Márquez 25 évesen lett hétszeres világbajnok

A címet a Honda házi pályáján, Motegiben hódította el, miután Dovizioso bukott két körrel a vége előtt. Reális esélye az olasznak már nem volt a címre, esetleg az időt húzhatta volna, mégis elgondolkodtató, hogy pont abban a pillanatban hibázott idén is – csakúgy, mint tavaly – amikor a legnagyobb teher volt rajta.

A Honda elnöke a futam előtt állítólag odalépett Márquezhez, és közölte: „Meg kell csinálnod.” Persze a spanyolt körülvevő emberek csitították az elnököt, de Márquez bizonyos esetekben elég gépies, úgyhogy teljesítette az elvárásokat, mint egy hidegvérű nindzsa. Már-már mindenki megszokhatta, hogy Márquez az edzéseken rendre bukik, de csakis azért, mert minden négyzetméteren meg akarja tapasztalni a határokat. Ezt tette az elmúlt hétvégén is, de a versenyen nem hibázott.

Hét világbajnoki cím összesen, ebből öt a királykategóriában, rajta kívül csak egyetlen versenyzőnek van több a jelenlegi mezőnyben, a legendának, Valentino Rossinak. Így talán nem sértődnek meg, ha a két versenyző karrierjét kicsit párhuzamba állítom.

Márquez első címét 2010-ben szerezte, az akkor még százhuszonötösök mezőnyében, majd nyolc év alatt begyűjtött hetet. Még egyet a Moto2-ben, majd ötöt a királykategóriában. Amikor Valentino Rossi a hetedik világbajnoki címét szerezte – 2005-öt írtunk – huszonhat éves volt. Mindenki azt hitte, senki és semmi nem állíthatja meg, a szakértők joggal gondolták, megérkezett az ember, aki megdöntheti Giacomo Agostini mágikus tizenötös sorozatát. Nem így történt, az élet felülírta a képzeletet. Rossi sorozata 2006-ban megszakadt, egy gyengébb motor és egy balszerencsés év keresztülhúzta a számításokat, 2007 szinte katasztrofálisra sikeredett, a Yamaha szenvedett, az olaszt üldözte az adóhatóság, de 2008-ban felállt a padlóról, és bebizonyította mindenkinek, ő a király: zsinórban nyert még újabb két világbajnoki címet.

A sorozatot bizonyos Jorge Lorenzo állította meg, aki a Yamaha legújabb szerzeménye volt, és akiben a jövőt látta a japán gyár. Az olasz ezen persze megsértődött, hiszen regnáló világbajnokként kicsit úgy érezte, elárulták, semmi oka nem volt a Yamahának, hogy utánpótlást keressen, és Rossit igazolta az is, hogy miután élete legnagyobb mélypontjait élte meg a Ducatival, visszatért a gyárhoz, és jelenleg is első számú versenyzőnek számít, ha szabad ezt írni. Persze a Yamaha belső szabályzata szerint ilyen nincs, és nem létezik, miután szinte kiutálták őket a világbajnokságról, amikor kiderült, hogy a hatvanas években Phil Read, és Bill Ivy között csapatutasítást állítottak fel. Ez nem lehet blöff, hiszen Rossi példája is remekül mutatja, a hangvillások egyenlő bánásmódban részesítették mindkét versenyzőjüket.

A legnagyobb különbség Márquez és Rossi pályafutása között talán mégis az, hogy Márquez olyan csodát hajtott végre, amit más előtte soha. Az első szezonjában elhódította a MotoGP világbajnoki címét, és jelenleg úgy hétszeres bajnok, hogy egyszer már veszített, 2015-ben. Rossinak 2006 törés volt, hiszen előtte zsinórban nyert, Márquez ezzel szemben padlózott már egyet – és ökölvívói nyelvezettel is – a szakemberek sokszor úgy vélik, aki a csúcsról egyszer elszáll, és képes azonnal felállni, erősebb lehet, mint előtte bármikor. Márquezben pedig nem hagyott nyomot a 2015-ös fiaskó, 2016-ban simán visszahódította a címet, és azóta sem tudták elvenni tőle. Ehhez persze kellett az ellenfelek, és a gyárak gyengélkedése, de kár lenne bármit felhozni, amely teljesítményét csökkentené, mert azonnal megemlékezhetnénk 2002-ről, amikor Rossi szinte csont nélkül nyerte a bajnokságot, akkora erőfölényben volt a Hondának köszönhetően. Persze azt sem szabad elfeledni, hogy soha az életben nem lesz akkora punk szezonja a MotoGP-nek, mint a 2001-es, amikor az olasz a hetvenes éveket idézve még egy kétütemű szörnyeteg nyergében lett világbajnok, miközben folyamatosan partikra járt, összeverekedett Biaggival, és még hosszan sorolhatnám...

