„Megcsókoltam véres arcát..."

Costa doktor, a Moto GP orvosa

2012.07.21. 08:19
Ha ő nincs, Rossi apa nélkül nő fel, Mick Doohan nevét pedig már rég elfelejtettük volna. Az orvos, aki egyben költő is: a boxutcában néhányan legyintenek, ha meghallják a nevét, mások imába foglalják. A versenyzők viszont leborulnak előtte, mintha vízen járna. Ő doktor Claudio Marcello Costa.

Hogy indult a Clinica Mobile?

Apám, Checco rajongott a Daytona 200 gyorsasági versenyért. Eldöntötte, hogy megrendezi ennek európai változatát, ez lett 1972-ben az Imola 200. Ő is orvos volt, ezért összehozott egy mentőcsapatot a bajba jutott motorosok megsegítésesre; így jött a Clinica Mobile.

Engem is bevett a csapatba, először dolgoztam orvosként versenyen. Bedobott a mélyvízbe, a súlyos, életveszélyes sérülteket kellett ellátnom. Leizzadtam a felelősségtől. Egyébként csodás hétvége volt, Paul Smart nyerte a futamot az ezüst Ducatin.A versenyzőket megnyugtatta a jelenlétünk, kérték, kövessük őket a világbajnokság futamaira is. Barry Sheene csak annyit mondott: „Ha valaki bukik, az jobban jár, ha Imolában teszi, mert legalább Costa ott van.” Végül átalakítottunk egy kisteherautót, felszereltük orvosi műszerekkel és követtük a vándorcirkuszt, ahova csak tudtuk.

1977. február 3-án mutattuk be a Clinica Mobilét a nagyközönség számára a Paul Ricard versenypályán. Az első hivatalos versenyünk 1977. május 1-jén volt Salzburgban. Akadt munka bőven, megmentettük Franco Uncini és Patrick Fernandez életét.

Soha nem gondolt arra, hogy inkább futamokon indulna, mint gyógyítana? Volt egyáltalán motorversenyző a családban?

Apám egy 250-es Guzzit hajtott, imádta, talán még a versenyzéssel is megpróbálkozott. Általa kerültem közel ezekhez a csodálatos gépekhez, neki köszönhetem, hogy most itt vagyok. Egész életemben az ő vágyait, álmait próbálom beteljesíteni. Születésem előtt eldöntötte, belőlem is orvost farag. Ultrahang nélkül is tudta, fia lesz.

Minden úgy történt, ahogy eltervezte, orvosnak taníttatott, majd elcipelt a motorversenyekre, így én lettem a „versenyzők orvosa”. Esélyem sem volt, hogy versenyezzek, vagy motorra üljek, hiszen két dolgot kért tőlem – hogy ne motorozzak, és ne cigarettázzak. Jó gyerekként engedelmeskedtem, soha nem ültem motorra.

Úgy tudom, az indulásnál sokan, például az IRTA, a versenyek főszervezője is kételkedett az önök létjogosultságában.

Valóban nehéz volt. Mikor elkészült a Clinica Mobile, azt hittem mindenki örülni fog. A támadások teljesen leforráztak. Miután az első versenyen megmentettük Fernandezt és Uncinit, változott a hozzáállás. A versenyzőké mindenképp. Támogattak, védtek bennünket. Hála nekik, a '90-es évek elejére a többiek véleménye is megváltozott, olyannyira, hogy az IRTA végül kinevezett a Grand Prix orvosának. A Clinica Mobile már akkor is olyan volt a sok nagy kamion között, mint egy aprócska falu, a nyugalom szigete. A versenyzők szerettek bennünket, családias légkört biztosítottunk. Manapság olyan a kapcsolatom mindenkivel, mint amilyenről akkoriban álmodoztam.

Világszerte követték a Grand Prix-t már a 'hetvenes években is?

Nem, akkoriban még csak az európai futamokat tudtuk megoldani.

Jarno Saarinen közeli barátja volt. Mennyiben motiválta a halála?

