Lolita 125: benne van a játékban

A Keeway is ilyen. 2009-ben láttam utoljára az utcai tesztmotorjukat. Kicsit girhes volt, beesett arcú, most meg itt jön szembe az RKV125: kikupálódva, formásan, vonzóan. Gyakorlatilag szűz, hisz XX kilométer van benne, de lámpájával nagyot kacsint. Benne van a játékban.

2009-ben a Speed nem igazán nyerte el tetszésünket. Igaz, hogy nyugdíjasok hordái leptek el minket, egyik a Simson helyett, másik horgászni, a harmadik meg boltba vitte volna, de nem volt jól összerakott gépecske.

Az RKV ezen túllépett. Feltehetőleg már egy dizájnert is sikerült leszerződtetniük, mert akárhogy forgatom szememet, jól néz ki a kis kínai. Az aktuális Honda fényforrásra emlékeztető lámpatest meghatározza az egész gép formáját: az ívek mellett szögletek és csalafinta domborítások vannak – ehhez igazodik a Keeway többi részlete is.

Kerestem a hasonlóságot az előddel. Vannak ismerős részletek, mint például az elavulhatatlanul semmilyen formájú tank, de inkább csak rokoni kapcsolat van közöttük: 17 literes űrtartalma a kategória túrabajnokává teszi, amihez a jól formázott ülés is hozzájárul.

Annak ellenére, hogy egy ilyennel idehaza jellemzően egy ember utazik, bőven jut hely utasnak is: na igen, a világ egyik legnagyobb gyártója nem a magyar piac flegma sajátosságait veszi alapul: az elsődleges célpiacnak számító Ázsián belül gyakran utaznak párosan vagy akár hármasban is egy ilyenen – nem véletlen a hosszú nyereg és a masszív, jó helyre szerelt kapaszkodó.

A 120 kilós Keeway-t egész kellemes dinamikával mozgatja a 11 lóerős egyhengeres. A kétszelepes hengerfejjel szerelt négyütemű persze nem hayabusai dinamikát kínál, viszont arra elég, hogy városban, faluhelyen, a vidéki promenádok akácfái alatt felvegyük a tempót.

A gyorsulás nyolcvanig korrekt, a kategória többi szereplőjével nyugodtan összehasonlítható. Innen már egy kicsit bágyadtabban megy tovább, de megy – a vadonatúj gépet nem hajtottam tovább kilencvennél, de érzésre volt még benne egy pici.

Az ötfokozatú váltó óriásit fejlődött, nem támolygott a pedál, nem bicegett a tengely: ügyesen vette a fokozatokat, pedig jóformán érkezésünk előtt ránthatták ki a dobozból. Hasonló, kellemes meglepetés ért a fékekkel: a korai Speeden szerencse kellett a megálláshoz, itt pedig már elég, ha jól rámarkolunk a karra és rálépünk a hátsó fékre – már friss betétekkel is bizalomgerjesztő volt.

Nem csak az ülés kényelmes, korrekt helyen és távolságra van a kormány plusz a két lábtartó. Normális európai magassággal sem kell kuporogni, magától értetődő minden mozdulat, nincs nyoma meglepő ázsiai allűröknek. A kezelőszervek hagyományosak, míg a műszerfal egészen modern egérmozit sugároz – az iPhone korszakban már nem lehet a fiatalokat hagyományos órákkal elcsábítani, ide modern csecsebecse kell.

A futómű sem a hetvenes évek japán technikáját, hanem a jelent idézi. Elöl eloxált szárú fejreállított villa, hátul gázcsillapításos rugóstagok dolgoznak. A hangolás persze alapvetően puha: azt hiszem, jobb ez így, egy 125-ös meztelen motorral a nyehera akar pattogni az úthibákon. Ezzel a beállítással az RKV jól irányítható, egyáltalán nem érezni elveszettnek.

A Keeway-jel kapcsolatban állandóan felmerül a tartósság kérdése. Az biztos, hogy az esetleges alkatrészpótlást rendkívül olcsón megúszhatjuk, de az biztos mindenkit foglalkoztat: milyen gyakoriak ezek a hibák?

Tény, hogy a régebbi modellekre több panasz volt, de az olvasók és fórumozók elmondása alapján az újabb verzióknak nem csak a formája, hanem a minősége is rohamosan javul. Persze, amíg saját fenekünk alatt nem nyomatunk le 100 ezer kilométert egy ilyen 125-össel, a mondatba muszáj belefűzni az állítólag kifejezést – addig is legyen bizalom, hisz ez az RKV jól összerakott, szimpatikus gépnek tűnik. 569 ezerért meg pláne.