Ennyi erővel mehettünk volna gyalog is

2022.08.28. 06:37
6 hozzászólás

Nagyon érdekes, hogy mitől érezzük jól magunkat, milyen hobbikat választunk. Van, aki főzőtanfolyamra jár, van, aki gyufából épít makettet, van, aki klarinétozni tanul. Mi a hülye túráknak vagyunk nagy barátai, alkalmatlan eszközökkel. Régebben az ezekre befogott tárgy a méltán ismeretlen fospisztoly, a Suzuki TVS Eko volt, amivel többször is retúrjegyet váltottunk a szopórollerre. Az egyik balatoni túránkról még írtam is, az nem volt zajos siker, de legalább nagyon sokat szívtunk. Az utóbbi időben a mazochizmus háttérbe szorult, ezért idén úgy döntöttünk, hogy ismét megkíséreljük bepöffenteni a szopórollert és lenyomunk egy túrát.

Mivel Szabó barátomnak –  aki ezekben a baromságokban mindig hű tettestársam  – nagyon beakadt az Eko, az ő eszköze változatlanul az indiai-japán csapásmérő, én viszont váltottam. Kezdtem úgy érezni magam, mint Roger Murtaugh Riggs mellett a Halálos fegyverben: öreg vagyok én már ehhez. A túrák gondolata változatlanul nagyon adta, de egyre kevésbé vágytam rá, hogy egy fatuskó és egy talicska szerelemgyerekének nyergében vásson el a seggem. Ezért – és azért, mert Zombiék megfertőztek a Totalbike24-en – beszereztem egy robogót, a választás pedig egy Malaguti F12 Phantomra esett. A tárgyat majd bemutatom külön, egyelőre talán elég annyi, hogy egyszerre értem meg azokat, akik vallásos áhítattal imádják az olasz gépeket, és azokat is, akik szívből gyűlölik ezeket.

Idén egyikünk se úszkált a szabadidőben, ezért azt találtuk ki, hogy a minden évben esedékes, brigádos nyaralást összekötjük a túrával. A terv az volt, hogy a többiek lemennek autóval Balatonakaliba, mint az emberek, mi pedig utánuk a két ötvenessel. Az indulás időpontja szerencsére egy olyan napra esett, amikor egy tizeddel se volt több 47 foknál. Eleinte azt tűztük ki célul, hogy dél környékén indulunk, de ez hamar fél ötre szelídült, mert addigra már kezdett elviselhető lenni a hőmérséklet – igazából amúgy nem.

A cuccaink nagy részét rálőcsöltük a többiekre, mi csak a szükségeseket vittük. Én a biztonság kedvéért belepasszíroztam egy műhelyautónyi szerszámot a Malaguti sisaktartójába, mert úgy sejtettem, hogy az Ekót úgyis henkölni kell majd útközben. Hiszen mindig kellett, most miért lenne másképp? Elindultunk. Zuglóból rajtoltunk, és az útiterv az volt, hogy a régi hetesen, majd a 71-esen pöfögünk végig.

Az első megálló Érd volt, ahol egy szomorú dohányboltban mindig inni szoktunk egy vidám kávét. Nagyon hamar rájöttem, hogy bár készültem erre, az Eko és az F12 közötti tempókülönbség komolyabb probléma, mint vártam. Előbbi végsebessége a kedvétől függ, de valahol 35 és 45 km/h között változik, amihez képest a szintén nem túl erős Malaguti olyan, mint egy S 1000 RR. Az Ekóban még az is remek dolog, hogy ezt a szédületes végsebességet váratlanul hosszú idő alatt éri el.

A Malaguti remek állapotban volt, minden kisebb-nagyobb fájását kijavítottuk, a szerkesztőségbe is minden nap ezzel jártam. Az Eko viszont szarabb volt, mint valaha. Szabó lenyomott vele egy Mopedrallyt – igazából többet – és ez érződött is rajta: darabosnak és fáradtnak tűnt az egész. Most még az egyébként remekül üzemelő, fűkaszára való karbi sem volt épp élete formájában. Ugyanakkor valahogy előre sejtettem, hogy én leszek az első, aki valamivel megszívja, hiszen annyira nagy pofával, magas lóról magyarázva álltam hozzá az egészhez egy robogó nyergéből. Szinte érett a pofon. Meg is kaptam, méghozzá a festői Baracska határában.

A településről kifele van egy hosszú emelkedő, amin az Eko tempója elég visszafogott volt, és mivel a robogó a gyorsabb, mindig én mentem hátul. Nem meglepő, de a robogó zárt hajtása nem szereti a meleget, ezért olyan időszakban, amikor még a beton is megolvad, kimondottan keserves tud lenni, ha bemelegszik. Viszont ahogy mentünk fel az emelkedőn, a szokásosnál is rosszabbnak tűnt, egyáltalán nem szeretett volna reagálni a gázra.