Costa ebben a pillanatban felállt és otthagyott. Néhány perc múlva visszatért, adott egy általa írt könyvet. „Ebben minden benne van, olvassa el!”

Apokalipszis fogadja őket, lángokban áll a pálya

„ 1973. május 20-án kezdődött minden, azon a napon, amikor Monzában meghalt Jarno Saarinen.

1973. március 25 - én ismerkedtünk meg. Feldagadt térddel feküdt az imolai pálya rendelőjében, miután bukott a Tamburello kanyarban. Rajongtam érte, ezért adtam neki néhány tanácsot. Másnap bebizonyosodott, hibáztam, mert a térde még jobban megduzzadt. Leszívtam a vért, majd rögzítettem. Megkérdezte, mikor versenyezhet újra.

Normál esetben, három hónap pihenőidőre lett volna szükség, de visszakérdeztem – mikor szeretne? Így felelt – tíz nap múlva újra motorozni akarok. Helyeseltem és megígértem, hogy tíz nap múlva ismét motorozni fog. A tíz nap nem telt tétlenül. Jarno Hollandiába utazott, hogy a Yamaha európai fejeseivel tárgyaljon. A csapatorvos kiröhögte, véleménye szerint minimum három hónap a lábadozási idő.
Saarinen tíz nap után ismét motorra ült és nyert. Majd megnyerte élete első 500-as versenyét Franciaországban. A rövid idő alatt annyira közel kerültünk egymáshoz, mint előtte soha senkivel. Saarinen kijelentette, hogy kizárólag én gyógyíthatom.

Remekül indult az év, több futamot megnyert, majd jött a monzai verseny.
Jarno nem szerette a pályát, ezt több újságírónak is nyilatkozta a futam előtt. Máig megmagyarázhatatlan, de éreztem a tragédia szagát a levegőben. Ő is. A futam előtt feleségére, Soilira nézett, majd így szólt – Ha bármi történne velem, a teljes felszerelésem ajándékozd Costának. A történet innentől kezdve ismert. A 250-es futamon Pasolini motorja megcsúszik a Curvonéban, a szalmabálákon át nekicsapódik a szalagkorlátnak, majd felrepül, visszaszáll a pályára és pont eltalálja Saarinent.

Mire a mentők odaérnek, apokalipszis fogadja őket, lángokban áll a pálya, tizennégy versenyző a földön. Saarinen halott, Pasolini haldoklik, Walter Villa és Victor Palomo küzd az életéért. Én a rendelőben voltam, felkészültem a sérültek fogadására. Saarinent ponyvával letakart hordágyon hozták. Kitakartam, szörnyű látvány tárult elém. Az arca felismerhetetlenségig roncsolódott, vér borította. Ösztönösen megcsókoltam, visszatakartam és Pasolinihez siettem. Reménytelenül próbáltam újraéleszteni. A sors különös, Saarinen felszerelése soha nem került hozzám. Amíg írtam a jegyzőkönyvet a halál okairól, a teljes felszerelését ellopták a hullaházból.”

Körülbelül hány versenyző életét mentette meg?

A teljesség igénye nélkül Uncini, Patrcik Fernandez, Cecotto, Coulon, Graziano Rossi, Bonera, Ferrari, Carlos Checa, Locatelli, Krummenacher, Doohan, Capirossi. Rajtuk kívül segítettem még Alex Zanardinak, mind a testi, mind a lelki felépülésben.

Nemrég Valentino Rossi édesanyja úgy nyilatkozott, hálával tartozik önnek, amiért 1982-ben megmentette Graziano életét.

Látja, az ilyen pillanatok tesznek boldoggá. Emberek vagyunk, szeretjük, ha elismernek bennünket, csakúgy, mint egy gyermek, aki epekedve várja, hogy megdicsérjék.

Melyik gyógyítása volt a legemlékezetesebb?

Egyértelműen Mick Doohan. Olvassa csak el, leírtam a könyvben.

