Négyszer kellett volna levágni a lábát, megúszta
Interjú: Ian Hutchinson
Megcsinálta, amit a Man TT 109 éve alatt senkinek nem sikerült, aztán záporoztak a tragédiák. Háromszor feküdt be lábműtétre úgy, hogy búcsút intett a balnak - idén viszont ismét ott volt a rajtrácson. Onnan jött vissza, ahová mások elindulni is félnek.
„Ennyire szar idő, vagy húsz éve volt utoljára, de el ne mondd senkinek” – súgta a fülembe egy pályabíró a Senior verseny előtt. Nagyjából ezzel a mondattal lehetne leginkább megfogalmazni a 2017-es Tourist Trophy történéseit. A papírforma ugyan beigazolódott, de a sorozatos edzéskimaradások és programcsúszások, a Supersport második futamának törlése, valamint a három halálos áldozat – Davey Lambert, Jochem van de Hoek, Alan Bonner – alaposan megbélyegezte az idei küzdelmeket.
Nagyjából mindenki sejtette, a főbb futamgyőzelmek Ian Hutchinson és Michael Dunlop között dőlnek majd el.
A Honda számára keserűen kezdődött a TT, a legnagyobb ászt, John McGuinness-t már a North West 200-as futamon elveszítették, amikor elektronikai hiba miatt bukott és súlyosan megsérült.
A nagy visszatérő Guy Martin csak szenvedett egy bukást követően, melyet egy lyukas váltás okozott, képtelen volt bízni a motorban, így a Senior futam előtt, a tesztelés és edzések hiányára hivatkozva visszalépett az indulástól. Ekkora kudarcot talán még nem élt meg a japán gyártó a Man-szigeten.
A Superbike futamot Hutchinson nyerte, Dunlop vezető helyről esett ki motorhiba miatt. A hatszázasok küzdelmében viszont már Dunlop dominált, Hutchinsonnak még voltak gondjai az új R6-tal. A Superstock-ot Hutchy végül simán hozta, de a következő hatszázas versenyre nem maradt idő a hét folyamán, így mindenki a végső összecsapásra, a Seniorok küzdelmére várt.
Hutchinson vezetett, de a második körben a pálya leggyorsabb részén bukott. A versenyt leállították, a levegő megfagyott, és még inkább drámai lett a hangulat, amikor közölték, Hutchinson bal lába sérült, az, amelyiket majdnem amputálni kellett egy 2010-es sérülés és az azt követő sorozatos rásérülések miatt.
Helikopterrel kórházba szállították, a futam pedig újraindult, négy körre redukálva. A második felvonásban Dunlop verhetetlen volt, igaz, közben hátsó rugóstagot cseréltek, de eszméletlen motorozással győzelemre vezette a debütáló GSX-R-t.
Hutchinson állapota azóta stabil, a gyors és szakszerű beavatkozásnak köszönhetően újra a saját lábán áll, bár a bokájával lesznek még teendők. Ian Hutchinson sokadjára is újjászületett, és úgy hiszem, jövőre ismét harcba száll a győzelemért. Küzdeni akarása példátlan – többek között erről is beszélgettünk, amikor a Superstock győzelmét követően interjút készítettem vele.
Az interjú előtt vettem észre, hogy egy napon születtél anyámmal, de biztos vagyok benne, hogy gyorsabb vagy nála. Hiszel bármilyen hókuszpókban, esetleg az asztrológiában?
Nem.
Hogy lesz valakiből utcai versenyző?
Nagyon későn kezdtem versenyezni. Gyermekkoromban egy triált használtam, nem is volt gyorsasági motorom. Az első utcai sportmotort tizenhét évesen vettem, és következett négy év, amikor csak utcán motoroztam a haverokkal, kis utakon, azon a környéken, ahol felnőttem. Huszonegy voltam, amikor elindultam az első versenyemen, egy kis helyi klubversenyen. Arra viszonylag hamar rájöttem, hogy elég gyors vagyok. Az utcai versenyzés ötlete pedig valószínűleg a kettő kombinációjából adódott.
Elégedetlen voltál a zárt pályás versenyekkel? Miért váltottál?
