Zombi annyit magyarázott nekem mindenféle bánatos robogókról, és annyit mesélt róla, hogy a Totalbike24 micsoda gigászi királyság, hogy kedvet kaptam a dologhoz. Szabó barátomat is elrángattam, így az ő világjáró, szakadt Skoda 120-asával közelítettük Kecskemétet. A verseny hangulata pillanatok alatt berántott, majd ez a versenyhétvége végére rajongássá fokozódott. Mindez 2018-ban volt, de már akkor tudtam, hogy soha többet nem hagyok ki egyet sem.
A 2019-es, még szintén kecskeméti futamot turbulens időszakok sora követte: világjárvány, népvándorlás, pályacsere, keresztelő, meg ami még. A verseny időközben a visontai Black Star Speedway-re költözött, és a csapat többször is nevet váltott: a halpapucsban, Pit Viperben és okádék ingekben trógerkedő arcokat Shark Wrestlers néven kellett keresni.
A felkészülés minden évben csücskös, és bár ez 2024-ben sem alakult másképp, a brigád szokás szerint kimozogta. A nulladik napra, vagyis péntekre minden a helyére került: volt – akkor még – hibátlanul üzemelő, lepattant külsejű, de nagyot pirító Piaggio Quartzunk, klimatizált szervizsátrunk, változatos modorú és hangulatú háttércsapatunk, szerszámaink és héliummal töltött, cápás lufink.
A bőrruhás pofonosztóink szerepében idén a Totalbike kiváló korábbi szerzője és a Man TT zseniális fotósa, Guld Peti, ex-főszerkesztőnk, Zomborácz Iván, Fotelmotoros Csabi és a suzukai nyolcóráson is komoly szerepet vállaló Filep Tomi tetszelegtek. Bár ez már független buli, a Totalbike-on született, így a csapatsátor környékén is mindig rendszeresen lófrálnak korábbi TB-s és TC-s arcok. A szomszédunknál, vagyis RevUP-nál szerelt Stump Bandi, benézett Bistei Peti, a végére beesett Bolla Gyuri, és szokás szerint eljött Kopasz és Ágó Béla is. Sőt, valójában én is a korábbi kollégák miatt érkeztem, hiszen nélkülük szart se érne ez az egész. Ez a verseny rég túlmutat az aktuális munkahelyeken. Amúgy nem csak mi emlékszünk: rengeteg versenygépen még 2024-ben is ott figyeltek a Totalbike és a Totalcar matricái.
Péntek éjjel estem be egy púposra rakott – a hagyományoknak megfelelően kék – Peugeot tesztautóval. A versenyre berántottam két barátomat is: Peti teljes újonc volt itt, Kevin viszont már évek óta a segített a csapatnak. A dús háttérstáb elengedhetetlen: rengeteg ember kell ahhoz, hogy a négy pilóta csak a versenyzéssel törődhessen. Van, aki a célegyenes mellől lógatja be a köridőket táblán, van, aki szerel, van, aki tankol, sőt még olyan arc is kell, aki nem hagyja, hogy eldőljön a motor pilótaváltásnál. A pilótákon kívül minimum nyolc-tíz főre van szükség, hogy minden gördülékenyen menjen, és az alvás is beleférjen. Utóbbi így is keveseknek sikerül.
A verseny a kezdetektől az ötven köbcentis, szinte teljesen gyári robogók köré épült. Itt nincsenek rezós kipufogók, Polini Big Evo hengerszettek és állítható Bitubo lengéscsillapítók. A hajtáson lehet faragni, illetve a fáradt, eredeti alkatrészek is cserélhetők új, utángyártottra, de pár apróságtól eltekintve csak olyasmi használható, ami a gyári alkatészhez hasonló. Ez egyrészt azért jó, mert viszonylag hasonló tempóval halad a mezőny, hiszen nem köröznek az 5 lóerős gépek mellett 30 lóerősek, másrészt azért is, mert nem az nyer, akinek van több milliója megépíteni egy szénné reszelt versenygépet.
Ha részletesebben is érdekelnek a szabályok, kattints ide:
A legfontosabb pont azonban a biztonság: a teljes védőfelszerelésnél nincs kompromisszum, kötelező a bőrruha, a motoros csizma, a motoros kesztyű, és a megfelelő sisak. Sunnyogásra nincs esély: a verseny előtt az összes pilóta felszerelését és a motorokat be kell mutatni a gépátvételen. A szombat utóbbival indult, aztán szabadedzéssel folytatódott, utána következett a nagy eligazítás Gépátvétel Gábortól.
Röviddel a rajt előtt harminchárom csapat tolta be a pengén felkészített versenygépét pálya célegyenese mellé, a pilóták a betoncsík másik oldalán, pattanásig feszült idegekkel várták a délután három órát. Ilyenkor mindig kicsit megáll az idő: a pilóták fújnak egy utolsót, mindenki elmormol még egy gyors imát a technika istenéhez, aztán hármat üt az óra és dördül a pisztoly. Harminchárom motoros, nyikorgó bőrruhában, Usain Boltként sprintel az ötvenes kávédarálója felé, a mezőny kék füstfelhőbe burkolózva rugaszkodik neki a távnak.