Az amputáció mellett döntöttek

„Mick Doohan világbajnoki reményekkel érkezett Hollandiába 1992-ben, de az asseni futam mindent megváltoztatott. Óriási balesetet szenvedett, a jobb lába teljesen összeroncsolódott. Azonnal kórházba szállították és megműtötték. Egy nappal később kiderült, a műtét sikertelen, az orvosok az amputáció mellett döntöttek.

Mick szerette volna kikérni a véleményem, ezért bementem a kórházba, hogy ellenőrizzem a sebet, de kidobtak arra hivatkozva, hogy nincs engedélyem Hollandiában praktizálni. Segíteni akartam, úgy éreztem, nem hagyhatom, hogy amputálják a lábát, ezért úgy döntöttünk, otthagyjuk a holland kórházat. Olaszországban biztosítottam a megfelelő feltételeket, rendeltem egy orvosi műszerekkel felszerelt repülőt, amivel a bolognai kórházba utaztunk. A láb addigra a végső stádiumban volt.

Az utolsó esélyt meglovagolva összevarrtam a sérült lábat az egészségessel, azt remélve, hogy megindul a vérkeringés az elhalt végtagban: a terv működött. Doohan rendszeres oxigénterápiát kapott. A kezelések után magamhoz vettem és a házunkban pihent még jó ideig. Ezt a hagyományt apám kezdte a '70-es években, ő is rendszeresen vendégül látta a sérült versenyzőket, mindig ugyanabban a szobában. Mágikus szobának hívjuk. Gyerekkoromban többször figyelmeztetett a nagyanyám – Claudio ebben az épületben néha furcsa hangokat, zörejeket lehet hallani, de ne félj, ezek nem a halál, hanem az élet hangjai.”

Mégis, hogy szervezték meg Doohan „elrablását”?

Semmi különös. Mindössze annyi történt, hogy rendeltem egy repülőt, egy orvos barátom meg szerzett egy mentőautót és néhány segítőt. Bementünk a kórházba, elhoztuk Doohant és az időközben hozzánk csapódó Kevin Schwantzot, aki csuklóját törte ugyanazon a hétvégén. A barátom telefonon közölte a kórházzal a tényeket. Talán ezért aggatták rá annyian az emberrablás jelzőt.

Capirossival például Ausztráliában maradt, mert súlyos tüdősérülést szenvedett.

Persze, ez természetes. Loris légmellet kapott, valamint vérrel telítődött a tüdeje. Drenázst kellett alkalmazni. Az elhelyezett drént legkorábban egy hét után lehetett volna kivenni, de az ellenőrzés során kiderült, Loris állapota továbbra sem kielégítő, újabb hetekre lett volna szükség. Ekkor teljesen kétségbe esett, rám nézett és így szólt – „Claudio, mikor jutunk végre haza innen?” Így feleltem – „Ha akarod, akár holnap indulhatunk.” Kihúztam a drén legjavát, csak egy apró részt hagytam Lorisban, majd hazarepültünk minden gond nélkül. Loris itthon már szépen gyógyult, viszonylag könnyen megúszta az esetet. Három héttel később Valenciában hetedik lett.

Hogy zajlik a párbeszéd egy versenyző és ön között, hisz ha jól tudom, csak olaszul beszél...

Az újszülöttek sem beszélnek. Egy csecsemő mimikája, reakciója sok mindent elárul. A testbeszéd sokkal fontosabb a munkám során, mint a verbális kapcsolatteremtés. Némi szaktudással a test olyan pontos információkat és visszajelzéseket közvetít, amely többet ér minden egyes szónál. A párbeszéd legfeljebb másodlagos tényező.

Mi a titka, hogy a versenyzői, hozzánk képest negyedannyi idő meggyógyulnak?

