Rock kolbászos káposztával

2007.10.12. 17:21
Czocha-kastély, Lengyelország. Éjszaka furcsa zajok ijesztgetik a 13. században épült vár vendégeit. A különös hangulatot mégsem a szellemek, hanem a csillogó motorok határozzák meg. 13 vadonatúj Harley-Davidson.

Belebújok nyitott sisakomba, felveszem a napszemüvegemet, és elindulok a mattfekete Fat Bob felé. Utoljára még átfut agyam balesetmegelőző részén, hogy talán mégis jobb lenne a zárt sisakomba és fullprotektoros bőroverálomba bújnom, de a motor közelében már bőven elégnek tartom a veszkócsizmát, a bőrdzseki alá rejtett gerincvédőt és a háromnegyedes sisakot. Stílus mindenek felett.

A Fat Bob egyszerre vad és varázslatos. Már csak ránézni is jól esik. Nagy és nehéz, jól illünk egymáshoz. Letörlöm a párát a nyeregről. Megmarkolom a vaskos kormányvégeket, könnyedén átdobom a lábam az alacsony sárhányó felett, kényelmesen belesüppedek a hátulról jól támasztó széles és párnázott ülésbe. Felhajtom a méretes oldalsztendert. Középtámasz nincs, hiszen a karbonszállal erősített szíj nem igényel gondozást. Ahogy felegyenesítem a motort, őrült szirénázásba kezd. Lőttek a stílusos indulásnak, mindenki rajtam röhög.

Amint megkapom a lopásgátlós kulcsot, és elteszem a zsebembe, elfordíthatom a gyújtáskapcsolót a gyönyörű bobbertankon. A LED-ek kigyulladnak. A jobb hüvelyujjammal indítok, és berobbannak a méretes hengerek alattam. A motor erőt sugallóan rázkódni kezd. Megvárom, míg bájos utasom felszáll mögém, gyengéden átkarol, nem szól, csak csendben jelzi, hogy mehetünk. Behúzom a kuplungot négy ujjal – a sportmotorokon megszokott két ujjas kuplungolásom nem emeli ki rendesen a tárcsát, ami indulásnál még nem vészes, de az üres keresésekor már igen – megrúgom a váltókart az előre helyezett lábtartón, ami hangos, fémes csattanással a tudtomra adja, hogy indulhatok, egyesben vagyok.

Megnyomom az indexkapcsolót, ami amerikaiakhoz hűen nincs túlbonyolítva. Ha balra akarok jelezni, mint most, akkor a bal kezemnél lévő kapcsolót nyomom meg, ha végeztem, akkor ismét – abbahagyja a jelzést kisvártatva magától is, de csak kanyarodás után, egyenesben nem, egyesek szerint időzítő van benne, mások szerint dőlésérzékelő higanykapcsoló, szerintem talán mindkettő – hátranézek, s örömmel nyugtázom, hogy a sok bámészkodó elkészítette a fényképeit a motorról és kedvesem formás csizmájáról.

Finoman gázt adok, a méretes V2-es blokk halk, de határozott orgánummal felpörög. A rezgések alábbhagynak. Felkapcsolok hármasig, a többi sebességfokozatra nincs is szükség, pedig hat sebességgel gazdálkodhatok - haladni kell a divattal a H-D-nál is. Az út jó minőségű, a táj gyönyörű. Hatalmas fenyőfák a sziklafalon, jobbra kristálytiszta patak. Előttem vagy hat motor, hátam mögött is. Vonulunk. Méltóságteljesen, nyugodtan, de ha kell dinamikusan. Keresem az Ultra Classic Electra Glide közelségét, aminek Harman Kardon hifijéből kellemes rock zene szól. A többi motoros meg az én társaságomat keresi, szeretik az utasom hátsóját.

Valahogy ilyen volt a tesztmotorozás a Német-Lengyel-Cseh határ közelében, ahova a magyar Mr. Harley-Davidson, az örök gyerek Dobai Attila hívott meg több kelet-európai újságíróval egyetemben. Jó, jó, bevallom, nem volt utasom, és a riasztó sem alattam szólalt meg, de minden más így történt. A kolbászos káposztát leszámítva felejthetetlen élmény volt.

A Harleyknak érezhető kisugárzásuk van. Hülye marketingszövegnek tartottam e kijelentést korábban én is, de fejet kell hajtanom a húszas évek legnagyobb motorgyára előtt, a motorjaikból tényleg árad valami. Na nem az olaj és a füst, mint az ősidőkben. A fékek jól teszik a dolgukat, a kuplungok könnyen járnak, a gumiba ágyazott motorok kellemesen ficánkolnak, és nem rázzák le a napszemüvegünket. Minden alkatrész remekül működik, és ott van ahol kell. Ha netalántán mégsem úgy helyezkedik el a tank, a lámpa, a sárhányó vagy a kormány-ülés-lábtartó háromszög, ahogy szeretnénk, akkor választhatunk egy másik modellt a gyártól. A modellpaletta széles, az egytárcsafékes, léghűtéses Sportsterektől kezdve egészen a vízhűtéses és ABS-szel szerelt Brembo fékes Night Rod Specialig tart.

2008-ban a 105. évfordulóra készült gyönyörű, vörösrézfekete-metál fényezésű limitált modellek mellett a Rocker, 1200 Nightster és Fat Bob modellek jelentik az újdonságot. Megerősödtek a VRSC család tagjai is, a VROD és a Night Rod Special. Könnyen járó csúszókuplungot kaptak és immár ABS is rendelhető hozzájuk. A túramotorokat mostantól Brembo fékkel és nagyobb tankkal szerelik, és a drágábbakon már alap az ABS. Az ünnepi fényezést sajnos nem láthattuk élőben, de a három új modellt és a megújított régieket igen.