Villámnyaralás három nap alatt

Túra: Honda CB500X-szel Rijekába

2019.12.05. 06:10

Trieszt iránti érdeklődésemet minimum 2012-ig vissza tudom vezetni, amikor Csikós Zsolt és Zách Dani folytatásos episztolában számolt be arról, hogy mekkora szívás egy 110 és egy 125 köbcentis motorral Trieszig elmenni, és vissza. Esetükben a szívásoldali gondokat csak tetézte, hogy az elméleti alulmotorizáltság mellett a változékony októberi időjárással is meg kellett harcolniuk: értsd, bőrig áztak, azonban engem a címben is csilingelő pozitív üzenet –Szívás? Eufória? Holnap visszamennénk... – nem hagyott nyugodni, és befészkelte magát az agytekervényeim közé a gondolat, hogy el kéne ugranom Triesztbe motorral.

A fejben lejátszott pettingköröknek egészen 2019-ig kellett várniuk arra, hogy termékeny talajra hulljanak: júliusban ugyanis hozzám került egy Honda CB500X, ami már komoly formában gondolkodásra késztetett. Otthon két böngészőablakot nyitottam: az egyikben a következő napok időjárását kémleltem, a másikban pedig a szóba jöhető szállások között keresgéltem. És ekkor megszállt az ihlet: megy a fene Triesztbe! Egyrészt, ha csak néhány órát is, de voltam már ott korábban, másrészt a nívótlan lehetőségeken kívül nem is túl olcsó a szállás. Én bizony Rijekába fogok menni. A tenger ott is csak tenger, és a szállás is bőven megfizethető. Ezúttal biztosra mentem, másnapra lefoglaltam és gyorsan ki is fizettem egy szigorúan vissza nem téríthető szállást: most már kötve van a kezem, ha le nem ájulok a motorról, én bizony úszni fogok a mediterrán boldogságban.

Az útvonaltervezővel egy kb. 580 kilométeres útvonalat sikerült letárgyalnom úgy, hogy annak minél nagyobb része essen Szlovéniára. Ott ugyanis egy 7 és fél eurós matricával egy hétig korlátlanul virgonckodhatunk, míg Horvátországban kapus rendszer van: nem nagyon drága, de bőven többre jön ki, mint Szlovénián keresztül. Az ugye szóba se jött, hogy Csikósék példáját követve autópályázás nélkül tegyem meg a távot, nem akartam éjszakázni sehol, egyetlen csavarintással szerettem volna letudni a lejutást. Ennek az oka igen prózai volt: úgy elhavaztam magam, hogy három napnál többre nem tudtam elszabadulni, amiből ugye értelemszerűen összesen egy nap az igazi nyaralás, középen, a két széle kétszer egy nap motorozás.

Volt egy olyan diffúz érzésem, hogy sokat fogok motorozni, de a valóság csak akkor csengetett be az ajtón, amikor elindultam. Először Nagykanizsánál álltam meg tankolni, ami bő 200 kilométer, tehát nagyjából a táv harmada, de már ott azon töprengtem, hogy hogyan fogom a maradék időt az egyébként nem kényelmetlen nyeregben kibekkelni. A seggem már sajgott egy kicsit, a sisakomat a plexiről leváló örvények rázták és búgatták, és útközben igazából az égvilágon semmi se történik. És ez még a pozitív forgatókönyv. Ha ugyanis történik valami, az autópályás túrán mindig rosszat jelent: vészfékezned kell egy állat miatt, 60-nal kell tötymörögni vagy 20 kilométert kell kerülni, mert útfelújítás vagy útlezárás van, vagy a határon fél órát fingatnak, mert arra gyanakszanak, hogy az ülés alá egy komplett szíriai családot rejtettél el, a teljes egyenes és oldalági rokonsággal együtt.