Nem, dehogy, mindössze annyi történt, hogy tizenhét évesen, amikor először átjöttünk a szigetre motorral, beleszerettem a légkörbe, a megszállottjává váltam. Tudtam, hogy itt akarok versenyezni.
Mikor versenyeztél először a szigeten?
2003-ban indultam a Manx GP-n, 2004-ben pedig már a TT-n.
Volt valaki a családban, aki előtted már versenyzett esetleg?
Nem, én vagyok az első, sőt olyannyira, hogy édesapám még csak nem is motorozott. Egy ideig csak nézett, miközben a triállal ügyeskedtem, majd vett magának is egyet, hogy tudjon kísérni. Érdekes, hogy az utcai versenyzés is megihlette, mert azóta utcai motort is vásárolt, és a mamámmal együtt motoroznak.
Mi motivált leginkább abban, hogy kipróbáld magad a szigeten?
Volt egy barátom, akivel együtt jártam klubversenyekre, és előttem egy évvel rajthoz állt a Manx GP-n, elég jól ment, negyedik lett. Talán ez adta meg a végső, legnagyobb lökést.
A TT előtt, a Manx GP-t leszámítva csak kis versenyeken indultál. A nevezésed mégis simán fogadták a szervezők.
Igen, egyrészt, mert addigra már kicsit komolyabb rövidpályás futamokon is indultam, de a Manx GP-n én lettem a legjobb újonc, úgyhogy egyenes ágon megszereztem a TT-re az indulási jogot.
Némi időugrással következett 2010, amely TT szempontjából felért egy csodával.
Valóban, a 2010-es TT olyan volt, amelyről korábban még csak álmodni sem mertem. Mind az öt futamot megnyertem egy hét leforgása alatt, gyakorlatilag új rekordot állítottam fel egy százkilenc éves történelemmel bíró motorsport-rendezvény életében. Ez előtte senkinek nem sikerült. Az addigi rekorder Phillip McCallen volt négy győzelemmel, még 1996-ban. Leírhatatlan érzés volt.
Sokan állítják, hogy az igazi, komoly TT sikerekhez idősebbnek, érettebbnek kell lenni. Te azért elég fiatal voltál még abban az évben.
Egyrészt én is így gondolom, de annyira azért már nem voltam fiatal, harminc évesen elég érett a gondolkodása egy versenyzőnek. De tény, hogy az első győzelmem huszonhét évesen szereztem. Úgy gondolom, hogy a húszas évek vége felé már elég tapasztalt egy tehetséges utcai menő ahhoz, hogy gyorsan, mégis biztonságosan tudjon itt motorozni.
Mi a véleményed arról az elméletről, amely azt állítja, a nagyköbcentis motoron nagyobb előnyt jelent, ha egy versenyzőnek nagyobb a súlya?
Alapvetően nem butaság, néha igaz lehet, és van, amikor úgy érzem, hogy a termetem miatt kicsit könnyebben elboldogulok a motorral, bár inkább magas vagyok, mintsem nagydarab. Ebből kifolyólag viszont elég sok helyen küzdenem is kell, hogy eléggé elférjek, és kellően el tudjak bújni a plexi mögött.
Milyen a kapcsolatod most Michael Dunloppal? Ismerve a tavalyi év beszólogatásait...
Semmi különös, egy olyan versenyzőtárs, mint bárki más, nagyjából ennyi. A tavalyi évet lezártuk.
Mi az utcai versenyzés filozófiája? Mire van szükség?
Nem tudom, és azt sem, hogy a többiek miként vélekednek erről. Nekem nagyjából azt jelenti, hogy minél koncentráltabban érkezzek a versenyre, próbáljam a legjobb teljesítményt nyújtani, lehetőleg minél több versenyt nyerni. A 2010-es lábsérülésem után beláttam, soha nem tudhatom, mi történik a következik kanyarban.
2010-ben megjártad a poklot és a mennyországot, szinte egyszerre. A lábad kis híján elveszítetted, mégis visszatértél.