Huszonnégy óra nem viccel: megkínozza a pilótákat és versenygépeket is, akik óránként nagyjából ötvenszer darálják le az 1130 méter hosszú pályát. Egy versenyző egy és két óra közötti ideig megy egyhuzamban, utána pihen. Idén szerencsére nem volt annyira könyörtelen a meleg, de a tűző napon így is brutálisan kimerítő határon motorozni, olykor két órán át. Végig maximális figyelemre van szükség, hiszen azon túl, hogy oda kell tenni a tempót, harminckét másik motoros között kell lavírozni folyamatosan. Még a legkeményebb arcok is úgy szállnak le az apró robogóról, mintha átment volna rajtuk egy úthenger.
A Black Star Speedway idén új aszfaltot kapott, ami átlagosan 1-2 másodperc mínuszt jelentett körönként, miközben azért meg is kellett szokni a tavalyhoz képest megváltozott körülményeket. Zombitól tudom, hogy a pálya robogóval rafinált: a teljesítmény hiánya miatt nem könnyű összefűzni az íveket. A kanyaroknak egyébként több jó megoldása is van, és ezeket használni is kell, mivel nagy a tolongás a pályán, tiszta körre kicsi az esély. Az ötven köbcentis, szinte teljesen gyári, abszolút nem ilyesmire tervezett robogók legalább olyan derekasan küzdenek az elemekkel, mint az őket borogató pilóták. Bénázásnak nincs helye: a srácok földre ragasztott térdkoptatóval, lapon fordulnak minden kanyarban.
A kanyarokban kőkemény küzdelem zajlik, a féktávok rövidek, a gumifal néha csak centikre suhan el a sisakok mellett. A futam hevében olykor születnek rossz döntések a pilóták fejében, néha összesúrlódnak az idomok és magasba emelkednek az öklök, de legtöbben rutinosak már itt, mindenki figyel a másikra, ahogy tud. Vannak bevállalósabb arcok, de azt mindenki tudja, hogy egy nagy fikázást rohadt nehéz a végén kimozogni, ezért nem éri meg kockáztatni. A lassabb elengedi a gyorsabbat, a gyorsabb törekszik a biztonságos előzésre.
A technika ördöge amúgy sem alszik: a csapat Piaggiója például röviddel a rajt után szánalmasan kezdett vánszorogni. A hajtással volt gond, kilágyult a kontrasztrugó: olyan tempójú szerelés kezdődött, amit még a F1-ben is elismerően néznének. Csattogtak a szerszámok, gyorsan pörögtek a percek, ilyenkor látszik, hogy mi az az igazi csapatmunka. A robogó végül jó lett, de értékes időt buktunk, pedig még éppen csak elindult a verseny. Nemcsak mi küzdöttünk bosszantó műszaki problémákkal, hanem a többi csapat is: volt, ahol sorozatos defektek miatt kellett vadul cserélgetni a gumikat, sőt, olyan csapat is akadt, ahol a főtengelycsapágy köszönt el. Ez csak a jéghegy csúcsa, a profi felkészülés dacára is keveseknek adatik meg, hogy szerelés nélkül lehozzák a távot.
Jut akkorra is feladat, amikor épp nem egy hirtelen kialakuló problémát kell villámgyorsan elhárítani. A célegyenes mellett kialakított helyőrségben éles szemű emberek figyelik a pilótát, táblázzák az idejét, próbálják értelmezni, hogy mit activity-zik, miközben elszáguld előttük. Nálunk Peti, László és Kristóf húzta magára ezt a feladatot: vérprofin csinálták végig, derekasan kitartottak. Minden csapattal komoly háttérstáb érkezett, nélkülük nem is lehetne. Idén is tartottuk a hagyományt, hogy a rideg, informatív üzenetek mellett ordenáré faszságokat is betábláztunk a pilótáknak, hogy vidámabb legyen a menés.
Én szokás szerint két öles tükörreflexes fényképezővel rohangáltam a pálya és a tábor környékén, ezúttal szerencsére elegen voltunk, ritkán kellett beugranom tankolni és táblázni. Estére összehoztam egy kiadós napszúrást, így csak arra volt energiám, hogy arccal előre beessek a sátorba. Nagyon sajnáltam, hiszen mindig az éjjel a leghangulatosabb: a nyüzsgő emberektől hangos terület szépen lassan elcsendesedik, a levegő finoman lehűl, csak a kétütemű ötvenesek megállíthatatlan körözése hallatszik. Kevés nyugodtabb pillanat van ennél. Mármint nem itt, Visontán, hanem amúgy az életben.
