"Egész életemben a végsőkig harcoltam"

Interjú: Scott Redding

2022.09.29. 13:06

Egy interjú, amit inkább egy rajongó készített az egyik kedvenc versenyzőjével. Egy interjú, amelynek apropója sokkal mélyebb és több volt eddig bárminél. Egy interjú, amelynek jelentése egészen más, mint amit bárki is sejthetett. Egy interjú azzal a versenyzővel, aki talán megmentette a jelent.

- Régóta készülök erre a beszélgetésre. Talán kicsit rendhagyó is lesz több szempontból, mert most inkább mint rajongó ülök itt, és köszönetet szeretnék mondani neked. Nagy nyilvánosság előtt soha nem beszéltem róla, de 2018-ban életem legdepresszívebb időszakát éltem, nyár vége felé elveszítettem a kontrollt, és kicsúszott a kezem közül az irányítás a saját életem felett. Egy időben volt ez azzal, amikor szakítottál az akkori barátnőddel, és az Apriliával is zátonyra futott a kapcsolatod. Egyetlen videóra emlékszem pontosan, amikor Sachsenring után, a nyári szünet előtt ültél a Ford Transitodban, mentél körbe a pályán vasárnap este, és teli torokból üvöltöttél. Akkor éreztem, hogy valami talán nincs rendben, hogy szenvedsz, hogy sötét felhők gyűltek össze feletted. Majd elköltöztél Hollandiába a nyári szünetre, és szüntelenül bicikliztél. Egyetlen ember volt veled, Jasper Iwema barátod, és a kutyád, Bernard. Én pedig rákattantam a videóidra, az épülésed nekem is segített, hogy megtaláljam önmagam. Igazából talán csak ezek a videók segítettek. Miattad kezdtem újra biciklizni, edzőterembe járni, foglalkozni önmagammal, és építeni újra az elmémet.

- Szörnyű időszak volt az életemben, valóban. Az Apriliával nagyon rosszul mentek a dolgok, folyamatosan ittam és partiztam, végül rájöttem, ez nem én vagyok. Rá kellett jönnöm, miért teszem ezt az egészet. Ki akartam szakadni mindenből, kizártam az embereket, csak arra vágytam, hogy egyedül épüljek. Magányra vágytam, miközben őrülten szenvedtem, még úgy is, hogy sokan azt hitték, boldog vagyok. Nem volt így, és köszönöm, hogy észrevetted. Hogy a saját fájdalmammal segíthettem neked, még úgy is, hogy nagyon nyíltan nem beszéltem róla. Tudod, sokan vagyunk, akik szenvedünk, de ez kívülről mindig egy ilyen semleges dolog, amit igyekszünk elrejteni.

- Miután megnyerted a BSB-t, azt éreztem, valami csodálatos dolog történt, hiszen a nulláról építetted magad újra. Varázslat volt mindez, varázslat volt megtapasztalni, ahogy talpra álltál, és újra feljutottál a csúcsra. Magyarul írtam egy cikket, Szerelmem, Scott Redding címmel. Továbbá amikor elmondtam Mike barátomnak - aki talán a legnagyobb Ducatisti Magyarországon -, hogy itt ülsz mellettem, azonnal azt üzente, hiányzol, és várnak vissza.

- Nagyon kedves tőle, és tudom, hogy nehezen indult a szezon a BMW-vel, sőt megértem, aki hasonlóképpen vélekedik, de reálisan kell gondolkodnom. A motorversenyzés világa teljesen átalakult és megváltozott a jelenben. Nagyjából az első háromban kellene lennem, és jövőre erre megvan az esélyem, de egy nagydarab srácnak számítok, és ebből kifolyólag megvannak a saját korlátjaim. Hiába lennék ennél többre hivatott a képességeim alapján. Ezekkel tisztában kell lennem, és tiszteletben kell tartanom, valamint túl kell élnem a helyzetet. Hiszen még így is szerencsésnek mondhatom magam. Leginkább azért, mert ebből élek, miközben van egy csomó fiatal versenyző, akik nagyon alacsony fizetésért, vagy szinte ingyen versenyeznek. Régen, úgy tíz éve, a Rossik, Lorenzók, és Doviziosók idejében még nagyot lehetett kaszálni, mostanában viszont ők is kiszorultak, a bérek pedig elapadtak, miután az újak szinte szotyiért motoroznak.

