Robogóval nem csak munkába lehet járni
Túra: Robogóval a Duna mentén és az Alpok lábainál
Ugyan úti célom az osztrák város Wels volt, nem pedig Wales, az Egyesült Királyság tagországa, Arany János balladájának sorai mégis a fejemben zakatoltak az egész út alatt. Persze egyáltalán nem azt akartam megnézni, van-e ott folyó és földje jó, egyszerűen arról volt szó, hogy mióta sógorom Ausztriában kezdett dolgozni, nem hagyott nyugodni az ötlet, hogy egyszer meglátogassam motorral. Pontosabban azzal a 250-es Kymco People robogóval, amelyet elsősorban munkába járásra használok.
Autópálya természetesen kizárva: robogóm 110 km/h-nál gyorsabban bajosan tud menni, és amúgy is országutakon szeretek motorozni. Korábbi tapasztalatok és pár részletesebb autós térkép alapján megszületett a terv egy Bécset érintő és nagyjából a Duna vonalát követő odaútról, illetve egy délibb visszaútról, amely a lehetőségekhez mérten megnyalintja az Alpok lábait.
Egy szeptemberi reggelen háromnegyed hatkor Esztergom felé vettem az irányt, ahol a felvidéki túráim kapuját jelentő Mária Valéria-hídon áthaladva, a Duna szlovákiai oldalán folytattam az utam. Erre pár kilométerrel hosszabb, de jobb az út minősége és kevesebb a lakott terület, ezért jobban lehet haladni. Első pihenőmet reggel kilenckor a bősi duzzasztógát turistaparkolójában tartottam, ahol igazi retro gyöngyszemeknek számító, sárga műanyag padok és asztalok mellett fogyasztottam el szendvicsemet, a pókhálók miatt inkább csak állva – láthatóan már rég nem jár erre annyi turista, amennyire a kilátóhelyet méretezték.
A Duna megemelt felszíne ragyogott a délelőtti napfényben, az egyre kellemesebb melegben elkezdhettem csökkenteni öltözékem rétegeit. A Duna-tó töltése mentén futó országút szinte nyílegyenesen fut majdnem Pozsonyig, a sziget településeit nem érintve, így villámgyorsan a dunacsúnyi gátnál találtam magam, ahonnan a második világháború után Szlovákiához csatolt három falun át, majd a magyar-szlovák-osztrák autópályacsomópontot felüljárókon keresztezve megérkeztem Ausztriába. Köpcsényben (Kittsee) az eredetileg Eszterházy, később Batthyány-Strattmann kastély szomszédságában tankolással üdvözöltem a célországot és a szlovákiainál alacsonyabb benzinárakat.
Pozsony dombra épült betonrengetege a távolban húzott el, majd a dévényi várromra a Duna túlpartjáról pillantva hagytam el a történelmi Magyarország területét. Hainburg római múlttal is rendelkező óvárosát girbegurba utcácskákon keresztül szeli át az országút, aztán egy látványos modern hídon a Duna északi partjára váltottam át; jobban fűlött ugyanis a fogam ezen a mezőgazdasági területen át megközelíteni Bécset, mint a folyó déli oldalán elnyúló, forgalmasabb iparvidéken keresztül. A magyarul Morvamezőnek nevezett országrész (a német Marchfeld szó szerinti fordítása) évszázadokon át csatatérként funkcionált, például Napóleon is itt csapott össze az osztrákokkal egy 23 km széles frontvonalon; ennek emlékművét Deutsch-Wagramnál nem kerestem fel, inkább csak egy napfényes, laza vidéki menet után bearaszoltam a végtelen hosszúságúnak tűnő, építkezések és ipartelepek által szegélyezett országúton a fővárosba.