Volt egy pont, ahol már hiába téptem a gázt, nem történt semmi, majd szépen elfogyott az erő is, pár másodperccel később pedig leállt a motor. Ezzel egy időben egy szokatlan, sziszegő-sistergő hang jött a már nem járó motorból. Megfordultam és jé! Pápaválasztás! Váratlan mennyiségű, sűrű, fagyálló-szagú fehér füst gomolygott ki az idomok alól. Na basszus, ez tuti megfőtt. Sújt minket ez a gyönyörű kurvaélet!

Betoltuk egy földútra a szárnyaszegett olaszt, és hívtuk a felmentősereget, mert ezzel tutira nem tudunk továbbmenni. Az derült ki, hogy még minimum két órát kell várnunk, mire a segítség megérkezik, ezért ha már hoztam sok szerszámot, megnézzük, hogy mi lehet a probléma, még ha csak amolyan Discovery Channel-jelleggel is. Mivel eltelt körülbelül negyedóra, kicsit kihűlt, én poénból ráadtam a gyújtást és rárúgtam. Beindult. Mi a pék? Szétkaptuk gyorsan, és kiderült, hogy a hiba nem olyan nagy, mint amilyennek a show alapján tűnt: két pici vízcső megy a karbiba, az egyik megrepedt. Szerencsére a tövében hasadt el és csak körülbelül félcenti hosszan, ezért reális esély mutatkozott arra, hogy ha visszavágjuk, akkor az megoldja a problémát. Így is lett: megmetszettük a csöveket, az eltörő bilincseket kötegelővel pótoltuk, majd megpúpoztuk vízzel a kiegyenlítőtartályt. Pöccre indult.

Folytattuk az utat, én pedig úgy mentem, ahogy a csövön kifért, hogy ha mégse jó, akkor az inkább most derüljön ki. Nem történt ilyen: a kötegelők úgy tartottak, mint a Dreiwetter Taft, a Phantom úgy hasított tüdőből, ahogy előtte. Nyilván ezt egy hosszú várakozás követte, mivel Szabó és az Eko a maguk komótos tempójában követtek. Kicsivel Székesfehérvár előtt megálltunk, mivel korábban megbeszéltük, hogy kipróbáljuk egymás motorját.

Néztem a letámasztott Malagutit, aminek a sztendere már eleve egy kicsit ferde volt, és meg is említettem, hogy mintha romlana az állási dőlésszög-helyzet. A következő pillanatban feldőlt a picsába. Kiderült, hogy bár valami betonnak tűnő felületen támasztottam le, az úgy meg volt lágyulva az irtózatos melegtől, hogy a sztender utat tört benne magának és belesüllyedt. Az anyagi kár nem volt jelentős, csak a tüköradapterem nyíródott el a tövénél, ahogy a tükör megnézte közelről a szalagkorlátot. Szerencsére a tükörnek nem lett baja, és a többi alkatrész is kibírta.

Hogy az igénytelen kajálás se maradjon el, belapátoltunk pár hamburgert a székesfehérvári Burger Kingben, majd a szomszédos kúton tankoltunk, és már mentünk is tovább. Itt már bőven sötétben, amiről már az előző túra alkalmával is említettem, hogy tízpontos hangulatú dolog, még mopeddel és robogóval is. Váratlanul eseménytelenül telt az út, egészen addig, amíg Balatonalmádi előtt egy aggasztó problémát vettünk észre. Az Eko hajtásszíja 90 fokkal elfordulva halad az ékszíjtárcsán, míg a kuplungkosárnál rendesen a helyén van. Az ékszíj elég gyötrelmesen nézett ki, és egy ponton ki is volt szálasodva. Ez azért volt probléma, mert ilyen pótalkatrésszel nem készültünk.

Végül letudtuk a maradék kilométereket, beszívtuk az esti Balaton illatát, megéreztük az ízét. Nagyjából fél 12 felé érkeztünk meg Balatonakaliba, ahol begurultunk a szállásra. Meglepő, de az Eko olyan derekasan helytállt, hogy egy nyikkanás nélkül leért. Az egész odaúton egyedül a Malaguti hisztizett, de szerencsére a csőrepedésen és az eldőlésen kívül más nem történt. Mondjuk ezeknek se örültem, de legalább nem volt megoldhatatlan vagy túl nagy szívás egyik se.