- Miért változott meg ennyire az egész sport?

- Mert az a gigantikus pénz, ami valaha itt volt a dohánygyáraknak köszönhetően, réges-rég eltűnt, és nem maradt semmi. Ezért ennyire erős a fluktuáció is. Jön egy új versenyző, itt marad egy, jó esetben két évet, majd eltűnik a süllyesztőben, mert nem képes jó eredményeket elérni. Ami nem csoda, hiszen nincs esélye felépíteni önmagát. A pénz pedig nagyon alacsony. Az olyan fiatal versenyzők mint Miller vagy Mir, úgy tűnik, jól keresnek, de az igazi pénzek még egy Pedrosa vagy Rossi idejében voltak. Egymillió jelen helyzetben már nem túl sok. Arról ne is beszéljünk, hogy sok esetben mindössze százezer euróról van szó egy szezonban, mert a csapatok is szűkre vették, és spórolnak. Százezer pedig szinte semmi. Egy fiatal elsőre talán elégedett vele, de ez tart egy, legfeljebb két évig, miközben a karrierje teljesen tönkremegy, és végleg kiszorul. Ha van némi szerencséje, kezdheti újra az egészet.

Amikor fiatal vagy, semmi más nem érdekel, csak hogy ott lehetsz, hiszen ez volt minden álmod. A pénz sem motivál, és hiszel magadban, hiszel abban, hogy képes leszel az áttörésre, mert megérkeztél a világbajnokságra: az álmaid valóra váltak. Az én esetem talán annyiban tért el, hogy valahol a kettő között lebegtem. Volt öt évem, kaptam lehetőséget, pénzt is kerestem. Nem túl keveset, de ahhoz mégsem volt elég, hogy megváltoztassa az életem. Majd elhagytam a MotoGP-t, és átmentem egy nemzeti bajnokságba, ahol pont annyi volt a fizetésem, mint egy gyári MotoGP-csapatban. Ez viszont megdöbbentett, és a mai napig úgy gondolom, hogy nem normális. Ha összegezni kellene, talán kijelenthetjük: Marc Márquez az utolsó, aki nagy pénzt keresett a MotoGP-ben. Kivételek persze lehetnek, de nem jellemző manapság.

- Megbántad, hogy elhagytad az Apriliát? Látva a jelenlegi eredményeket.

- Azt gondolom, túl fiatalon érkezett az életembe a MotoGP lehetőség. Ha vártam volna még egy évet, talán teljesen más irányba indulhatott volna a karrierem, és most másutt tartanék. De mindig túl nagy voltam, és mindig éreztem ennek a hátrányát a Moto2-ben, ezért magam mögött akartam hagyni a kategóriát, és szerettem volna, ha egyenlő feltételek mellett versenyezhetek a többiekkel. Az érzelmeim vezéreltek. Végül elfogadtam a Gresini csapat open-hondás ajánlatát, ami utólag kétségtelenül helytelen döntés volt, és nem vitte jó irányba a karrierem.

Az érkezésem pillanatában még nagyon eltért egymástól egy szatellit és egy gyári motor. Egy évvel később viszont már közel azonos szinten voltak, ebből a megfontolásból is jó lett volna maradni, és fejlődni még egy kicsit. Szinte ezen az egyetlen esztendőn múlott minden - úgy vélem -, és most talán már másként csinálnám, de utólag azt is tudom: abban a pillanatban ez tűnt helyesnek.

- Látsz bármi esélyt egy MotoGP-visszatérésre?

- Nem, egyáltalán nem. Új, fiatal versenyzőket akarnak, ezért nekem szinte már lehetetlen. Egyébként is nagyon nehéz átmenni a Superbike világából a MotoGP-be, és úgy gondolom, az egyetlen, akinek a jelenlegi mezőnyből sikerülhetne, kizárólag Toprak. Fiatal, megvan a tehetsége, eltérő a stílusa, és feszegeti a határokat. Ezek miatt talán még tudná abszolválni a váltást, és alkothatna valami észrevehetőt a MotoGP mezőnyében. De az ő esete sem egyszerű, mert érezhető, a Yamaha nem igazán akarja mindezt, hiszen ha így lenne, már rég megszavazta volna a bizalmat, és odaadta volna neki a gyári motort.

