Ez a harc lesz ez a végső?

Használt: Harley-Davidson Sportster 1200 Custom, 2005

2013.01.18. 15:20

Adatlap Harley-Davidson Sportster Custom (1200 cm3)

  • Hengerűrtartalom: 1200 cm3
  • Hengerszám: 2 hengeres, V
  • Teljesítmény: 97 LE @ rpm
  • Nyomaték: 107 Nm @ 3500 rpm
  • Váltó: 5 seb. váltó
  • Tömeg: 260 kg
  • Tank: 17 l
Ez az alapjárat? Ez, mondom, bár szerintem kicsit alacsonyra van tekerve. Néha lefullad gáz nélkül. Lámpánál nem egy életbiztosítás, igaz, cseppet sem bánod, ha gázfröccsöket kell adni.

Nem könnyű magad kiismerni a H-D modellpalettáján. Bármelyik népszerű a bámészkodók előtt; ez a V2 hangnak és a choppernek szól, de valójában egyik Harley sem chopper. A két hátsó rugóstaggal rendelkező Dyna és a látszólag merev vázas Softail sorozaton túl böhöm túramodellek, meg folyadékhűtéses izommotorok is vannak, de a köznyelv nagyjából mindet simán lecsopperezi. A motorosok szemében a sor végén a Sportsterek állnak, amit egyesek belépőmodellnek tartanak, uram bocsá' nem is gondolnak igaz Harley-nak. A 883-ast egyenesen kezdő- vagy nőimotorozzák. Hiba.

Valóban más, mint bátyjai: kisebb méret, kevésbé meredek villaszög, filigránabb megjelenés. Ennek egy apró oka van: a Sportsterek az amerikai cég hagyományos "motor" motorjai. Van persze pár marha, aki durván átépíti, de pont azt nyírják ki, ami lényeges: a motorozhatóságot. Ahogy a neve és rövidebb tengelytávja mutatja, ez a könnyebb, sportosabb, jobban vezethető Harley. Mégis sokan azt mondják, ez a legrosszabb. Mások viszont esküsznek rá. Na, akkor most kinek van igaza?

Amikor először mentem vele egy rövid kört, túl hangos volt a nem gyári csöveivel. Azt hittem, le fogja törni a derekamat. Aztán mentem vagy 20 km-t egy másik, újabb Custom Sportsterrel, amelyiknek magasabb kormánya volt – az tényleg letörte a derekamat. A Custom verziókon ugyanis elöl van a lábtartó, azaz olyan nem chopper típusok, amelyek chopperesítve vannak egy kicsit. A típus-laikusok simán tökön szúrják magukat.

Aztán amikor elindultam a kék, 2006-os 1200 Custommal egy 200+ kilométeres útra, rájöttem, hogy egyáltalán nem kényelmetlen az előre helyezett lábtartó, legalábbis ezzel a normális kormánnyal. Úgy esett, hogy RokkerZsótti meghívott az évenként szokás csapatépítő tréningjére a stand-upos barátai közé Magyarország legkisebb falujába, az Aggteleki Nemzeti Park területére, Tornakápolnára. (12,9 kilométerre van Perkupától, ahol a Belsőség-találkozó volt augusztusban.)

Sajnos előfordul velem néha (úgy tízből kilencszer), hogy szervezés áldozata leszek, közbejön egy-két elintéznivaló, a melót is nehezen teszem le: nem tudok időben indulni. Így volt aznap is: 4-5 órával később indultam, de akkor sem abba az irányba, mert kellett egy kis kitérőt tennem Piliscsabára, ami nem gond, ha nincs az embernek egy nettó fél órás megbeszélése, és visszafelé nincs totális dugó.

Már sötétedett, és alig haladtam valamit. Úgy döntöttem, kénytelen leszek venni egy pályamatricát, hogy ne kelljen negyvenkettővel vánszorognom. Rühellek autópályán motorozni. Van, aki arra izgul, hogy sportmotorral nyelez kétszázzal egyenesen: jó neki, de én halálra unom magam. A Sportster mégsem volt rossz, sőt: még egyenesben is élvezetes az állandó rezgés. Szeretem alapon tartani, amikor meg lehet számolni a főtengelyfordulatot, nagy sebességnél azonban szintén igen kellemes, ahogy recsegve, üvöltő kipufogóval tol előre. Ez legalább pályán sem dögunalom.