Ez nem titok, hanem tudomány és tapasztalat. Ha sakkozni kezd a halállal, egy idő után különös állapotba kerül, hisz időről időre felbukkan a sötétség szelleme. A versenyzők többsége megtanulja kezelni ezt a helyzetet, és bátran szembenéz a sötét erőkkel. Aki erre képes, az mentálisan van annyira erős, hogy átgondolt orvosi segítséggel jelentősen lerövidítse a gyógyulási folyamatot. Ez a tulajdonság bárkiben megvan, csak elő kell csalogatni.

Mennyire van jelen a spiritualitás?

Mi elsősorban gyógyításról beszélünk. Hagyományos orvosi módszereket alkalmazunk, a spiritualitás ettől összetettebb. Ide is igaz, amit az előbb említettem. Mindenkiben ott lapul, a kérdés csak az, milyen mélységben. Ha lehet, igyekszem előhozni, mert segíthet. A spiritualitás mindig önmagunkból fakad, csak ritkán használjuk. Mint orvos, elsődlegesen szakmai szemmel foglalkozok a sérülttel, minden más csak eztán következhet. A lényeg az egyensúly, egyik részről sem történhet árulás.

Mennyire fontos a pszichológia?

A helyes gondolkodásmód nélkülözhetetlen, mind a hétköznapokban, mind a motorversenyzésben. A siker alapfeltétele. Egy pilótának annyival összetettebb, hogy a fizikai felkészültség legalább annyira fontos, mint a tudati. Ha egy versenyző mentálisan erős, az nem feltétlenül a mi érdemünk. Feladatunk, hogy bízzunk bennük, és ezt lehetőleg közöljük velük. Sokszor hallottuk, ha egy sérült srác futamot nyer, részben értünk teszi. Ez persze nem így van, de jól esik átölelni őket a futam után.

Ha egy versenyzőt meg kell operálni a versenyhétvégén, ön mellette van?

Többnyire igen, feladatomnak érzem. Tájékoztatni, lelkileg támogatni, jelen lenni a nehéz pillanatokban. Segíti a gyógyulást, ha nyugalmat teremtek körülötte. Nem engedem, hogy elveszítse a kontrollt önmaga felett.

A mezőny összes tagjának van egy kartonja, nyilvántartás a sérülésekről. Előfordult már, hogy egy hosszú lista miatt valakit eltiltott a versenyzéstől?

Szerencsére, a pilóta alkalmasságát nem én döntöm el. Mindig igent mondanék. Az ilyen esetekben a pályaorvos dönt. Viszont én vagyok az, aki felkészíti őket a harcra és segíti az álmaikat.

Az utóbbi időben történt néhány érdekes eset a versenyzők között. Például Stoner kérte az ön segítségét a titokzatos betegsége során?

Nem testi problémái voltak, sokkal inkább lelki. Képtelen volt szembenézni a valósággal, nem tudta elfogadni, hogy veszíthet. Mint egy gyermek, aki nem tudja feldolgozni a kudarcot. A frusztráció felemésztette, alkalmatlan volt a versenyezésre abban a lelkiállapotban. Még a hozzá közel álló emberek sem tudtak rajta segíteni.

Stoner egyébként melankolikus alkat, amit én nagyon kedvelek benne. Úgy döntött, hogy odébb áll és önmaga oldja meg a problémát segítség nélkül. Hazatért és Ausztrália legmélyén megtalálta mindazt, amit keresett: a lelki békét. Erőt gyűjtött és letisztult gondolatokkal megcsinálta a motorsport talán legnagyobb visszatérését. A szörnyű hónapok teljesen megváltoztatták. Elfogadja, ha veszít. Ennek köszönhetően ismét a világ tetején trónol.

Hogy lehet minden versenyzőt egyformán szeretni?

Kivétel nélkül úgy szeretem őket, mint anya a gyermekeit, feltétel nélkül.

Ha két pilóta nem különösebben kedveli egymást, de mégis egyszerre jönnek, hogy oldják meg a helyzetet?

