Tavaszi agyatlanság száz lóerővel

2013.03.05. 15:28
137 hozzászólás

Hölgyeim és Uraim, visszavonhatatlanul tavasz van. Ez akkor kezdődik, amikor a futárt egyszer csak motorosok kezdik akadályozni a Lánchídon, motorosok hozzák rá a frászt a Kodály köröndnél, motorosok billegnek meg bénáznak az autók között, mint a részegek, mert rettegnek ugyan a haladástól, de mindenáron menni akarnak mert ők a motorosok. Ha kell, ha nem alapon, a tavasz első felvonásaként a város megtelik frissen kikelt öngyilkosjelöltek hatszáz méterről is hallható dübörgő, vágtató, ide-oda száguldozó seregeivel. Borzalmas! Szívinfarktus! Agyérgörcs! Tragédia!

Télen bezzeg üres a híd, lehet haladni
Télen bezzeg üres a híd, lehet haladni

Mennyivel jobb télen... Az ember, ha motorost lát, biztos hogy futár az illető. Mozgó roncshalmazokon, iszonyú rutinnal, a legvadabb ónos esőben meg hóviharban is biztos kézzel, általában józan és belátó tagjaként az utcai hadseregnek, jönnek a kis fekete pontok. Ha nem így tennék, még a másnapot sem élnék meg. A budapesti futárok sokasága ráadásul nem egyteles futár, sokuknál több mint tíz áthavazott, átázott, átcsúszkált tél van a háta mögött – az ilyen ember centire megmondja, mikor, hová teheti be magát az autók közé a legkisebb veszély nélkül, akár tengelyig érő latyakban. Túlélik, sőt, naponta végigharcolva győzelemre játszanak, láthatóan nincs olyan hóvihar, hogy ne tudnának motorozni Pesten és Budán (persze a körülményeknek megfelelő alázattal és tapasztalattal).

Az autósok ráadásul egyre jobban segítik a futárokat, akik érzik, hogy támogatják őket. Ezért aztán a futár tudja, hogy mit csinálhat, az autós tudja, hogy miként segíthet, békés és derűs minden – általában. Ennek persze feltétele, hogy mindenki úgy mozogjon, amire a másik számít. De ehhez Budapesten, a jelek szerint, alapvetően télnek kell lennie.

Sajnos itt a tavasz. Ekkor, hirtelen, szigorúan jó időben, +12 fok felett, kikelnek hat hónapos téli álmukból a zsenik. Az utolsó gázt valamikor október elején húzták a „vason”, a ruhákba kissé már belehíztak, jószerivel meg sem tudnak benne mozdulni, meg a csizma is nehezen szuperál, az ízületekről meg a reflexekről nem is beszélve. De a látvány magával ragadó, süt a nap, gurulunk egyet csávókám, de dögös a tavalyi cuccos. Magunkra ráncigáljuk a bőrt és mindenkinek megmutatjuk: itt vagyunk, mi motorosok vagyunk!

Kemények és kérlelhetetlenek az első hidegfrontig. Még tragikusabb a nincstelen, edzőcipős, melegítős, lefűrészelt kipufogócsövű szegény sor-négyes menők első puccparádéja, ahol látható: az utolsó fillér is a Nagy Andrássy Úti Gyorsulásra megy el, ha már erre a 20 percre sikerült életet lehelni a 25 éves ősjapán technikába, nem okvetlen a gyári ajánlásokat követve. Ugyan minden határértéken, féktárcsa már alig, fékbetét is csak nyomokban, a gumikon a profilmélység valahol a nulla közelében – ám a vakító napfényben kifeszül előttük a városi motoros előadás nagyszínpada, a Bajcsytól a Hősök teréig. Ki tudná megállni a hatásos fellépést?

A futár gyanútlanul jön a köröndnél, majd a semmiből, teljesen illogikus forgalmi helyzetből egyszer csak berobban egy igazi elmebeteg. Keresztben át a piroson, mint az atom, lifegő, félbehajtott rendszámtábla-maradvánnyal, majdhogynem egy keréken. Egy másik aranyifjú legalább 120-szal a szélső sávban melletted, időben vészfékező gyalogosokat majdnem magával sodorva, ahogy levágódik a szervizútra; Rossi után szabadon. Szerencse, hogy a következő önjelölt őrültet már az Operánál hallani – ha nem ordít 150 db a kipufogóból, akkor egy sem, laza 130-cal villan el a Bajza sarkán, természetesen tiloson át, mert az errefelé úgy tűnik, kötelező.

Tavasszal a futár rájön, hogy nem tud motorozni; illetve, ha így kell, rengeteg tanulnivalója van még. A legrosszabb, hogy a Lánchídon tanulnak vezetni ezek a szerencsétlenek, ahol a futárok általában munka célból szegnek szabályt és előznek a záróvonalon, mindkét sáv autósainak segítségétől kísérve. Úgy látszik, télnek kell ahhoz lennie, hogy ha már a turistabusz, a rendőrautó, a 16-os BKV-olajkályha, a pucc-Merci és a kormányőrség lehúzódik, éljünk is a lehetőséggel.

De most tavasz van, hogy a fene esne bele. Hogy magyarázzam meg a frissen kikelt, előttem pont középen bénázó HD-tudornak, hogy tíz centi a kormányok mellett bőven elég, sőt, még sok is? De ha kevés, könyörgöm, menjen vissza az autók közé és szépen araszoljon át, úgy talán menni fog.

De ő motoros. Tavaszi! Kőkemény, igazi Lánchíd-arc! Eljő a Nagy Katarzis, mindenki lehúzódik mindenhol, hisz ki tudja, merre fajulnak az események. Meg is állnak, várván a Nagy Lánchídi Szelíd Motorozás méltó befejezését, mi pedig ott szobrozunk a kellős közepén, mozdulatlanul, mint a cövek. Ordító tavaszban, a lehető legtavaszibb motorosként, csillogó bőrruhában, a 66-os út végtelen szabadságát árasztva szeretett folyamunk fő sodorvonala felett.

Meg tudom érteni, hogy rajtunk röhög a város. A záróvonal festékje kissé megdobja a Harleyt, s bizony, egyensúlyban kell tartani. Ami láthatóan újdonság, közel 400 kilót szokni kell. Istenem, mikorra fog ez menni? Októberre? Talán akkorra... de addigra már vége a szezonnak, jön az ősz...

...hál'Istennek!