Teszt: Harley-Davidson Road Glide ST 117

Merthogy egyébként az ST ezt jelenti: Sport Touring. Sport, mert a Speciálhoz képest – ami viccesen az alapkivitelt jelöli – egy picit keményebb rugózást és 3 köbhüvelykkel nagyobb blokkot kapott – az 55 köbcenti, csak a miheztartás végett. Touring, az meg a gyári dobozaival, kényelmes ülésével és szélvédelmével vitán felül áll. Még akkor is, ha valójában abból a bizonyos ülésből mindössze egy maradt, a vezetőnek. Csak a tesztmotorra cuppantottak fel a fiúk egy hátsót. Szerintem kár volt: a motorozás egyszemélyes műfaj. A menekülés végképp.

Ráadásul a látványnak is jót tesz a szóló üzemmód. Az meg nincs az a Harley-Davidson, aminél utolsó szempont lenne. Látványból, vagy sokkal inkább már látványosságból pedig van itt dögivel, de én mondom: egy ilyen motort, egy óriás Harley-t személyesen kell látni. Nézegethetünk akármilyen jó fényképet, a méretei nem jönnek át. Korábban azt írtam a Low Rider ST-ről, hogy hű micsoda durva érzés már csak a közelében is lenni. Lenyűgözve meséltem az asztalnyi tankról, a férfiasan masszív kezelőszervekről. Na ezt fel kell szorozni. A Road Glide-nak gravitációja van.

Ekkora méret nem marad háttértömeg nélkül. Mire elindulsz vele, közelíti a 400 kilót, és akkor még nem pakoltál semmit az oldaldobozokba. Egy ilyen monstrumot nem csak csodálni, hanem vezetni is sajátos élmény. Hívhatjuk kacifántosnak, bár hozzáteszem, ezzel nem rosszat akarok mondani: a Road Glide-nak – vagy akkor legyen az, hogy egy Touring Harley-nak – egyszerűen ismerni kell határait, majd csak mértékkel feszegetni. Ilyen határ a városi közlekedés. Én tényleg sokat járok-kelek motorral Budapesten, mert az a fő közlekedési eszközöm, szóval nem ismeretlen nekem a nagy forgalom, de ezzel a bálnával bizony volt, hogy ott álltam a kocsisorok között. Talán néhány nap összeszokás helyett néhány hét kellett volna inkább, de akadt egy pár olyan hely, ahova talán bármilyen más motorral be mertem volna szuszakolni magam. Ezzel nem. De mit is várunk? Nem arra van, és kész. Kisrobogónak talán felrójuk az autópálya tempó hiányát? Rendes sportmotornak a kényelmetlenséget? Anyámnak a száraz bejglit? Nem.

A bődületes tömeget kezelni kell. Az egy dolog, hogy a fékezés, a kigyorsítás, de még a kanyarokba bedöntés is más tempóban zajlik, mint bármi mással, amihez korábban az egyszeri motorosnak szerencséje volt. És az egyszeri motoros itt most én vagyok: fogtam a húsz évhez közelítő motorozós múltamat, és lehúztam a budin. Nem, ez nem igaz. A Road Glide húzta le a budin. Becsicskított. Egészen konkrétan azzal kellett kezdenem a szerpentines próbálgatást, hogy a Mátraháza és a Mátrai Patkó között félre álltam egy üres placcra, és visszamentem az alapokhoz, mert néhány kanyar után éreztem, hogy most kell átértékelni az eddigi ismereteimet. Ott nyolcasoztam és próbálgattam vagy fél órát hogyan borul a tömeg lassú tempónál, hogy egy kicsit közelebb kerüljek a motorhoz. Ismerkedtünk. Olyan, mint tapasztalatlan csitrik után felszedni a rutinos pumát. Fel kell nőni a feladathoz.

Akkor viszont az is emlékezetes, amit nyújtani tud. A show, az előadás központi eleme pedig a gyártótól egyáltalán nem meglepő módon az autentikusan 45 fokos hengerszögű, hengerenként négyszelepes, dupla gyújtásos, nyomórudas Milwaukee-Eight motor. Általában nem állok le olyanokkal vitatkozni, de lehetőleg még beszélgetni sem, akik azon akadnak fel, hogy a köbinch az köbhüvelyk, de az ő alázatos kiszolgálásukra mégiscsak maradjon akkor itt így: 117 köbhüvelyk, azaz 1923 köbcenti. A legtöbbünknek ebben a hengerűrtartalom kategóriában autóból is legfeljebb dízelhez volt szerencséje. És tudod milyen? Pont olyan! Rendes V2, szóval alacsony fordulaton meg akar fulladni, ahol meg már összeszedi magát, ott megérkezik a póver. Ésszerűen elindulni vele külön művelet, bár a nagy tömeg valamennyit tud ezen tompítani. De ettől ez még nem elindulás, hanem kilövés. Az együtt töltött pár nap alatt mindig azt néztem, hagyok-e hátra egy kis gumit az aszfalton. Nem hagytam. Attól még állat egy érzés, 170 newtonméter nem kérdez sokat. Beszippant, mert minden gázadás öröm. Nem mintha más motoron nem lenne az, de aki a modern sorkettő érában szocializálódott, nem tudja milyen az, amikor úgy tényleg behatol az érzés a bőr alá. Tudod, hogy mivel éltem még át hasonlót? Persze igazán másképp, de a Yamaha XSR 900 sorhármasával, csak azzal ehhez mentem, mint egy barom. A Road Glide meg úgy kapcsolt ki, hogy miután visszaadtam, nem ugrott össze a gyomrom minden egyes nap, ha levelet találtam a postaládában, hogy vajon érkezik-e a zsíros csekk.