Nincs sportmotoros gyorsulás 100 km/h felett, de egyáltalán nem gyorsul rosszul, és ahhoz képest, hogy eredetileg középre állított mutatóval, 60 mérfölddel terveztem megtenni az utat, a pályaszakaszt 100-zal nyomtam végig meg, amit persze letagadok. Nemcsak a blokk élvezetes ennél a tempónál, de példás az egyenesfutás, teljesen rendben van a viselkedés: egy darab vason ülök, amiről a szél sem tud letépni. A szélvédelem minden józan logika szerint nulla, sőt az előretolt lábtartók miatt mínusz, mégis meg merném kockáztatni, hogy kevésbé zavaró, mint az XJR-en. Sosem gondoltam volna, hogy egy Harley kényelmes lesz az autópályán, főleg nem ezzel a sebességgel.

Hatvannál dobtam egy balost, a 21-es útra módosítottam a tervet, ahonnan majd jobbra kell menni a 23-asra, így elkerülöm a durvább szerpentineket – késő van, sötét, hideg és sietek. A 21-es úton Salgótarján felé megtudhattam, mennyire kényelmetlen a Sportster rugózása. Az úton keresztben éles felgyűrődések vannak, mintha valaki csöveket fektetett volna. A gép a hosszanti útbordákat sem szereti. Sőt, azon is roppant kellemetlen előzéskor áthaladni, ha az utat úgy sikerül megépíteni, hogy középen egy csíkban eresztődik össze a két menetirány aszfaltja, mert a gép kígyózni kezd.

Mindez azonban megszokható, a gerincterrorhoz pedig tényleg igen szar út kell, amilyennel a továbbiakban nem is találkoztam. Jobbra a 23-as már kanyargós mátrai útvonal, és a nehéznek gondolt V2-es nagyon jól érzi magát, velem együtt. A motor csodálatosan rotyog alattam, nagyon jól húz dombon felfelé is. Ha meredekebb a szakasz, nem az overdrive jellegű ötödik fokozatban gurulok, hanem vissza kell bökni egyet.

A váltó nehezen jár; ilyennek is képzeljük: nagy csattanással veszi a gangot és a kuplung sem puha. Egyszerűen rohadt jó, élvezet minden kapcsolás. Az alacsony fordulaton rázkódó, de felül is folyton vibráló blokkal minden méter élmény: nem tudtam megunni, hiába szerettem volna már nagyon célba érni a megfagyás veszélye miatt. Kicsit nehezítette a dolgomat, hogy a kormány és a kezelőszervek túl vastagok: nem hozzám hasonló közepes-, hanem lapáttenyerű emberekre tervezték. Az ujjaim egy idő után elfáradtak a vastag markolatoktól. Amikor pár nap múlva visszaültem az XJR-re, azt hittem, elszakadt a kuplungbowden, amikor behúztam a fogpiszkálónak tűnő kart.

A 23-as út cseppet sem olyan sima ügy, mint gondoltam, azt hittem, ez valahogy északról elkerüli a hegyeket, és nem lesz szerpentines. De az. Itt lett értelme az addig ormótlan fékkarnak: pontosan úgy simult az ujjaim alá, ahogy kell, és az addig döglöttnek tűnő fék is életre kelt.

Japán motorokhoz képest a lassítás szokatlan. Mindannyian ismerjük a téveszmét: a H-D-n nincs fék. De van, csak oda tenni ezt a motort, ahova való. Ez nem a Yamaha R1 kategóriája. Van fék, csak ésszel kell hajtani, meg ésszel lassítani. A hátsó nem túl jól adagolható, erős taposásra megcsúszhat, az első nyereg városban gyengének tűnik, és szokatlanul nagyot kell rajta húzni: a kettő együtt viszont kiegészíti egymást. A nem éppen rövid fékkar-út a szerpentinen sem rövidebb, de addigra megszoktam és az én cseppet sem öngyilkos tempómban megfelelően hatékonynak bizonyult: szinte megértettem,  miért ilyen: az országútra való.