Nem tudom, más mivel próbál meg kb. 6 órát motoron agyonütni, én jobb híján zenét hallgattam, közepes sikerrel, de az egyszerre fütyülő és búgó hang a Dystopia és a Midnight élvezeti értékéből is elég sokat levesz. Sajnos akkora nindzsa nem vagyok, hogy fejben sakkozzak magammal, és a barkochba is kiesik, mivel elsőre kitalálnám, hogy mire gondoltam. Rijekáig még kétszer álltam meg rövid időre, majd közel 7 órával az elindulást után megérkeztem a városba, ahol meg a szállás játszott velem bújócskát. Mivel a mobilnetem letérdelt (elfogyott a keretem), a navigációt nem tudtam használni. Vagyis egy kis botorkálás után rájöttem, hogy ha nyitott wi-finél megterveztetem az utat a Google Maps-szel, akkor az még jó lehet.

Végül délután 5 körül érkeztem meg a szállásra, ami nem Rijekában volt, hanem Rijeka külsőn, ami jelen esetben nekem inkább előny volt, mint hátrány: írd és mondd, összesen 50 eurót fizettem a két éjszakáért egy komplett és tiszta apartmanban két franciaággyal, fürdőszobával, konyhával és tengerre néző terasszal. És mindez motorral még komótos tempóban is maximum 10 percre a városközponttól. Bár a félnapos autópályázás eléggé elcsigázott, azért a tengerpartot egy csobbanásra mindenképp meg akartam keresni. Na itt jött a felismerés: Rijekában nem úgy vannak az utcák, mint általában. Az egész város egy domboldalra épült, de nagyon kevés a függőleges tájolású utca. Szinte mindegyik vízszintes, és ezek valamiféle fura, elsőre átláthatatlan szerpentinrendszerré állnak össze, tovább fokozva a zegzugos mediterrán városkahatást. Az úthálózat sajátosságáról – és talán az én eddig minimum átlagosnak gondolt – tájékozódási képességemről sokat elmond, hogy a tengerpartot az érkezésem napján még navigációval se találtam meg. Nem úgy van az, hogy a dombtetőről lenézel, hogy na, ODA szeretnél lejutni, aztán legurulsz.

Mivel az első nap strandolni nem tudtam, így vásárlásba forgattam be a megmaradó energiáimat. Van itt Lidltől kezdve SPAR-ig minden, én az ismerősségfaktor oltárán ez utóbbinak áldoztam. Az árak magasabbak, mint amit itthon megszoktam, a sör meg egyenesen drágának mondható, abszolút és relatív értelemben egyaránt: egy Soproni szintű Ožujsko vagy Karlovačko simán 3-400 forintnyi kuna – a boltban. Szóval vésztartalék gyanánt gyorsan összevásároltam egy kis péksüteményt, sajtot, felvágottat és sört, és visszamotoroztam Rijeka külsőre. A szálláson pihentem kicsit, és barátkoztam a város térképével. Mivel egész nap semmi értékelhetőt nem ettem, nem igazán vágytam a minimalista megoldásra, úgyhogy elballagtam a pár percre lévő étterembe, amit a szállásadóm reklámozott nekem.

Fél 9-kor toppantam be a Konoba Brig nevű étterembe, vagyis inkább tavernába, ami – mint megtudtam, vasárnap lévén – már épp zárni készült. A helyi specialitásokat esélyem sem volt megkóstolni, és eredetileg még el is akartak hajtani, de egy minimalista kompozíciót csak kisírtam magamnak. A kínálat erősen le volt gallyazva: kalamári sültkrumplival vagy rántott hús sült krumplival. Mivel bárminemű levessel vagy desszerttel kapcsolatos érdeklődésem eleve a közöny falába ütközött volna, gyorsan ráböktem a B verzióra, még mielőtt az is elpárolog, és egy üveg Karlovačkóval az élet értelmén merengtem, amíg a szakács minden kelléket megúsztatott az olajban.

Hat és fél óra motorozás után nem voltak extra igényeim: viszonylag sok hús legyen a tányéromon, meg némi köret. A sistergős forró borjú bécsi és a mellé tálalt – szerintem mirelit, de mindegy – sültkrumpli magasan vitte a lécet, és még csak drága sem volt. A nap ennél kellemesebb lekerekítésére nem is számítottam.

