: szabályosan kéri, hogy bánj vele streetfighteresen keményen, menjetek együtt a rosszba. Ha nem vagy egy akcióhős alkat, és egy Tom Cruise szerep helyett inkább csak krúzolni szeretsz, akkor például a Street 765 sokkal inkább jobb naked neked. Nem mintha a kistesó nem menne bele a kalandba, de az 1200 RS merőben más, sokkal több, feleslegesen sok, és jól áll neki ez a fölényes viselkedés. Nekem kéne. Nagyon kéne.

Minimális gyártói módosítással (azóta befutott a facelift – a szerk.) számomra kifogástalan csupasz motor lehetne, de így is olyan egyveleg, ami - a piacon körülnézve - tudja a 6,7 milliós listaárat. Persze pár óvatos extra után ez már hetessel kezdődik, de továbbra is karcsúbb például a Ducati tízmilliójához képest, mert egy Streetfighter alapból ennyi. A többi európai gyártó szupernakedje is rendszerint drágább, mint a Tripla RS, csak a valamivel gyengébb japánok olcsóbbak. Nem gondoltam volna, hogy ár/érték bajnokságot lehet nyerni egy ilyen irracionális(?) vassal, de a Triumph tényleg eladja magát. Lásd a Mátrában a parkolóban.