- Úgy tűnik, most, 2022-ben Scott Redding megváltozott, és a döntései sokkal inkább a racionalitás mentén születnek, mintsem az érzésekre hallgatva.

- Nem különösebben, mert az Apriliával szinte mindent kockára tettem. A szakítással szintén. Ezért ezeket a döntéseket is az érzelmek vezérelték. Viszont a szezon közben eljött a pillanat, amikor azt mondtam a menedzseremnek, itt a vége, befejeztem, ott akarom hagyni ezt az egészet. Végül közölték, hogy a lelépési pénz nagyjából egymillió euró lenne, nekem pedig nem volt egymillióm, így végig kellett szenvednem a szezon második felét. Végül aztán szakítottam, és szerettem volna befejezni a motorversenyzést.

Elköltöztem Olaszországba, és heteken keresztül csak gondolkodtam, próbáltam megfejteni önmagam, a körülményeket, és hogy mi okozta ezt a helyzetet. Végül arra jutottam, nem vagyok az a típus, aki feladja, hiszen egész életemben a végsőkig harcoltam, így odaálltam a menedzserem elé, és azt mondtam: adok egy évet magamnak, hogy bebizonyítsam, képes vagyok nyerni, képes vagyok újra a csúcsra érni. Mindegy hol, melyik bajnokságban, csak adjatok egy motort, quadot vagy egy versenylovat, hogy bizonyítani tudjak magamnak.

Először a Superbike-világbajnokságon próbálkoztunk, ahol a csapatok azt szerették volna, fizessek, hogy versenyezhessek. Persze ez soha nem történhetett volna meg, ezért otthagytam őket, és közöltem, soha nem fogok fizetni azért, hogy kockára tegyem az életem. Ezek után felkerestünk néhány BSB-csapatot, köztük Paul Birdöt is, aki végül hajlandó volt fizetést ajánlani, és aláírtuk a szerződést. Persze a hír hallatán a többség azonnal azt skandálta, hogy a karrieremnek vége, mehetek haza, és belőlem soha nem lesz már vébés versenyző. Hát, most erre mit is mondhatnék: úgy tűnik tévedtek.

Végül a szerződéskötés után eltörtem a bokám. Épp felépültem és ismét edzeni kezdtem, amikor eltörtem a combcsontom. Bird ezen a ponton szólt, hogy felbontaná a szerződést, amit azzal indokolt, hogy nem én vagyok az embere. Hiszen a döntő pillanatban lesérülök, és nem tudok teljesíteni. Könyörögtem neki, hogy legalább egyetlen esélyt adjon, hogy egyszer engedjen felülni a motorra. Végül az első tesztet jelölte ki. Három hetem maradt a rehabilitációra, amikor az orvosok nyolcat javasoltak. De közöltem velük, erre nem lesz lehetőségem, egyszerűen mert nincs más választásom. Így három héttel és három nappal a balesetem után motorra ültem, és az első teszten megfutottam a hivatalos körrekordot, Bird pedig engedte, hogy induljak a bajnokságban. Ezen a ponton járni még nem tudtam, csak motorozni.

- Azóta milyen a kapcsolatod Birddel?

- Érdekes, Bird egy furcsa figura. Jó és rossz egyben, inkább érdekes. Néha nem tudhatod, mire számíthatsz vele kapcsolatban, de egy valamivel teljes mértékben megvett. Amikor ültünk egymással szemben, és tárgyaltunk, annyit kértem: bízzon bennem. Ő pedig azt válaszolta – „Azért vagy itt, mert látni akarlak győzni, és szeretném, ha futamokat nyernél. Ehhez pedig minden támogatást megadok neked.”

- Visszamennél egy napon hozzá?