Azt előre is tudtam, hogy ha csak simán át akarnék jutni Bécs nyugati oldalára, akkor érdemesebb volna nagy ívben elkerülni, hát erről most konkrét tapasztalatot is sikerült szereznem, jó egy órával dobta meg a menetidőt a városi forgalom. Viszont mivel a túraterv egyik sarkalatos pontja volt, hogy szeretnék a bécsi forgatagban is robogózni egy kicsit, az időveszteséget örömmel bevállaltam. Praterstern, Urania, Ring, Stadtpark, Opera, minden megvolt, otthonról hozott ebédke a múzeumok előtt parkolva, aztán a Wien folyó mentén irány Schönbrunn. Az egyre bosszantóbb dugók miatt a városi robogózás okozta szabadságélménybe is alkalmam nyílt belekóstolni, mikor türelmemet vesztve vettem egy jobbost, és mellékutcákon surranva megkerestem azt a párhuzamos utcát, amelyen a dugókat elkerülve tudtam elérni a város nagy nyugati kijáratát.
Arrafelé, ahol az A1-es autópálya indul nyugat felé, ott van az a bizonyos régi Wiener Strasse, a régi országút, amely a mi Bécsi utunktól eltérően már réges rég elvesztette a távolsági közlekedésben betöltött szerepét, és most már békésen kanyarog a Pilisre emlékeztető hegyek között nyugat felé, viselve ma is az 1-es országútszámot. A fővárostól távolodva az úton egyre kevesebb volt a jármű, és embert is alig láttam a településeken, míg a tanítás után hazafelé szállingózó gyerekek meg nem jelentek a színen. Meglepően gyorsan elértem azt a szerpentint, amelyet már a térképen kinéztem, mint érdekességet, amely a hegyvidék után levezet a Duna kiszélesedett völgyébe. Innentől az 1-es utat elhagyva a Wachau gyönyörű völgyét vettem célba, amely olyan, mint a mi Dunakanyarunk, csak hosszabb, és borvidék is van benne. Ismét át az északi partra, és máris Dürnstein várának romjai alatt kerestem parkolóhelyet, hogy csinálhassak néhány fotót. Itt tartotta fogva Oroszlánszívű Richárdot az az osztrák herceg, akivel még a Szentföldön akasztotta össze a bajuszt, és aki akkora váltságdíjat követelt érte, hogy az a Robin Hood-mondának is egyik kulcsmozzanata lett.
Itt már nyüzsögtek a turisták, iskolaszezon lévén leginkább nyugdíjasok, akiknek sportosabb csoportjait a következő órákban kerékpáron láttam felbukkanni lépten-nyomon, ez a szakasz ugyanis a Duna-menti kerékpárutak valóságos paradicsomi szakasza. Tényleg, ide bringával is érdemes lesz visszajönni, akár családdal, akár barátokkal, de mindenképp. Egyik oldalon szőlőkkel, a másikon erdővel borított hegyoldalak között kanyarog a miénknél keskenyebb Duna, a két parton pedig remek országút tűrhető forgalommal – nincs ennél szebb terep a sétamotorozáshoz.
Az autópályáról is megcsodálható, hegytetőn álló melki apátságot most más szögből és távolabbról láttam, ahogy az északi parton tovább követtem a Dunát folyás ellenében, nyugat felé. Itt változott a táj, de cseppet sem volt kevésbé lélegzetelállító; északról meredek hegyoldalak, délről viszont sík vidék határolták a folyót. A 3-as számot viselő országutat felhagyott vasútvonal kísérte; már felverte a gaz, de még teljes épségében megvan, izgalmas alagutakkal és hidakkal – akit az ilyesmi lázba hoz, annak igazi csemege.
A Maria Taferl nevű kegyhely néhány kilométeres kitérő meredeken fel a hegyre. A barokk bazilika előtti teraszról fenséges kilátás nyílik a mélyben kanyargó Dunára, a síkságon túl pedig az Alpok csúcsainak sziluettjére. Ha a délutáni nap nem verte volna szét az egészet fény szempontjából, a hegyekből ennél sokkal többet is látni lehetett volna, és ez el is vezet a túra egyik legfontosabb tanulságához. A nap járását egy motoros túra tervezésénél feltétlenül figyelembe kell venni. Nemcsak fotózni nem lehetett ugyanis nyugat felé, hanem a szemnek sem volt ideális a látvány, míg hátrafelé, azaz kelet felé csodálatos volt a megvilágítás. Vagyis délután nem érdemes nyugat felé haladni, mert a táj szépségét úgy nem lehet teljes mértékben élvezni, és hát nem azért jöttünk? Viszont ha nyugat felé szól az úti terv, akkor mi mást tehetnénk, mint hogy nyugat felé haladunk?
