no

Telepi zsiványok

2009.01.09. 00:00

Csak egy színes folt, ahogy elhúz egy sportmotor. Nem valók városba, mégis ott szlalomoznak a magukat versenyzőnek álmodó ifjak – nem előztük le őket, csak kipróbáltuk motorjaikat.

Sokan szidják motorozási stílusuk miatt a telepi zsiványokat, mások csúfolják őket, hogy nem merik elhagyni a várostáblát, pedig motorjukat sportpályára vagy sportos utazásra teremtették. Mi az előítélet, és mi a valóság? Tényleg szenvedés városban a sportmotor, és önkínzó perverz, aki mégis ott használja?

Csoportos tesztünkben négy motort hasonlítottunk össze. Kettő sport-túra, kettő keményfejű sportmotor. Áruk egy és kétmillió forint, motorjuk 675 és 1156 köbcenti között van. Rokon bennük az idomzat, a budapesti üzemeltetés és a szemvillanásnyi idő, amely alatt átlépnek bármilyen magyar sebességhatárt.

Örök klasszikus a megbízhatónak tartott Honda VFR. Méregzöld vagány a Kawasaki ZX-9R, a sok vagánykodás eredményeként egyre kevesebb jó állapotú maradt belőle. Hirtelen támadó szélvész a Triumph 675, friss levegő az öregedő konstrukciók után. A Suzuki GS 1200 SS egy időgép, kora szinte megsaccolhatatlan, formája a nyolcvanas, motorja a kilencvenes és gyártása a kétezres éveké. Mindegyik más karakter, de melyikük a kerület királya?

A legöregebb és legszelídebb viselkedésű a Honda VFR 800. Betöltötte tizenegyedik életévét, de nem látszik rajta. A V4-es hangja összetéveszthetetlen. A széria még a VTEC változó vezérlése előtti korszak szülötte, gázadásra processzorhűtőként sivalkodik a szelepeket vezérlő fogaskeréksor. Az ortodox „véeferesek” ezt tartják az utolsó szerethető generációnak: az újabbak vezérműtengelyét már lánc hajtja.

Egy kávézó teraszánál előny a jó túraképesség, vagy csak a külcsín számít? Ha a városi legény szemével nézzük, bizony nem elég májer a fekete Honda. Amiből előny lehetne, hátránnyá válik: túl tömör a design és túl sok mindent takar. A védjegynek számító féloldalas lengővilla szinte elvész az óriási műanyag láncvédő alatt, a szép felnit pedig a kipufogó takarja el.

A 750-es előd még sportmotornak indult, olyan gének tették nemessé vérvonalát, mint a legendás RC30. Alig 190 kilós öntömeg, 112 lóerő és a fordulatszámmérőn 13000-nél kezdődő piros mező: a superbike homologizációs példányai voltak az utolsó igazán kihegyezett VFR-ek, ehhez képest a mai utód puhány, lomha dög. Ezért kellet a kilencvenes években új fiókot nyitni – elavulásával született meg a sport-túra kategória.

A testtartás lassú araszolgatásnál is elviselhető, nem öli meg a csuklót, igaz, nem is plüssfotel. Gázadásra, 6000-es fordulat felett sokkal szebben szól, mint egy négyhengeres; ha a tűzfalak visszhangja a döntő, ez a győztes. A 240 kilós Honda jól megy, jól fékez, de a típusra nem jellemző módon szűk fordulókban nehézkes. Szinte erőből kell rápréselni az ívre, utána meg mintha maga alá fordítaná az orrát. A tizenegy éves test még fiatalos, jól dobog benne a szív is: csak az első villát kéne beállítani, egy VFR nem viselkedhet így.

A Kawasaki Ninja akár kiöregedett versenyző is lehetne, de 1999 óta nem veszítette el varázsát. A C2-es széria agresszív designja még ma is friss. A méreggel teli hangulatról a színén kívül gazdája is gondoskodik: nemcsak várostáblától-várostábláig gurul, gyakori vendége a versenypályák nyílt napjainak is.

1998-ban, megjelenése évében ez volt a megtestesült sportszenzáció, szinte mindenben felülmúlta konkurensét, a CBR Hondát. Gyorsabb, erősebb és elvetemültebb volt, egészen addig tartott királysága, míg a Yamaha R1 meg nem jelent. Formája és jó tulajdonságai azonban nem koptak el, a 40-as torkú Keihin karburátorral szerelt blokk erős és robbanékony, jól sikerült futóművével agilis, könnyen irányítható a 899 köbcentis Kawasaki.

Taknyos zsebkendőként málló gumija és kifordított váltókulisszája egyértelművé teszi, hogy nem csak két piros lámpa között vagány a lovasa. Büszkén is lehet vágtatni rajta, a 143 lóerő sokkal fiatalabb sportmotorok ellenében is nyerő lehet, ha tapasztalt kezek fogják a gyeplőt.

Ha a hangulat és a beszerzési ár a döntő, esélyes lenne az aranyéremre – összességében csak az aranyér marad: 140-es tempó alatt kifejezetten kényelmetlen a ZX-9R. A városi lavírozás csak dupla adag önfeláldozással élhetők túl, vitaminként adagolt kigyorsításokkal. Hogy mit mond erre a többi közlekedő?

Kellően hangos a japán Advantage kipufogó, úgysem hallani az átkokat – mondhatnánk foghegyről –, de biztos, hogy a kemény futómű nem Budapestre, a harapós fék nem kezdőknek, és a görnyedt hát nem reumásoknak való. A Kawa sosem akart úri gyereket faragni a ZX-9R-ből: ez sem az, a zsúfolt sorokból való szabadulás vágya bárkiből kihozza a rosszat.

Tudják milyen érzés egy mozdonnyal cirkálni Pesten? Nem? akkor lapozzanak!