- Ez nem opció, mert még itt is van feladatom. Jelenleg az egyetlen célom, hogy világbajnok legyek. Azért vagyok itt, és hiszek benne. Hiszek a BMW-ben is, érezhető a fejlődés. Amikor először kipróbáltam a motort, tudtam, hogy sok feladat vár ránk, és nehéz dolgunk lesz, de azt hiszem, egyértelműen a fejlődés jeleit tapasztalhatjuk. Hallgatniuk kell rám, és úgy érzem, megteszik. Persze egy korai időszakban mindig csak apróbb változtatásokat kérhetsz, mert a nagyobbakról nehéz meggyőzni a csapatot. De ha nyerni akarunk, együtt kell dolgoznunk, és a kéréseimet teljesíteniük kell. Leginkább azért, mert olyan versenyző vagyok, aki már volt az elejében, harcolt a bajnokságért, nyert futamokat. Tehát pontosan tudom, mire van szükségünk, hogy együtt is nyerni tudjunk. Nincs más opció. Én voltam ott, és vissza akarok kerülni, de a motornak is jönnie kell velem.

Egyébként sem egyszerű a helyzet, mert voltak versenyek, ahol a komplett mezőny gyorsult nyolc-kilenc másodpercet, miközben mi a tavalyi tempót motoroztuk. Mindenki fejlődött, ez pedig tovább nehezíti a dolgokat. Annyit elmondtam a csapatnak, ha azért alkalmaznak, hogy az eredményeket szállítsam, akkor szeretném, ha hallgatnának rám. Egyébként úgy vélem, a szezon második felében akár történhetnek olyan változások, amelyek pozitív irányba viszik az egészet, és ez egyébként is jól látható már.

- Mit gondolsz, mennyit időt adsz ennek az egész projektnek?

- Nézd, aláírtunk néhány évre, én pedig szeretnék maradni és együtt tervezni. A versenyzés manapság egyébként is egy bonyolult dolog, minden nagyon megváltozott, és a részletekről szól. Kanyaronként nagyjából századmásodpercekről beszélünk, ebből adódnak össze a tizedek, és a lemaradásunk a többiekhez képest. Nem akarunk mindent megváltoztatni, hiszen ha egy nagyobb változtatással sikerül lefaragnunk néhány kanyarban azokat a századokat, már előrébb vagyunk. Ha pedig három-négy nagyobb dolgot megváltoztatunk, talán teljesen odaérhetünk az elejébe, mert elolvad a hátrányunk. Én pedig hiszem, hogy ez még ebben az évben sikerülhet.

Egyébként is nagyon szeretném, ha sikerülne megérkeznem az elejébe a BMW-vel. Szeretném ezt megadni nekik. És be akarom bizonyítani azoknak is, akik meggyanúsítottak, hogy csak a pénzért jöttem, és azt állították, a karrieremnek vége, hogy hülyeséget beszéltek. Egyébként sem egy sorsfordító összegről beszélünk, köze nincs ahhoz. Azért jöttem, mert egyszerűen hittem abban, hogy itt nyerhetek. Ez a munkám, ebből élek, és nincs szó fényűzésről. Vannak, akik évente egy irodában többet keresnek, miközben nem kockáztatnak semmit. Ebben a sportban pedig soha nem tudhatod, mit hoz a holnap. Ma egy hős vagy, de nem kizárt, hogy holnap egy senki leszel. Hero to zero. Az elmúlt években megannyi példát láthattunk. Márquez egy állat, egy ragadozó, és mindig át fogja lépni a bizonyos határt, de látszik, hogy a sérülése óta még nem tudott rendesen visszatérni. A hatodik, nyolcadik, kilencedik helyekre emlékeznek most. Rossinál ugyanez volt a helyzet, egy élő legenda, de sokakban mégis már csak az marad, hogy a tizenhatodik helyeken motorozva vonult vissza. Ilyen ez a sport.

- Mit gondolsz a MotoGP új versenyzőiről, és úgy az egész sorozatról?