Ugorjunk előre az időben pár napot: vége a nyaralásnak, indulás haza! Mivel borult volt az idő, viszonylag korán, délben rajtoltunk el Akaliból. Esőt is jósoltak, de ingadozó volt, hogy mikor van erre sansz – szinte óránként mást írt ki a telefon – ezért feleslegesnek éreztük, hogy külön számoljunk ezzel, simán csak megindultunk. Mire elértünk Balatonfüredre, az Eko kezdett aggasztóan viselkedni: csúszott a szíj. Itt annyit érdemes megemlíteni, hogy a szálláson Szabó kicserélte a szíjat egy kopottabb, de gyári másikra, amit egy később érkező srác hozott utánunk. Füred közepén a szíjcsúszás szíj-ledobássá súlyosbodott. Megálltunk megnézni, hogy mit tehetünk.

Az, hogy még alig haladtunk, és már ilyesmivel kellett foglalkozni, nem jelentett túl jót. Szerencsére az Ekón nem gondolták túl az idomszettet, ezért a javítás pár percet vett igénybe. Hazafelé másik útvonalat tűztünk ki: kisebb forgalmú utakon közelítettünk Székesfehérvár felé. Papkesziig minden jól ment, stabilan működött az Eko, itt azonban újból ledobta a szíjat, és mivel a visszarakás után se lett jó, a szíjcsere mellett döntöttünk. Jobb híján egy enyhén mérethelytelen, az odaúton is furcsán futó szíjat szereltünk be, mivel a gyárival nem volt hajlandó közlekedni. A műveletet eredményesnek tekintettük, hiszen az Eko jó lett, legalábbis nagyjából. Az indítás a szokásosnál nehézkesebbé vált, mivel az új szíj csúszott, de ezúttal legalább nem menet közben.

Székesfehérváron ismét a fine diningot választottuk, és betértünk a már említett Burger Kingbe. Úgy tűnt, hogy szerencsénk van, ugyanis szinte tökéletes időt fogtunk ki: végül egyáltalán nem esett, a nap csak felhők mögül sütött, és kellemes volt a hőfok is. Közben remekül haladtunk, ezért úgy döntöttünk, hogy megállunk Velencén egy kávéra a tóparton, ami elsőre jó ötletnek tűnt. Az indulás azonban nem sikerült résmentesen: a szíj kompatibilitási problémái miatt az Eko indítása az addigiaknál is jóval nehezebben ment. Finomhangolás, pedálozás és némi feszítgetés után úgy-ahogy beindult, amiben valószínűleg a szerencsének is volt szerepe. Az indítási malőr után úgy ítéltük meg, hogy már csak akkor kéne leállítani, ha kimondottan muszáj, ezért innentől szinte folyamatosan haladtunk hazáig.

Az érdi lejtőn még az Ekóból is kifért egy durvább tempó, amit én ki se mertem volna próbálni, mert már a 40 km/h se olyan bizalomgerjesztő valami olyasmin, aminek annyi féke van, mint egy rossz bringának, és annyi futóműve, mint egy éjjeliszekrénynek. A hazaút Velence utáni szakasza egyébként műszakilag igen megnyugtató volt, hiszen mindkét motor normálisan üzemelt, még a rossz szíj is stabilan és egykedvűen forgott a helyén. Végül este 9-re értünk vissza Zuglóba.

Mindig kiváló élmény egy ilyen túra, és bár akadtak problémák, ez a hangulatból nem vett el semmit. Sőt, igazából szokatlan lett volna szerelés nélkül letudni egy ilyen menést. A táv nem volt nagy veszedelem: végül nagyjából 340 kilométer pörgött az órákba a teljes út során. Az persze már ilyen relatíve kisebb távolságnál is kijött, hogy ezek a cuccok még mindig nem erre valók. Az Eko elképesztően nem, a Malaguti pedig közepesen nem. Utóbbi egyébként túlszárnyalta az elképzeléseimet, ugyanis váratlanul kényelmes volt: egészen kisimultan szálltam le róla. Ugyan az Ekót nem én ültem meg, arról pontosan tudom, hogy nem kényelmes.

A végére még a furcsa Stan és Pan felállást is sikerült megszokni, de azért néha muszáj volt ellógni, nehogy ellustuljon az F12. Volt előnye is a szolid tempónak: még sose evett ennyire keveset ez a robogó. Nagyjából 2,5 litert kért 100 kilométeren, ami valamivel még az Eko fogyasztásánál is szerényebb. Persze ez nem meglepő, hiszen a túra nagy részében az elérhető fordulatszám nagyjából felét vettem igénybe.

Ha van relatíve messzire menős, kismotoros sztorid, akkor bátran írd meg kommentben!