Harley-Davidson Low Rider ST

Bár aki cruiserezik, annak nem új, de az van, hogy ebben a műfajban lényegében nem ráülsz a motorra, hanem beleülsz. Az ülés mélyen van, előtte és utána minden emelkedik. A tank egy komplett kis asztal, a kormány magasan, már szinte a mellkasod előtt húzódik, ráadásul széles; a markolat vaskos, férfias, és a kuplungkaron is érezni, hogy sörös kupakok letekerésén edzett izmos tenyerek húzzák majd. Ez már csak ilyen maszkulin műfaj, és tök hülyeség azon berregni, mekkorát (nem) lehet vele dönteni, a show elviszi a hátán. És, ha valamihez értenek az amerikaiak, akkor az a szórakoztatást.

Éppen ezért nem is tudom megállni, hogy ne a blokkal kezdjem, ami igazából dramaturgiailag rossz, de ez van, hatással volt rám. Főleg annak tükrében, hogy a Dyna-k feloszlatása után sem a 107 köbhüvelykes, sem a 114-es Milwaukee Eight nem taglózott lett. A 117-es, azaz 1923 köbcentis Harley blokk viszont olyan, mintha beért volna. Szerintem a mérnökök már az elejétől fogva ezt a karaktert akarták megmutatni, csak leszóltak nekik, hogy a vásárlóréteg széles kiszolgálása érdekében rugalmasabbá, békésebbé kell tenni. Na ezt nem, ez a motor bátran paraszt, és ez nagyon jól áll neki.

Annyira türhő, hogy a városi dugóban verekedni vele már kifejezetten kényelmetlen. Alacsony fordulatszámon fulladozna lefelé, mint egy rendes régi vágású V2, majd annyira hamar megérkezik a nyomaték, hogy mondjuk egy piros lámpától igazából csak kilőni lehet vele. És a hamar érkezik a nyomatékot értsd úgy, hogy ott, ahol sok más motornál még az alapjárati tartományban járunk, szóval ilyen 1500-2000 körül, miközben úgy ropog a kipufugó, hogy a szalonban többször rákérdeztem, biztosan gyári-e. Az.

Szóval városban vagy haladni lehet vele, vagy kuplungot csiszatolni, viszont ami hátrányára válik a nagy forgalomban, az királysággá válik azon kívül. Ez pont aznap csapott pofán, amikor elhoztam a budapesti kereskedésből az ST-t. A sztori azért volt kontrasztos, mert amúgy nem indult jól a barátságunk a Low Riderrel. Most képzeld el, hogy ott állok a budapesti Harley főhadiszállás előtt, és éppen veszem át a motort, hogy elhozzam a húsvéti hosszú hétvégére; állítgatom a tükröket, még talán éppen magyaráztam is HD Norbinak, hogy persze, vigyázok rá, amikor bakker addig matatok a lábammal, hogy belerúgok a váltókarba. A motor köhint, ránt egyet és persze lefullad. Na tessék, eljött bemutatkozni a “motoros újságíró" - amit egyébként nem érdemes túlmisztifikálni, egy mezítlábas újságíró, aki történetesen motorozik - és előadja a lúzertáncot. Ott égett a pofám, nesze neked 17 év motorozás! És akkor ezek után mehettem a péntek délutáni csúcsidőszakban a pesti alsórakpart felé motort próbálgatni. Hát nem indult fényesen a barátságunk.

Oké, ez nem a motor hibája, az, hogy városban a szélessége és a motorkarakterisztikája miatt is kényelmetlen az nem bug, hanem feature. Nem oda találták ki, úgyhogy a belvárosi vergődés után gyorsan kárpótoltam is magam hazafelé egy Budakeszi - Telki kitérővel. Aztán újra. És újra. És újra. Meg is jegyezte a feleségem, hogy milyen későn értem haza: hiába, megtaláltam hol érzi jól magát a Harley, és vele együtt én is. Kellemes, nem stresszes kanyarok, amiket többnyire lassítás nélkül lehet kergetni. Szigorúan harmadikban húzatvan - és te jó ég mi történik ott! Ha bármilyen más motornál leírnám, hogy mekkora vigyorgósat játszottam azon a nyúlfarknyi úton, mindenki hülyének nézne. Itt meg? A nyomatékcsúcshoz közeli 3500-as fordulatszám körül üvölt, hörög és kéri még, jól érzi magát a blokk is, a pilóta is. Haha, méltóságteljesen, alacsony fordulatszámon krúzolni? Na persze, ez már nem az a műfaj, ez már nem az a Harley.