- Tervezettnek tűnik kívülről eléggé. Megannyi kérdést vet fel bennem: miért van ennyi versenyző, miért van ennyi verseny, miért ilyen erős a fluktuáció, bizonyos dolgok miért történnek versenyzőkkel egyes hétvégéken? Ezek mind megválaszolhatatlan dolgok. Azt gondolom, az egyetlen, nagyon őszinte és kérdések nélküli sorozat a BSB. Nincsenek ezek a szabályok, nincs gumimizéria, nincsenek azok a marhaságok, amelyek befolyásolják a versenyt. Adott minden hétvégén öt versenyző, aki az adott pályán nyerhet, és a végén az dönt, ki rakja össze jobban a hétvégét, vagy ki tud jobban alkalmazkodni az adott időjárási körülményekhez. A Superbike-világbajnokság a kettő között lehet.

- Ezzel együtt tudsz élni?

- Még igen, nem zavarnak különösebben, és úgy érzem, itt van keresnivalóm.

- Mennyi esélyt látsz arra, hogy egyszer visszatérsz a brit bajnokságba?

- Szívesen tenném, meglátjuk mit hoz a jövő. Persze szívesebben tenném egy világbajnoki címmel a zsebemben.

- Tudom, hogy számodra fontos a család és a családalapítás. Ezért is érdekel, mit gondolsz a jövőről, milyen jövőkép él benned?

- Nézd, tíz évvel ezelőtt minden bizonnyal azt mondtam volna, hogy 2023-ban, harmincévesen egészen biztosan visszavonulok. Most ezt nem mondom, és az is biztos, hogy jövőre is itt leszek. Egyrészt anyagilag sem tudnám megengedni magamnak, másrészt hiányoznak azok az eredmények a karrieremből, amiért ezt az egészet elkezdtem. Úgy érzem, mindent meg kell tennem, hogy javítsak a mérlegen.

Ezért szeretnék most még a versenyzésbe invesztálni és kihozni a maximumot, megragadni a lehetőséget. Egy napon pedig, amikor úgy döntök, visszavonulok, folytatnám amatőrként úgy, hogy élvezzem is a versenyzést. Mert az élvezeti része eddig gyakran elmaradt, hiszen ez a munkám, és az eredményekért kapom a fizetésem. Ez egy eredménycentrikus sport, emiatt a nyomás óriási, így a felhőtlen élvezet nincs jelen. Teljesen mindegy, mennyire vagy jó arc, ha utolsóként érsz célba, senki nem akar veled dolgozni.

Ezért úgy hiszem, ha egyszer visszavonulok a profi karriertől, szívesen mennék itt, a BSB-ben, vagy akár a Moto Americában, csak hogy élvezni is tudjam.

- El tudod képzelni, hogy akár gyermek mellett is versenyezz?

- Ki tudja, adja meg a sors a gyermeket, utána meglátjuk. Az biztos, hogy túl sokáig nem akarok profi szinten versenyezni, mert sok stresszel jár, és nagyon befolyásolja a magánéletem, amit viszont szeretnék élvezni. Ezért legfeljebb még két-három évet tervezek, utána befejezem. Ez idő alatt pedig nyilván szóba kerül majd a gyermekvállalás kérdése is.

- Rajongói kérésre kérdezem: láthatunk még videókat a jövőben a legendás fájdalomkamrából? (Redding a barátaival kibélelt és levegőtlenné tett egy fából készült szerszámos kamrát a kert végében, hogy ott biciklizzenek görgőn, ventilátor nélkül, hányásig. Erre leginkább az állóképesség javításához volt szüksége.)

- A fájdalomkamra nagyon gyötrő hely és az elmúlt időszakban teljesen megváltoztak az edzésmódszereim. Akkoriban, amikor még a BSB-ben mentem, szükségem volt fizikai erőre, és úgy döntöttem, semmi más nem érdekel, csak hogy erős legyek. Ezért is bokszoltam és motokrosszoztam. Gyakorlatilag az ételre sem kellett figyelnem. A fizikai erőre leginkább azért volt szükség, mert az angol bajnokság semmilyen elektronikát nem engedélyez, a biztonsági feltételek is elég szegényesek. Ez a fajta végtelen edzés és szabadság pedig nagyon boldoggá tett. Végül, amikor visszatértem a világbajnokságra, tudtam, hogy ismét sokkal vékonyabbnak, és könnyebbnek kell lennem, ezért befejeztem a bokszolást és a krosszedzéseket. Azóta gyakorlatilag semmilyen hasonló gyakorlatot nem végzek, csak kerékpározom a szabadban, és próbálok súlyt veszíteni.