A völgy egy idő után észak felől is szétterült, és eljött a nap legmelósabb szakasza, letudni a végcélig tartó még több mint 80 kilométert, agglomerációs főutakon a délutáni csúcsforgalomban. Beálltam hát az autósorba és nyomtam... Nehezen fogytak a kilométerek. Újabb városszéli autósorok, piros lámpák, útkereszteződések és üzletközpontok után megérkeztem ahhoz a Wels melletti munkásszállóhoz, amely sógorom kinti lakását jelenti, egyúttal túrám végpontját.
A srác ekkor már egy éve nyomta itt a Gastarbeiter-létet. A motorozás örömei mellett ez a látogatás arra is alkalmat adott, hogy bepillantsak ebbe a Magyarországon oly sokszor emlegetett, külföldre szakadt életbe. A ház előtt főként magyar autókat láttam, de csehek is vannak itt, valamint – ahogy itt mondják – endékások, értsd: németek a keleti tartományokból, akiknek szintén megéri Ausztriában szerencsét próbálni. Miközben a közös konyhában a sógor szervírozta a túrós csuszát, egy-két magyar kolléga beköszönt még lefekvés előtt; van, aki a hajnali kettes kelés miatt már este hétkor pizsibe vágja magát. Feleség, család többszáz kilométerre – mindenkinek megvan a maga története, miért vállalja ezt a fura életet az eurómilliók csábítására, ahogy tréfálkozva mondták.
Egy kerthelyiségben még leültünk egy pofa sörre. A rezesbanda harsogása mellett némi szájról olvasással és nagy koncentrációval végrehajtott tájszólásdekódolással sikerült megegyezésre jutni a fogadóssal a megfelelő helyi söröket illetően, aztán egy-két órácskára átadhattuk magunkat ama osztrákosan kellemes életvitel megfigyelésének, amely honfitársainkat általában annyira megihleti ebben az országban.
Rövid éjszakai álmomat a betonkerítésen túl el-eldübörgő tehervonatok és Railjetek zaja kísérte. Ébresztő hajnali negyed ötkor, villámreggeli, csomagolás és irány a koromsötét éjszaka. Sógorom kerékpáron igyekezett az ötórás munkakezdésre a szomszéd falu szélén álló logisztikai telepre, és mire a téli motoros gönc utolsó darabjának felrángatása után végre nekiindultam, már majdnem csak munkahelye kapujánál sikerült utolérnem. Egy gyors búcsúfotó után, elindultam hazafelé a még mindig vaksötét éjszakában. A csillagoktól ragyogó égbolt vajmi keveset segített a táj megvilágításában, a ritkásan lakott dombvidéken át vezető úton csak egy-egy buszmegálló vagy zebra körüli lámpa javított itt-ott a látási helyzeten, különben a robogó szerény fénycsóvája nyomán navigáltam alig 30-40 km/órás sebességgel.
Steyr by dawn – a lassan erőre kapó pirkadat szolgáltatta a háttérvilágítást a Steyr és az Enns folyók összefolyásánál épült város történelmi központjában; a reggel hat óra tájban készített fotóimon az utcai közvilágítás még épp előnyösen érvényesült. Pár korai kocogón és munkába igyekvőn kívül néptelen volt ez az osztrák mértékkel is kiemelkedőn csinos kisváros, amelyet már biztonságosnak érezhető látási viszonyok között hagytam el.
