Tízévesen már veterán

Használt: Royal Enfield Bullet Electra 500 – 2006.

2016.10.20. 06:11

Adatlap Royal Enfield Royal Enfield Bullet Electra 500 - 2006. (500 cm3)

  • Hengerűrtartalom: 500 cm3
  • Hengerszám: 1 hengeres,
  • Teljesítmény: 22 LE @ 5500 rpm
  • Nyomaték: 35 Nm @ 3000 rpm
  • Váltó: 5 seb. váltó
  • Tengelytáv: 1375 mm
  • Ülésmagasság: 760 mm
  • Tömeg: 170 kg
  • Tank: 15 l

Ez egy csikósi értelemben vett régi jármű, motorkerékpár méretű időutazás, az első gázfröccs is legalább 50-60 évet pörget vissza a naptáron. Egy-két részlet árulja csak el, ilyenek például az irányjelzők és a kormánykapcsolók, amiket az olcsóbb ázsiai motorokról már jól ismerek, de minden más hideg fém, mint a szerves polimerek feltalálása előtti időkben.

A tank pontosan olyan, mint nagyszüleim idejében, tapad a mágnes a sárvédőkön és a fényszóró házán, minden pontosan az, aminek látszik. Kivéve a fékeket, mert azok legfeljebb ajánlást adnak a lassításra, érdemi tevékenységet nem végeznek. Az első csak simán botrányosan gyenge, a hátsónál viszont még placebo hatásról sem beszélhetünk, rendszeresen le kellett néznem a pedálhoz, hogy tényleg nyomom-e.

A futómű viszont feltűnő, a rettenetes himbálózást nem lehet nem észrevenni. Szóval működik, mármint nem funkcionális szempontból, hanem mint élmény. Már az első métereken végtelen inger éri a vezetőt, és ez a veteránozással járó végtelen szívás jutalma, hogy a múlt egy csodás lenyomatát kezelhetjük – ez a kulcsszó, már mások is leírták, az ötszázas Enfieldet kezelni kell. Tudom, az alcímből kiderül, de annyira fontos, hogy ki kell emelnem: egy 2006-os, keveset futott motorról van szó.

15 ezer mérföldnél jár az óra, de Indiában a 100-150 ezer kilométeres futás is előfordul – szeretik, mert nagyon egyszerű szerkezet, fél délután alatt megcsapágyazható, és az utolsó collos csavarig mindent kapni hozzá, vagyis minimális műszaki érzékkel az idők végéig életben tartható. Úgy is mondhatni, hogy minimalista, éppen csak annyi alkatrészből áll, ami a működéshez szükséges.

Régi vágású az ergonómia is, nem szarakodtak olyan piszlicsáré dolgokkal, mint az emberi test. Ezért a berúgókar mindig útban van a jobb lábnak: a legjobb, ha bejátszom a lábfejem úgy, hogy éppen csak az achilles-nél nyomjon, akkor lehet használni a hátsó féket is. Sok értelme nincs, valamint ha rálépek a pedálra, akkor ismét útban lesz a berúgó.

Furcsa dolog régi korszakról beszélni egy olyan gyártónál, ami évtizedeken át ignorálta a fejlesztést, de ha a 2008-tól kapható Bullet ötszáz egy elefánt, akkor ez a gyapjas mamut verzió, mert hiába az önindító, még külön egység a motor és a váltó, és az üzemanyagot karburátor szállítja. Az újabbakat is sokan visszaalakítják karbisra, mert hiába jó a japán befecskendező, nem arra a blokkra való – tönkre is szokott menni.

Pöccre éled az ultrahosszú löketű egyhengeres. A váltó pontatlan és bizonytalan, de régijárműves rutin nélkül is minden adja magát. A Bullet 500-nak megvan a saját tempója, a motor érzésre 3000-es fordulaton érzi jól magát – fordulatszámmérő nincs, hát igen, ez még a régi iskola. A ridegpásztornak sem kellett hőmérő, nem volt hülye, ha fázott, felvette a subáját. Feszültség-visszajelző viszont van, mert a világ végén mások a prioritások.

A fordulatnak amúgy sincs komoly szerepe, kigyorsításnál ugyan felpörög a motor, talán 3500-ig, de annyi, ez a saját ritmusát szereti. Valahol a nyolcvan és kilencven között érzi jól magát, és nálam is itt a határ, amit ezzel a futóművel és fékkel még szívesen bevállalok jól belátható úton. A gyorshajtás amúgy sem a Bullet 500 profilja. A blokk karaktere is inkább egy munkagépé, mint egy modern értelemben vett motorkerékpáré, és a félreértések elkerülése miatt legyen itt, hogy munkagép alatt nem traktorra vagy kombájnra gondolok, hanem inkább egy stabilmotor hajtotta szivattyúra.

A tulajdonos, Csaba sem dédelgetett garázskedvencnek vette, naponta nyolcvan kilométert teker bele munkába menet. A használhatóság miatt került rá egy Suzuki tükör, és az oldaltáskák konzolját is a fészerben talált vasakból gyártotta le – nem villantani akar ezzel, hanem a sportmotorok után végre normálisan közlekedni. Végül még a Grossglocknert is megjárta vele, természetesen utassal.

Bár állítólag az Enfieldek eszik az olajat, ő nem tapasztalta, néha itt-ott elcsöppen pár csepp, de az nem dráma. Sokkal aggasztóbb az összeszerelés minősége, a csavarokat például folyamatosan utána kell húzni, vagy egyszer nekiesni menetrögzítővel. Erre az új kipufogóval már csak ritkán van szükség, a rendkívül hangos cső eredetileg esztétikai céllal került fel, de jó döntésnek bizonyult – a súlyos vibrációk megfeleződtek, és ezzel arányosan csökkent a széthullási hajlam is.

Így kimondottan kellemesek a rezgések, ennél kevesebb már az élményből venne el – márpedig ez a remegéssel és hangokkal teli veterános érzés az egyetlen piacképes szolgáltatása a Bulletnek. Ropog a kipufogó, himbálózik az aszfalt a motor alatt, a táj pedig ott suhan a lámpa és az indexek krómozott házán. A nyugalom tökéletes, a sietség valami érthetetlen, távol hülyeséggé válik.

Egy 500-as Enfield Angliában 5000 font körül kapható, azaz átszámítva 1,7 millió forintért mérik a történelmi technikát. Utána már mindegy, hogy három vagy huszonhárom éves, a használt árak beálltak 2000-2500 font környékére, ez alatt már a problémás darabok és az alkalmi vételek jönnek. Az alkatrészek filléresek, és van is mire költeni – a rendszeresen felmerülő műszaki gondok mellett előbb utóbb mindenki szembe találja magát a Bulletre épülő irgalmatlan kiegészítő-kínálattal.

A veteránozás sem való mindenkinek, és ez a motor sem. A többségnek a retró kell, ez viszont nem korszerű technika nosztalgiacsomagolásban. Nehezen is emészthető a modern gépekhez szokott népeknek, és ehhez képest egy negyven éves japán motor már modern műszer. Ha viszont valaki gyomra csak ezt veszi be, annak nincs más megoldás - az Enfield az utolsó gyártó, aki a dédszüleink receptje alapján főz.