Nagy kérdés: Ki állíthatja meg Marc Márquezt, egyáltalán megállíthatja-e valaki? Ha a belső hangomra hallgatok, azt írom: nem hiszem. Ha reálisan végig gondolom, azt írom: bármikor bármi megtörténhet, hiszen a sportban kiszámíthatatlan a jövő. Rossi karrierjét nyilvánvalóan az első – 2010-ben elszenvedett – gigantikus sérülése is befékezte, amikor Mugellóban nyílt lábszártörést szenvedett. Utána volt egy súlyos vállsérülése, amelyből egy évig lábadozott. Majd jött a mélypont a Ducatival, Simoncelli halála... a sors így írta meg. Ha Márquez mindezt megússza, és a nagy sérülések elkerülik, bármi megtörténhet. Persze halkan megjegyezném, hogy az ünneplés közben kiugrott a válla, csak mert Scott Redding túl erősen megölelte.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

This is @marcmarquez93 taking his 7th title. Running away with it.

Ezt követően a spanyol elmondta, a szezon közbeni edzések során az idén már többször kiugrott a válla, de mindig valaki gyorsan helyretette, és nem volt gond. Vasárnap a vele ünneplő öccse, Alex volt a kéznél levő orvos. Ezek mellett elmenni nem lehet. Gondoljanak csak bele, Rossi egy évig küzdött a problémával, én néhány hete elmentem Rolcsihoz a fitneszbe, ahol meghúzódott, azóta is szenvedek tőle, ez a ficsúr meg így lett világbajnok. És ha kiugrik, nincs gond, valaki visszapattintja, mint egy Legót. Mesélni pedig azért nem mesélt róla, hogy ne tűnjön kifogásnak, ha éppen gyengébben teljesített.

Persze önök most joggal csettinthetnek, és mondhatják: jön majd Lorenzo, az ember, aki egyszer már Rossit is megállította, és nincs garancia arra, hogy Márquez nem esik bele hasonló hibába. Erről viszont úgy vélekedem, hogy a helyzet merőben eltérő, mint volt 2008-ban. Egyrészt Lorenzo sem fiatal, nem olyan versenyző, akiben a Honda esetlegesen a jövőt látja, sokkal inkább azt a manust, aki megtörheti az aranytojást tojó tyúkot, ezen a téren pedig sokkal határozottabbak, mint a Yamaha. Értse mindenki úgy, ahogy szeretné.

Másrészt, a Honda szellemisége a mai napig arról szól, a gyár miként tudja leginkább ápolni, és tiszteletben tartani azt a mentalitást, amit az alapító, Honda Szoicsiro képviselt. A Sintó pedig ilyen téren mindenek felett áll. A Honda vezetői egy pillanatra sem gondolják, mint Dadan a Macskajaj című filmben, hogy az apja azért nem látja mit művel odalent, mert felhős az ég. A Honda vezetői pontosan tudják: Szoicsiro Szan mindent lát. S ha felteszik a kérdést: az alapító vajon kit látna szívesebben világbajnokként? A válaszuk azt hiszem egyértelmű: Marc Márquezt. Amennyiben ismerik a Honda alapítójának múltját, tudhatják, egy mániákusan precíz emberről beszélünk, aki ugyanakkor lázadó is volt egyben, ha kellett hónapokig ivott házi whiskyey-t barátaival, máskor illegálisan versenyzett. Jókora csibész volt a maga idejében. Márquez pedig pont ilyen: belevaló, mégis végletekig precíz. Azt hiszem, a Hondának pont annyira fontos volt őt meglelni, mint Tibetieknek a Dalai Láma reinkarnációját.

Harmadrészt, Lorenzo és a Honda távlati kapcsolatait csorbíthatja a spanyol nyílt viselkedése, és őszinte kritikája is, melyet rendszeresen megfogalmaz motorjaival, és a gyártókkal szemben. Ez pedig a Honda részéről mindig is tűrhetetlen volt, emlékezzenek csak arra, miként ért véget Rossi és a Honda kapcsolata. Az olasz akkoriban egyáltalán nem kritizálta őket, csak megpróbált rávilágítani arra, hogy a világbajnoki címekhez talán rá is szükség volt. Ezzel jócskán kiverte a biztosítékot.

Nyilván, Dovizioso hétvégi pletykája, mely szerint azt állította, a Ducati hülye volna, ha meg sem próbálná átcsábítani Márquezt, egészen biztosan nem valótlan, mégis úgy vélem, Márquez nem fog hasonló hibát elkövetni, a Honda pedig mindent meg fog tenni azért, hogy maradjon.

A Márquez-éra legnagyobb problémája mindössze az, hogy a közönséget felkészületlenül érte egy újabb üstökös érkezése. Rossi előtt éveket kellett várni egy karizmatikus versenyzőre, aki egyébként úgy nyeri a futamokat, hogy közben közönségkedvenccé vált. Eközben érkezett meg a spanyol, de karizmája észrevétlen maradt, mert még mindenki Rossira figyelt. Ha a gyorsasági motorsportban nem is, a Formula 1-ben azért megesett már hasonló váltás, gondoljunk csak Ayrton Senna és Michael Schumacher esetére. Az ős-rajongók számára persze egyértelmű volt, hogy egy sennás sohasem lesz schumacheres, így van ez most is, a helyzet csak annyival bonyolultabb – szerencsére – hogy ez a történet még kétszereplős. De kár lenne tagadni: 2013 óta Márquez-éráról beszélünk.