Nagyon nehéz megmagyarázni, csak tudtam, hogy újra motorozni akarok, és ezért mindent meg fogok tenni. Dolgoztam keményen, és haladtam a gyógyulás útján, ami néha irtózatosan kilátástalan volt, a lábamnak tulajdonképpen nem sok esélyt adtak. Háromszor mentem be úgy a kórházba, hogy a műtét előtt közölték az orvosok, valószínűleg láb nélkül hagyom el.
Hogy tudtál mentálisan erős maradni? Volt bárki, aki segített?
Meg akartam gyógyulni, csak ez lebegett a szemem előtt, erre koncentráltam, és közben felkészültem a legrosszabbra: történjen, aminek történnie kell. Pszichológus segítségét viszont soha nem kértem.
Miként sikerült megmenteni a lábad?
Szerencsém volt, hogy találtam egy orvost, aki úgy érezte, amputáció helyett inkább megoldást találna. Feladatának érezte azt is, hogy gondoskodjon rólam, mindent megtett azért, hogy megmaradjon a lábam.
Hogyan építetted újra a karriered?
2011-ben kihagytam a TT-t, 2012-ben törött lábbal mentem, majd 2013-ban újra ki kellett hagynom a lábam miatt, 2014-ben pedig óriási problémák voltak az R1-es Yamahával, folyamatosan lerobbantam. Majd a legnagyobb és legpozitívabb változás 2015-ben következett be, amikor találtam végre egy megbízható csapatot, jó szakemberekkel, egy stabil motorral, mindezt egy kiegyensúlyozott légkörben. Ez volt a Paul Bird Motorsport (PBM) és az ezres Kawasaki. Nyugodt voltam, csak a versenyzésre kellett koncentrálnom. Végül meglett az eredménye.
Ezek szerint mindvégig hittél benne, hogy visszaérhetsz a csúcsra?
Igen, ezzel soha nem voltak gondjaim.
A győzelmed volt talán a TT történetének egyik legnagyobb visszatérése.
Nagyon megható volt, leírhatatlan érzés. Olyan sok hányattatáson kellett keresztülmennem, mire újra sikerült. Alapvetően a rajongók és a nézők nem tudnak feltétel nélkül örülni bárki győzelmének, mert mindenkinek van kedvence. De ott, akkor, abban a pillanatban csak azt láttam, mindenki boldog, és meghatott, senki nem bánta, hogy megnyertem a futamot.
Mit éreztél a futam közben?
Csak arra figyeltem, hogy sikerüljön.
Mennyire lehet észlelni a közönséget a verseny folyamán?
Beszűrődik minden, olyan közel vagyunk a nézőkhöz. Adott esetben a hangok, a sör vagy a grillkolbász illata könnyedén érezhető.
Azt is sejtettük, hogy a Superbike motorral is nagyon szeretnél újra futamot nyerni. Idén végül sikerült.
Nehéz volt, a Superbike győzelmet végképp nem adják ingyen, ezekkel a motorokkal nem egyszerű itt gyorsan menni, főleg hat körön keresztül. Próbáltunk mindent optimalizálni, a motort, a teljes csomagot, abroncsbeszállítót váltottunk, mindent megtettünk a siker érdekében. Majd az időjárás is hátráltatott bennünket, de szerencsére sikerült olyan eredményt elérni, amelyről mindig is álmodtunk.
Ha mérlegelni kellene, fontosabb volt ez a mostani Superbike győzelem, mint a két évvel ezelőtti Superstock?
Nem, pont ugyanolyan fontos mindkettő.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
Mint mondtam, soha nem tudhatod, mi történik a következő kanyarban, így leginkább stabilitásra van szükségem, és megpróbálok boldog lenni a jelenben. Szinte négy évet kihagytam a sérülésem miatt, szeretnék újra fejlődni, és jól érezni magam a bőrömben.
Van bármi olyan rekord, melyet szeretnél megdönteni?
Nem vágyom hasonlóra, nem gondolkodom ezen, hiszen 2010-ben nekem sikerült felállítanom az egyik legnehezebbet.
Szabadidőben mit csinálsz?
Helikopterrel repülök, ettől jobb időtöltésről álmodni sem merek.
Egyéb munkád nincs a motorversenyzés mellett?
Főállású motorversenyző vagyok.