A motoron zenehallgatást többnyire ütik a tesztelők, legalábbis a hazai sajtóban, úgyhogy ezzel valószínűleg nem nyerek népszerűségi versenyt, de én nem hiszem, hogy ördögtől való. Oké, azt le kell tisztázni, hogy szükséges hozzá némi intelligencia. Kéne valami vizsga hozzá: ha meg tudod helyesen válaszolni, hogy hol zavarsz vele másokat és hol nem, akkor beépítik, ha nem, akkor meg maximum nézegetheted a hangszórókat. A legzavaróbb hiba is ide tartozik, a Boom! Box GTS ugyanis felejt. Azt felejti el, hogy a hangot lekapcsolva támasztottam le a motort, úgyhogy a gyújtás ráadása után azonnal tarkón vert az üvöltő rádió. Most képzeld el, hogy vasárnap reggel hatkor elindulnál motorozni, erre szöszmötölés közben ordenáré hangerőn felsír a Rock FM, miközben a szomszédban kisgyerekes szülők élnek. Nem volt nagy öröm, égett a pofám, pedig eszem ágában nem volt felriasztani a környéket, egyszerűen csak elfelejtettem, hogy ez ilyen. Kérdeztem a Harley-nál a srácokat, hogy ezzel lehet-e valamit csinálni: nem. Ez ilyen. Észnél kell lenni, és rutinszerűen gyors mozdulattal némítani.

Egyébként nagyon vicces régi teszteket fellapozni: egy 1998-as amerikai cikkben olvastam – amikor friss modell volt az első Road Glide –, hogy a tesztelő arra panaszkodik, nem szólna ez rosszul, csak menet közben nem tudja megfordítani a kazettát. Ma már ez a probléma távoli, felfoghatatlan, amikor különösebb fennakadás nélkül csatlakozik a telefonod az infotainment rendszerhez és végtelenül lépdel számról számra a streamelt zene. Minőség? Nem hiszem, hogy van értelme róla beszélni, de autópálya tempónál még átszűrődik.

Már ha nem bubog a szélvédelem. Nem megkérdőjelezni akarom azt, aki szerint igen, nekem valószínűleg egészen egyszerűen szerencsém volt a dágvány testemmel: volt szélzaj, közel sem ültem tökéletes csendben, de agyérgörcsöt sem kaptam tőle. Pedig nekem mindig ott lapul a zsebemben a füldugó, mert olyan helyen élek, hogy minden értelmezhető motorozás másfél óra odaúttal kezdődik, többnyire autópályán, de minimum az M0-n. Szóval lett volna alkalma kikészítenie a hallószerveim. De látod? Keresem a hibát. Csakhogy ami itt nem jó, az nem bug, hanem feature. Nem harap a fék? Nem. És? Ahhoz képest mekkora dögöt állít meg, egyáltalán nem rossz. Hullámzik a kanyarban? Mit vártál? Ez ilyen műfaj, így szakít ki a világból. Objektíven van jobb? Van. És? Fékezéskor beleakad a sípcsontom a légszűrőbe? Oké, ez momentán tényleg el van kúrva.

A barátaimnak mindig el szoktam mesélni, hogy láttam régen egy faszit a horvát tengerparton. Sörrel a kezében ült az árnyékban és a vizet nézte. Ha jött egy csapat turista, lerakták neki az eurót, ő beült a motorcsónakba és egy gumifánkon húzta őket néhány percig. Mindig azt mondtam, ő akarok lenni. Valami hasonlót éreztem a Road Glide-dal, szólt a V2 kanyargás közben, meg a California Love, és csak én akartam lenni. Ha volt motor, amit nehéz szívvel adtam vissza, akkor 2023 nyertese toronymagasan ez volt. A szalon melletti kúton kicsit szomorkásan töltöttem csurig a közel 23 literes tankot, de ideje volt visszatérni a való világba. Itt vagyok, itt vagyunk. Rezignáltan szedem tele babgulyással a műanyag tányért péntek este a hajléktalan szállón. Közben egy srác arról beszél, hogyan szúrta késsel hátba a saját apja. Tavaly karácsonykor is elmesélte. Megint hosszú lesz az éjszaka, valaki biztos rávilágít, mit csinálok rosszul. Haláltáncot jár a névelők közt az én; a hajó meg viharban hánykolódik, a matrózok majmok. Mind részegek. A kapitány harsányan nevet az életben maradásért küzdőn. Basszus, kéne egy Road Glide! De akkor már ST. Kár, hogy közel 16 millió. Egy igazságos világban alanyi jogon járna, antidepresszáns helyett. Vagy legalább mellett.