Megette a fene, ha itt nem talál magának valakit, aki segíthetne neki. Tizennégyen dolgozunk, a teret meg legfeljebb majd elválasztjuk. Ha ne adj Isten, egyszerre, egy időben kell ellátnunk őket, azt is megoldjuk. Egy valamivel tisztában kell lenni annak, aki hozzám jön segítségért. Én egy versenyzőt sem dobok ki a másik kedvéért!

Rossi 2010-ben szenvedte el élete első nagy bukását. Mennyiben volt ez más, a többi esethez képest?

Orvosi szempontból kellemetlen volt, mert nyílt törést szenvedett, a csont átszúrta a bőrét. Egy ilyen esetnél gyorsan kell cselekedni. A legfontosabb mindig az, hogy a csontot, a lehető leghamarabb tegyük helyre, még mielőtt a sérült megérkezik a kórházba. Csak így tudjuk elkerülni a fertőzésveszélyt. Az egész helyreigazítás egyetlen pontos mozdulat. Mivel senki nem vállalta, felhúztam egy kesztyűt és helyére tettem a csontot, majd elvitte a helikopter.

Doktor Buzzi alapos munkájának köszönhetően Valentino négy hét múlva újra járt. A normál gyógyulási idő négy hónap lett volna. Rossi így válhatott ismét hőssé, önmaga és a közönség szemében. Ez is egy remek példája az álmok kergetésének. Itt boldogan zárult a történet, de sajnos vannak esetek, ahol drámává alakul.

Gyakran személyesen is végigkíséri a frissen sérült pilóták hétvégéjét.

Ezt nevezem hősgyárnak. Egy pénteki csúnya balesetet követően vasárnap rajthoz állni. Ha van engedély, rajtam nem múlhat a dolog.

Minden ruhagyárral együttműködnek, vagy kizárólag a Dainesével?

Elsősorban velük, de bárkinek segítünk, aki hozzánk fordul. A Dainese gigantikus könyvtárral rendelkezik, itt megtalálható szinte az összes fellelhető sérüléstípus, ami versenyzővel valaha történt. Annak idején mi javasoltuk a gerincvédőt, valamint a púp fejlesztését a ruhákra. Egyébként a tatu hátpáncélját vettük alapul az ötletnél. Segítettünk már a zsokék védőfelszerelésének fejlesztésénél is, de a szívügyem mindig is a kesztyű volt. Egy bukásnál az ujjak sérülnek a leghamarabb.

Egy esetlegesen bekövetkező tragédiát ki segít feldolgozni? Egyáltalán szüksége van segítségre?

Kiírom magamból. Most készül a következő könyvem, ez enyhíti a fájdalmaimat.

Egy életveszélyes sérülés esetén is kísérik a versenyzőt a kórházba?

Tomizavával ott voltam. Nemcsak én, velünk tartott a pálya főorvosa is, együtt mentünk a riccionei kórházba. Ott a legjobb orvosok látták el, de már nem tudtak rajta segíteni.

A Clinica Mobile felszereltsége alapján, milyen korlátokon belül tudják ellátni a sérülteket?

A nagyobb műtéteket leszámítva mindenkit képesek vagyunk ellátni, még röntgen is van. A kis és közepes műtéteket helyben elvégezzük. Ha komolyabb beavatkozásra van szükség, stabilizáljuk a sérültet és felkészítjük a szállításra.

Nem megterhelő a rengeteg utazás?

Az egész életem a Clinica Mobilének, apám örökségének szenteltem. Ami az ő álma volt, észrevétlenül az enyém lett.

Minden versenyre kíséri a mezőnyt?

Manapság már nem. Régebben úgy gondoltam, soha nem fogok kihagyni egyetlen futamot sem, de mióta eltávolították az egyik vesémet próbálom kerülni a kockázatot. Sajnos már én sem leszek fiatalabb.

Tervezi a végleges visszavonulást?

Amíg élek, addig csinálom.

Van kiválasztottja, aki méltó lehetne a folytatásra?

Eszembe sem jutott, úgy gondolkodom, mint egy gyermek. Szellemileg frissnek érzem magam, a szabadidőmben megállás nélkül olvasok.