Amikor a nap felkel, már úgy tűnhet, hogy mindjárt itt a vége, miközben ilyenkor a verseny bő harmada még hátra van. Éjjel benézett két defekt, ami miatt visszacsúsztunk a tizenhatodik helyre, de reggelre a csapat már stabilan hasított. Magabiztosan köröztünk, lassan, de biztosan zárkóztunk fel. Bár már végeztünk negyedik helyen is, idén az első tíz se tűnt reálisnak: a top tízben motorozó csapatok elképesztő időket mentek, ráadásul stabilan, őket nem tudtuk megközelíteni. Egyébként végül 26 körrel zártunk a tizedikek mögött, ami a defektek és a kontrasztrugós szívás nélkül behozható lett volna. A mi lett volna ha szituációkon egyébként kár is lamentálni, hiszen végül nem így történt.
Közeledett a vasárnap délután három. A végig embertelen tempót motorozó Kanyarvadász Racing Team megállíthatatlanul hasított az első hely felé. Nekik nagyon fekszik Visonta: 2022-ben és 2023-ban is nyertek itt. A taktikájuk embert próbáló, de hatékony: csak akkor váltanak pilótát, amikor tankolnak, ami idén azt jelentette, hogy összesen 13-szor jártak a pitben. Összehasonlításképp: nálunk ez a szám 23 volt. Pokoli gyorsak és végtelenül kiegyensúlyozottak.
A második helyen érkezett a kezdeti szerelések miatt a mezőny leghátuljáról visszatérő Biker Boyz. Nekik már igazán becsúszhatna egy győzelem is: full profik, akik évek óta gyűjtik a második helyeket. A két Zip SP2 mögött érkezett a mezőny idei legszebb motorja, vagyis a Joe Bar Team Malaguti F12-ese. Ők egyébként tavaly voltak először és egyből összehoztak egy dobogós helyet. Negyedik helyen is egy F12 érkezett, méghozzá a New Kids Scooter Teamé. Utóbbi azért érdekes, mert az ő sárga Malagutijuk miatt döntöttem el, hogy nekem kell egy ilyen robogó. Végül amúgy vettem is.
Végül a sorrend maradt: a Kanyarvadász Racing Teamnek lengett először a kockás zászló, mögöttük a Biker Boyz, utánuk pedig a Joe Bar Team. Nálunk Filep Tomi volt az utolsó versenyző, aki végül a tizenharmadik helyen futott be a fekete Piaggio Quartz-cal. Könyörtelen menet volt ez: 1139 kört toltunk bele az öreg olaszba, 22-vel többet, mint tavaly. Az akkor egy nyolcadik helyre volt elég, most a tizenharmadikra. Gigantikusat fejlődött a mezőny, pofátlan idők pörögtek, minden csapat és minden pilóta óriásit küzdött. A legnagyobb gratula jár az összes embernek, aki eljött és végigcsinálta.
A 2015-ben útnak indított versenyről az elején talán még senki nem gondolta, hogy ez évekkel később jóval több lesz egy vicces ökörködésnél. Aztán ez az egész buli évről évre egyre népszerűbb lett, rengeteg cikk készült róla, egyre több, szimpatikus idiótát szippantott fel. Most, 2024-ben ott tartunk, hogy ahhoz, hogy egy csapat beférjen a top tízbe, mindennek klappolnia kell. A négy gyors pilóta csak a nulladik lépés, kell még egy tökéletesen stabil versenygép, profi háttéremberek és ügyesen megtervezett taktika.
Elképesztő, hogy milyen messzire jutott a verseny. Az igazán klassz azonban az, hogy a hangulat semmit nem változott: bár mindenki egyre komolyabban veszi a versenyzést, a BSSW 0-24 pontosan ugyanolyan felszabadult hülyeség maradt, amilyen az első Le Visonta is volt. Elsősorban mindenki azért jön, mert ez egy olyan esemény, egy olyan közeg, egy olyan társaság, ahol mindenki rohadt jól érezheti magát.
A vége éppen az előbbiek miatt minden évben keserű. Csukódtak a sátrak, a szerszámok visszakerültek a kofferekbe, a kempingszékek már összehajtogatva pihentek a csomagtartókban. A nyomott hangulat csipetnyi megkönnyebbüléssel vegyült, miközben mindenki hullafáradtan, rezignáltan húzta össze a tábort. Nem ez volt a legjobb hangulatú robogóversenyünk, nem akart igazán összeállni a technika, a szervezés és a morál. Nem ismerem részletesen a letargikus hangulat minden okát, de idén úgy láttam, hogy mindenki csípősebb és ingerlékenyebb volt a szokásosnál. Akkor viszont, amikor tényleg vége lett, és jött az elköszönés, mindenki maradt volna még egy kicsit. Minden évben így van ez, hiszen ez csak másodsorban motorverseny, valójában inkább baráti buli.