Amikor elhagytam az Ózdi Rém szülőhelyét, már csak attól féltem, hogy olyan tré utat fogok találni, mint az imolai rettenet, amelyen Perkupára érkeztünk még nyáron a Belsőség találkozóra. De a Bánréve-Kelemér-Aggtelek útvonal egyszerűen csodálatos: végig tükörsima aszfalt és a vége felé frankó kanyarok. Kissé fáztam, mert egy bőrdzsekin és egy farmeron kívül csak egy motoroscipő volt rajtam, de a térdemet Asesso Zoli puha protektora védte a menetszéltől; a hőmérséklet pedig ilyenkor pár kilométerenként nagyot tud változni. Érdekes, hogy felfelé menet a hegyekben melegebb van.

Tankolni elfelejtettem, így csak az biztatott, hogy még nem kellett tartalékra kapcsolni, amit akkor szív be az ember alaposan, ha már tartalékon van. Benzinkút errefelé nincs túl gyakran, az aggteleki meg már bezárt. Az utolsó szakasz Színpetriből lekanyarodva inkább egy endurónak feküdt volna, de nem vártam autópályát egy olyan faluba, ahol tulajdonképpen négy család lakik. Volt poén bőven, főleg, hogy a még csak nem is Budapestről, hanem egy távolabbi fellépésről érkező Maksa Zoltán nem talált ide. Véletlenül egy 10km-el odébb levő faluba ment, amin megsértődött és hazament, így potyára autózott több, mint 500km-t.

Másnap reggel Aggteleken tankoltam, 4,5 literes fogyasztás jött ki, ami túl kevés. 212 kilométer múlva úgy szálltam le, hogy nekem egyszer kell egy ilyen. Egy újabb mérésnél, városi forgalmat is számolva 5,5 jött ki, úgyhogy az átlag kiadja valójában mennyit eszik.

Nem érdekel a sztereotípia, de a Harley-ból picit csöpög az olaj. Amikor elhoztam, másnap a garázsban láttam, hogy bár állítólag az újabbak már nem könnyeznek, de mégis ott volt egy kis olajtócsa. Tudom, hogy ezt nem mindig csinálja, de azt is, hogy nekem belefér. Majd amikor már a motorok is hibridek lesznek, vagy tisztán elektromosak, sikítva fogok visszavágyani abban a pillanatba, amikor felfedeztem, hogy a 2005-ös Szpori is hullatja magá alá az olajat.

A motorosok evolúciója érdekes módon gyakran alakul úgy, hogy a huszonéves sportmotorhuszár egy idő után Harley-Davidsonról álmodozik. Ezt sokáig sznobságnak gondoltam. Részemről a nagy sornégyesek rajongója vagyok, legalábbis azt hittem magamról, amíg meg nem csapott a V2 szele. Engem is győzködtek, hogy hiába tetszik a Sportster, ez még nem az igazi. Szerencsém volt azonban, szembe jött egy Night Train, amivel ugyan sokat nem tudtam menni, de izgalommal vártam egy rövid kör erejéig, hogy milyen lehet az a Harley, ami az 1200-es Sporstertnél sokkal jobb.

A külső valóban impozánsabb. Aztán beraktam egybe, ráengedtem a kuplungot és elcsodálkoztam. Tudom, ki leszek átkozva, de leírom, hogy mi jutott eszembe: milyen szépen megtanulták a japánoktól, hogyan kell choppert csinálni.A Sportster ugyanis annyira női motor, hogy abban nem vajpuhaságú váltó van, nem jár könnyen a kuplung és nem rezgésmentes blokk van, mint a Night Trainben. Itt tanultam meg, hogy nagyon-nagyon nem kell lenézni a váltóval egybeépített forgattyúsházzal (unit engine) készített modelleket. Lehet, hogy kevésbé villantós, de nekem egyelőre a Sportster a tuti.

A végső kérdés az, hogy vajon mindenkinél a Harley-Davidson lesz a vége egyszer? Régi vágyam volt az XJR 1300, és nem állítom, hogy elcserélném (bár, ha nem kéne ráfizetni, rezegne a léc), de mellé nagyon bevállalnám. Könnyen lehet, hogy az átok igaz, és én is Harley-t fogok venni egyszer, mert hirtelen nagyon elgondolkoztam, hogyan és mennyiért lehetne Amerikából behozni. Ez a harc lesz ez a végső?