Mondjuk a nagy örömködés közben a féket is volt alkalmam kipróbálni. Nem sokkal a budakeszi körforgalom után egy középkorú pasi olyan üveges tekintettel jött ki elém, hogy az már tankönyvi. Utólag nem mondom nagyon veszélyesnek a szitut, de azért beugrott a gombóc a torkomba. Megtaposom a hátsó féket (nahát, quelle surprise ez fog) egy mozdulattal később pedig húzom az elsőt. Az ABS dolgozik, csávó felébred, sűrű bocsánatkérő integetések, mindketten megyünk tovább. Nem is fognak olyan rosszul ezek a fékek, de sajnos csak akkor, ha kontextusba helyezem, és felidézem, hogy nem is olyan régen, még egy nyomorult dugattyúval próbálták megfékezni a háromszáz kilós Dyna-kat. Na ahhoz képest most űrtechnika van, és még mindig jobb, mint az, ami a saját V-Stromomon van, de itt azért kitüremkedik a motor hajszál híján 330 kilós tömege.

Erre talán még mondhatjuk, hogy a motor tervezett célfelhasználásához nincs rosszul méretezve. A blokk ugyanis hiába csinál marha nagy show-t, hiába érezteti azt még valójában alacsony tempónál is, hogy itt most aztán marha nagy röfögés megy, autópályatempónál kikönyököl, hogy közel 2000 köbcenti ide, 169 nm forgatónyomaték oda, azért ez egy 106 lóerős motor. A korábbi lelkes karaktert és fiús odalépéseket 130 felett már visszafogottabb műsor kíséri. Kifejezetten meglepő, amikor az addig mindent maga alá gyűrő, akkora kigyorsításokat művelő motor, hogy rendesen majd ledob magáról, egyszerűen elanyátlanodik, és rendes házimacskává vedlik a kardfogú tigris. Ez rendben is van, végül is tényleg nem feltétlenül kell, hogy nagy tempónál is minden gázadásra hátba verjen, mint egy részeg haver a pultnál.

Az viszont, hogy minden fékezésnél bebaszom a sípcsontom a légszűrő (naná, hogy van neve, Heavy Breather) beömlő csőbe, merthogy egyszerűen útban van a fékpedálhoz, az nincs. Persze, kitehetem a lábam a tartó külső élére, és tarthatom úgy, mint egy csámpás kacsa, megkerülve a légszűrőt, kényelmes is a pozíció, de úgy meg milyen kontrolban vagyok a motorral? Na ez viszont bug, és nem feature.

A motor elejére felpattintott fejidom amúgy nem rossz. Az, hogy tetszeni mennyire tetszik az embereknek az látványosan megosztó, a körülöttem élők korosztálytól és nemtől függetlenül leginkább azt mondták rá, hogy nem szép, de ők nem néztek annyi Sons of Anarchy-t, mint én. Nekem nem fáj különösebben, pláne, hogy tényleg elég jól dobja szét a szelet, amivel sokat bővít a Softail család használhatóságán. A menetszél pl. 160-as tempó körül kezdett csak zavarni. A szelet a nem zárható beömlők valamennyire átengedik, de még a 4 fokos külső hőmérsékleten sem kezdtem fázni. Nem úgy a kezem, amiről már nem dobta el a szelet, szóval a markolatfűtés elengedhetetlen extra.

A dobozok hasznosak. Egy picit szokni kellett a forgalomban, de amikor tudatosítottam, hogy a dobozok nem szélesebbek, mint a kormány, máris gördülékenyebbé vált a szűk manőverezés. Viszont elfér benne egy csomó hasznos dolog. Én például simán beledobáltam egy vasárnapi főzőcske hozzávalóit. A gyári adatok szerint 25 liternyi cuccot nyel el, az a tapasztalataim szerint pont 3 napra elegendő cucc egy személynek.

Szóval akárhogy is, a Low Rider ST továbbra sem más, mint egy jól felöltöztetett Softail. Az alapcsomaghoz képesti ~2 millió forintnyi felárért vihető haza, a Low Rider S-hez képest pedig még egy milkát kell rádobni. Cserébe rendesen fel van öltöztetve, és az eddigi legvidámabb blokk jár hozzá. Kategóriájában talán az Indian Sport Chief áll hozzá közel, ami ~9,3 millióért mérnek, dobozok nélkül,kisebb teljesítménnyel és fejidommal.