- Ez azt jelenti, hogy a barátoddal, Josh Daniellel sem látunk már közös videókat?

- Nem hiszem, azóta teljesen megváltozott minden. De be kell vallanom, hogy 2019 volt életem legjobb éve. Jól ment a versenyzés, partiztam minden héten, azt ettem, amit csak akartam, ittam, és nem érdekelt semmi, csak magamra figyeltem. Soha nem volt annyi rajongó körülöttem mint akkor, és imádtak az emberek. Senkit nem érdekelt volna az sem, ha napi húsz cigarettát szívok el, és azzal sem foglalkoztak, hogy szombat éjjel egyig partiztam, mielőtt vasárnap két versenyt is megnyertem. Elképesztő időszak volt, de miután átjöttem a világbajnokságra, mindent átalakítottam, hogy megfeleljek a normáknak, mert azt szerettem volna, hogy profiként nézzenek rám. Régebben, azt hiszem, a kettő között lehettem, és talán ez a lazaság akadályoztatott némileg a MotoGP-ben.

- Pedig pont úgy éreztem, imádnák, ha te lennél az új James Hunt.

- Talán igen. Egészen addig, amíg nyerek. A következő pillanatban pedig támadtak volna, hogy partizok, még akkor is, ha tudják, én vagyok a mezőny legfittebb versenyzője. Végül tudtam, a világbajnoki szinthez változnom kell, én pedig megtettem. Azóta korán fekszem, nem partizom, nem dohányzom és nem iszom, van egy menyasszonyom. És tudod mit? Most is kritizálnak, csak most leginkább amiatt, mert túl sokat biciklizek. Mindig ki tudnak találni valamit, mindig belém lehet kötni valamiért, ha nem jönnek úgy az eredmények. Ez most épp a bicikli, hiszen azt gondolják, már nem érdekel a motorsport, és csak a biciklivel vagyok elfoglalva. Egyszóval megtanultam, támadni és kritizálni bármilyen körülmények között lehet, de legalább már azt is elsajátítottam, hogy kell leszarnom mindezt. De ez a világ, amelyben ma élünk, már csak ilyen.

A 2019-es év viszont teljes mértékben megváltoztatta az életem, mondhatni fordulópont volt, mert újra hinni kezdtem önmagamban, abban, hogy egy jó karakter, és egyben egy jó versenyző is vagyok, miközben imádtam versenyezni. Megmentette az életem, ez történt. Amikor pedig megnyertem a bajnokságot, rengetegen jöttek oda hozzám gratulálni, és bevallották, a szezon elején nem fogadtak volna rám. Ezt tiszteletreméltó dolognak tartom.

Az emberek nem hitték, hogy sikerülhet, és sokan úgy vélték, primadonna leszek, aki csak pávázni jött a nemzeti bajnokságba. De én nem ez a fajta srác vagyok. Egy kisvárosban születtem, szerény körülmények között nőttem fel. A közönség pedig sokáig nem értette, mit keresek közöttük, miért beszélgetek velük, mit csinálok szombat esténként a futam előtt a kocsmában? Nem hitték el, hogy személyesen Scott Reddinggel isznak vagy táncolnak, pedig én voltam az. Egyszerűen azért, mert ilyen vagyok, versenyezni jöttem, nem szerepelni, mint anno John Hopkins, vagy talán még sokan mások.

- Talán mert visszahoztad sokak számára a régi időket, amikor a versenyzők a nézők között jártak.

- Elég sokan jöttek abban a szezonban BSB-futamokra, és utólag elmondták, a Barry Sheene időkre emlékeztettem őket, amikor minden szabad és vad volt. Én meg rátettem erre egy lapáttal, a hosszú hajammal, a szintén vad hozzáállásommal, és a feléjük közvetített szeretettel. Ők engem támogattak, én pedig őket, egy win-win helyzetet teremtve ezzel.

- Végül jött a covid, és mindent megváltoztatott.

- Igen, cseberből-vederbe, és nézők nélkül futottuk a versenyeket. Jobb nem beszélni róla.