Másnap délelőtt már buzgott bennem a tettvágy és az amatőr térképész, hogy a strandot most már tényleg meg kell találnom valahogy. Nyilván előző nap sem a tengerpart megtalálása volt a probléma, hiszen ennyire nem vagyok hülye, egyszerűen csak nem tudtam, merre keressem a strandot, Rijekában ugyanis nincs olyan autóút, amely úgy istenigazából a tengerparttal párhuzamosan haladna, hanem óvatlan pillanatokban eltávolodik tőle, és az ember kénytelen-kelletlen rájön, hogy az út, amely az elágazásnál fürdőzéssel kecsegtetett volna, valójában egy bazi nagy fedett visszafordító, vagyis alagút, ami parittyaként repít vissza a városközpontba, azon belül is a Tower Center nevű bevásárlóközponthoz.

Én azonban nem hagytam magam ilyen könnyen lerázni, és ismét elindultam a vélelmezetten jó irányba, ezúttal azonban nem kanyarodtam el jobbra, ahol a tengerpartot sejtettem, hanem tovább hasítottam az alagútban, majd pikkpakk a városon kívül találtam magam, egy ugyancsak átláthatatlan felüljárórendszeren kavarogva: és akkor a felüljárót itt úgy tessék elképzelni, hogy az nagyon felül jár, konkrétan 200 méterrel a víz és a tengerpart fölött; tériszonyosoknak nem ajánlott, de egyébként is megszállottan követtem a sáv közepét, mivel a hajtűkanyarokkal tarkított felüljárórendszerre telepített szalagkorlát nagyjából a térdemig ért. Ha lecsúszom az útról, maximum a kötél nélkül bungee jumpingolók istenéhez fohászkodhatok. Valahogy lekavarodtam erről a gyalázatról, majd egy 20 perces városkerüléssel egyszer csak rábukkantam egy kis útra, amely félreérthetetlen piktogrammal adta tudtomra, hogy sikerült az egyik strandot megtalálnom.

Mondjuk strandnak nem igazán mondanám, amolyan kavicsos vízpartot kell elképzelni, nagyjából ötven méter hosszan, de legalább ingyenes, és még zuhany is van. Foglaltam magamnak egy masszázságyat (leterítettem a kavicsokra a törölközőmet) másfél méterre a víztől, és a déli órák ellenére, de bízva a szeptemberi nap szelídségében, próbáltam teli lappal napozni egy órát, amit egyébként baromira nem szeretek csinálni. Mivel ez az egyetlen nap volt idei nyaralás gyanánt kiróva, próbáltam consciousness coachokat is megszégyenítő intenzitással megélni a pillanatot, és a körülöttem örvénylő horvát mondatfoszlányok ritmusa által ringatva csukott szemmel relaxálni egy nagyot.

Ennek a programnak a napszúrásra utaló enyhe émelygés fátyla alól valamiképpen mégiscsak felszínre kívánkozó éhségérzet vetett véget. Nagyjából két óra strandolást követően visszaindultam a városba, hogy harapjak valami street foodot, amivel estig kihúzom. Az első hamburgeresnél egyből lyukra futottam, mivel kártyát nem fogadtak el, én meg persze nem vittem magammal a gyengék fegyverét, a helyi valutát, ehelyett euróval próbáltam meg, egyébként sikertelenül, a vendéglátóipari egységek bizalmába férkőzni.

Mivel nem akartam a nap hátralevő részét kajakereséssel tölteni, inkább elindultam várost nézni, ami nagyjából az óratorony és a színház felületes szemrevételezését jelentette, úgyhogy fél óra elteltével azon vettem észre magam, hogy ismét a Tower Centerbe telepített SPAR felé tartok. Megvettem a szokásos gyalázatkombót: sajt, szalámi, péksütemény, kaliforniai paprika, puffasztott rizses csoki és sör, majd visszarobogtam a szállásra, ahol konstatáltam, hogy jól elfáradtam, így az étteremkeresés lovas szobra torzóban maradt, én pedig megettem, amit főztem, illetve nem főztem, majd egy sörrel kiültem a teraszra naplementét nézni, és érzelmileg a közelgő hazaútra hangolódni.