Innentől a viszonylag forgalmas 122-es országúton haladtam kelet felé egészen Seitenstettenig, ahol a városka közepén álló bencés apátság gimnáziumába éppen tanításra érkeztek a környékbeli diákok, egyesek csoportosan mikrobuszokkal, mások apu-anyu autóján. Mellékúton másztam meg a dombvonulatot, amelyen túl az Ybbs völgyébe ereszkedett le az út. Egy meredek szakasz itt tette legjobban próbára a kis 250-est, a később következő, komolyabb hegyek útjain sem küzdött annyira, mint itt.
Waidhofenben egy fiatal srácon csodálkoztam el, aki kis endúróján húzott el mellettem rövidnadrágban, míg én még mindig teljes téli szerelésben dideregtem. Waidhofen egy völgybe szorult, hangulatos kisváros, futó pillantásnál többet is megérne, de menni kellett tovább. Elviselhető mértékben forgalmas, vidéki országutakon közelítettem az Alpok lábai felé. Ybbsitzben egy autószalon nyitásra készülő alkalmazottai bámultak meg rövid pihenőm közben, aztán Scheibbs után végre igazi hegyi tájakra jutottam az előkelő 28-as száma ellenére meglepően szűk, de legalább forgalom nélküli úton.
Őszintén szólva, ez a szakasz volt a túra egyik legfontosabb része, az egyik fő indok, amiért elindultam. Ha csak egy egészen rövidre is, úgy éreztem, itt az ideje, hogy belekóstoljak, milyen az Alpokban motorozni. Eszembe jutott, ahogy egy nyári kerti partin sörrel a kézben körülálljuk a házigazda garázsa előtt az alig használt nagymotorját, és azon tanakodunk, vajon egy 600-assal érdemes-e túrára menni, vagy az azért csak egy 1200-assal az igazi? A válaszom az ilyen felvetésekre mindig az, hogy nekem egy 250-esem van, én azzal túrázom. De a (motor-)osztályharcos dacot félretéve, tényleg kíváncsi voltam, mire tudok menni jó öreg Kymcómmal az Alpokban. A motorka nem erőlködött jobban, mint a Budai-hegyekben, de nem is akartam jobban hajszolni, annyira a táj szépségével voltam elfoglalva. Meg-megálltam fényképezni, néha szinte percenként. Amikor egy kanyar után szemben találtam magam az 1893 méter magas Ötscher havas-sziklás csúcsával, annyira le voltam nyűgözve, mintha ekkora hegyet még nem láttam volna életemben. Az biztos, hogy motor nyergéből egészen más, mint autóból vagy vonatból nézve.
Autót alig láttam, motor csak 5-6 ment el mellettem vagy szemben az egész szakaszon. A nyári és a téli szezon közti néptelenség élményének megkoronázásaként az annabergi síkomplexum (helyi munkásokon kívül) töküres parkolójában ültem le ebédelni – reggel kilenckor. Itt értem el a túra tengerszint feletti csúcspontját 976 méteren. Innentől aztán már csak ereszkedni kellett, fenyőerdők, zöld mezők között, egyre táguló völgyekbe lekanyargó utakon.
Szinte észrevétlenül peregtek az órák és a kilométerek, és már el is jutottam a Bécstől délre fekvő, sűrűn lakott síkságra. Mellékutakon értem el a magyar határt Sopronnál, ahol már úgy éreztem, szinte otthon vagyok. Pedig a legnagyobb erőfeszítés még hátravolt, fáradtan, sajgó testrészekkel ledolgozni az utolsó 200 kilométert, míg Győr, Komárom, Dorog érintésével hazaértem.
Az út mérlege: 1054 km két nap alatt, egyenként 12-13 órás ülésekben (a végére igen gyötrelmes); üzemanyagköltség kb. 12 ezer forint (nem rossz). A tanulságok: hegyekben-völgyekben túrázni egy alapvetően munkába járásra való robogóval is lehetséges – és érdemes is; akkora élményt ad, hogy azt utána hetekig, hónapokig lehet emészteni. Persze alapvető, hogy tisztességesen karban legyen tartva a gép és ésszel közlekedjünk vele. Két nap alatt ezer kilométert robogózni viszont nem kéjutazás, sokkal inkább erőpróba – persze néha arra is szüksége lehet az embernek.