Minden mágusnak kell valami újat mutatni, amelytől verhetetlenné válik, de Márquez iránymutatása, és újítása túl sok volt egyszerre a mezőnynek, főleg úgy, hogy közben még önmagát is fejlesztette. Mert egy-egy fogást el lehet sajátítani időről időre, de tízet egyszerre lehetetlen.

A versenyre, jobban mondva hétvégére koncentrálva, ha az még érdekes, sok minden felmerült bennem. Lorenzo mind a japán, mind az ausztrál versenytől visszalépett, minden bizonnyal azért, hogy minél előbb meggyógyuljon, és kezdje meg hondás karrierjét, húzása mégis érdekes. Leginkább azért, mert ő az a versenyző, aki azzal vált híressé, hogy Hollandiában elszenvedett bukását követően hazarepült megműttetni magát, majd vissza a helyszínre, hogy versenyezni tudjon. Nyilvánvaló, hogy nem fog felesleges kockázatot vállalni, amikor a szezon már elúszott, ő pedig máshol folytatja pályafutását. A Ducati nemes gesztusként a MotoGP-ből távozó, ám a gyár Superbike alakulatához szerződő Alvaro Bautistát ültette fel Lorenzo motorjára.

Cal Crutchlow dobogós helyezése mindig üde színfoltja egy hétvégének, most sem volt másként, a brit remek formában motorozott, és második lett. Azt persze nem tudjuk, mennyire bőszítette fel az ír Johnny Rea nyilatkozata. A Superbike regnáló világbajnoka és legnagyobb sztárja hét közben azt találta nyilatkozni, hogy jobb karriert tudott volna összehozni a MotoGP-ben, mint Crutchlow. A brit ezt nem kommentálta, legalábbis nagyon kimérten, nem kizárt, hogy a motorsport ír-brit háborúskodása veszi kezdetét (őszintén remélem, hogy nem).

A Yamahák fellángolása ugyan elmaradt, bár Johann Zarco első soros kvalifikációja talán megnyugtatta a KTM szakembereit. A francia a versenyen már nem remekelt, a legjobb yamahás Rossi lett. Az olasz, csakúgy mint Thaiföldön, negyedikként ért célba, bár most messze elmaradva a többiektől, és negyedik helyét részben Iannone és Dovizioso bukásának is köszönhette, mert aki ismét jól ment, az bizony a Suzuki volt. Alex Rins harmadik helyével jelezte, lehet rá számítani, sőt, még talán akkor is, ha egyszer nyerőképes motort tesznek majd feneke alá. Iannone jól tartotta a ritmust, sőt, nem egyszer talán azt érezte, a győzelem is meglehet, mégis bukással zárt, és görnyedve hagyta el a sóderágyat, miközben a Suzuki vezetői némán rázták a fejüket a garázsban. Talán érezte a kard hegyét gyomrában.

A hétvége egyik legizgalmasabb híre, Márquez világbajnoki címén túl talán az volt, hogy az FIM lecserélte Mike Webbet, és az egykori legenda, Freddie Spencer lett a biztonsági tanács elnöke. A versenyigazgató ettől függetlenül Webb maradt, de az FIM úgy ítélte, csökkenti feladatainak számát. Önök ismerik a véleményem, melegen üdvözöljük a döntést.

Végül pedig következzen a legmenőbb kisvideó, amit valaha gyártottak a témában, ebben Márquez motorozik a japán őszben egy RCV-vel. Szavak nélkül, csak tessék élvezni. A videót egyébként az a Luke Huxham jegyzi, aki bár Új-Zélandi, évek óta Japánban él, a helyi underground autóversenyek világából nőtte ki magát világhírű mozgóképgyártóvá. Kezdetben a Speedhunters weboldal publikálta leggyakrabban szabadúszó munkáit, manapság pedig a legnagyobb autógyártók dolgoztatnak vele. Magánzóként egy GT3-as Porschéval jár.

MotoGP Motegi 2018
Végeredmény
1.	Marc Marquez	SPA	Repsol Honda Team
2.	Cal Crutchlow	GBR	LCR Honda
3.	Alex Rins	SPA	Team Suzuki Ecstar
4.	Valentino Rossi	ITA	Movistar Yamaha MotoGP
5.	Alvaro Bautista	SPA	Angel Nieto Team
6.	Johann Zarco	FRA	Monster Yamaha Tech3
7.	Maverick Viñales	SPA	Movistar Yamaha MotoGP
8.	Dani Pedrosa	SPA	Repsol Honda Team