Másnap próbáltam viszonylag korán felkelni és útnak indulni, azonban ez nem ment annyira könnyen. A felkeléssel még nem volt gond, és reggeli gyanánt a SPAR-os vásárlásból megmaradt ezt-azt is kötelességtudóan beporszívóztam, de ami az indulást illeti, arra kétszer is volt alkalmam. Elsőre csak a városközpontig jutottam, majd mikor konstatáltam, hogy a navigáció minden könyörgésem ellenére Horvátországon szeretett volna keresztülvezetni, a mobilnetem feltétel nélküli kapitulációjának köszönhetően kénytelen voltam visszakanyarodni a szálláshoz, hogy meglehetősen nívótlanul a ház mellett toporogva még épp befogjam a wi-fi jelet, és jó fél óra késéssel ismét útnak induljak.

Az út hazafelé is eseménytelenül telt, a legjelentősebb esemény az volt, hogy már féltávtól ficánkolni kezdtem, hogy a nyak- és fenékfájást tompítsam valahogy.

Ha a plexi nekem nem megfelelő beállításától eltekintek, akkor a motorral baromira meg voltam elégedve. Azt hiszem, a 3,86 literes átlagfogyasztás a becsületére válik egy 500-as szoftendurónak, főleg, hogy a közel 1500 kilométer nagyobb részét 120-130-as autópálya-tempóval pörgettem bele. A CB500X fogyasztását szerintem lehetetlen 4 liter fölé kergetni, elővárosi ingázással valószínűleg a 3-hoz is közelíthető. Viszont a soros kéthengeres motorokkal egyfajta Hassliebe viszonyt alakítottam ki az elmúlt évek során: a karakterisztikáját nagyon szeretem – alul is kellően nyomatékos, de a pörgetést is elég jól viseli –, viszont a hangjával sosem tudtam igazán megbarátkozni. Annyira jellegtelen, hogy az utcán csak kizárásos alapon tudom felismerni: ami nem vinnyog, mint egy sor négyes, nem gurgulázik, mint egy V2-es, és nem dübörög, mint egy nagy egyhengeres, az nagy valószínűséggel sor 2-es lesz. Bár a főtengely elékelése jót tett a hanghatásnak, és a CB már-már BAFTA-díjas színészként alakította a V2-est alattam.

A motor egyébként annyira jóindulatúan kiszámítható, és kiszámíthatóan jóindulatú, hogy komoly gondban lennék, ha most nem horvátországi kóborlásaimról, hanem a motor specifikumairól és rám tett hatásáról kellene részletesen beszámolnom – ezt egyébként Iván tavasszal hál'istennek megtette helyettem. A széles és magas kormány ellenére városban sem esetlen, és városon kívül is agilisan mozog. Nálam felmálházott autópálya-falóként, erdei kanyarvadászként és városi rohangálós motorként is remekül vizsgázott. A 19-es első kerék pedig igazi ajándék, tempós kanyarban is szépen íven tartja az X-Winget, amely a megnövelt rugóutak ellenére sem különösebben hajlamos a bólogató fékezésre.

A nem is olyan kis CB500-as tulajdonképpen bármilyen felhasználásra megfelel, feltéve, hogy nem akarunk utassal és csomagokkal megpakolva tempós autópályázásba kezdeni. Semmilyen szempontból nem nyújt kimagaslót, de minden területen igen jól teljesít, ezért nem is tudnám egyetlen vonását sem külön kiemelni. Csak Thomas Mannt, a híres német motoros bloggert tudom zárásul idézni: „Nem szeretek egy-egy követ kitörni a szépen kerekedő koronából, és mutató- és hüvelykujjam közt felmutatni. Nem is hiszem, hogy külön-külön valamelyiket értékelni fogják. Nem az egyes darab értékes, hanem az egész; hiszen olyan, mint a planetárium forgó égboltja”.

Ja, és ha nem is másnap, de talán harmadnap már én is visszamennék.



Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.