Teszt: Royal Enfield Scram 411

Mert milyen is egy jó kezdőmotor? Először is nem lepi meg a motorost hirtelen, váratlan, nehezen kiszámítható reakciókkal. Szóval nem túl erős, mert aztán két kanyar között nagyon hirtelen tudnak történni a dolgok; nem állítja bele az első kereket az aszfaltba a fék, ameddig a fogáspont és a fékezéstechnika nem alakul ki; nem nehéz, mert a tömeg csak bonyolítja az életet; na meg persze nem drága, mert a féltés megöli a bulit. Viszont van benne lélek. Karakter. Stenk. Én megtaláltam az új kedvenc kezdőmotorom, kár, hogy senki nem fogja nekem elhinni, hogy jó.

Ebben az indiai motorban benne van a bugi. Az érzés. Tudja azt a bizonyos játékot, amitől simán összevigyorgod a bukósisakod, amitől azt mondod reggel, hogy basszus, de jó, hogy nem kocsival jöttem dolgozni. Pedig ha volt tesztmotor, amit különösebben nem vártam, akkor az a Royal Enfield Scram 411 volt. Tudod, hogy miért? Mert én is beleestem abba a hibába, amiben sokan mások is fognak: megakadtam ott, hogy 24 lóerő.

24! Az milyen kevés már, nem? Tényleg nem sok, és lassan már elképzelni sem tudjuk, hogy milyen is, amikor manapság a 70 lóerős motorokra az erőtlensége miatt húzzunk a szánkat. Ez meg éppen csak egy leheletnyivel bikább, mint a nagyobbik ETZ. És nem is járunk messze, mert az Enfield nem csak teljesítményében, hanem karakterében is meglepően emlékeztet az öreg kétüteműre. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy 110-es tempóig meglepően motorszerűen lehet használni. A piros lámpánál bátran előre lehet vele furakodni, mert nem sok olyan belsőégésű járművel találkozni a forgalomban, ami le tudja lépni, és odakint is megállja a helyét, ha szabályosan haladó teherautót vagy buszt kell előzni.

Aztán 110-nél, ahol már elve magas fordulatszámon jár a motor, eléri a határait. 114-115-116, a vibráció kellemetlenül felerősödik, a blokk már csak kínlódik, érezni, hogy nem érdemes ezt tovább erőltetni. Egyszerűen elfogy, de az M0-n még pont végig lehet vele baktatni.

Szóval tényleg nem erős, csak elszoktam tőle és már elfelejtettem, hogy ez nem tragédia, hovatovább: ez egy tulajdonság, aminek vannak előnyei. Már nem volt meg, hogy milyen felszabadult érzés felhőtlenül rángatni a gázt, abban a biztos tudatban, hogy tényleg bármit csinálhatok, ez nem bánt. Egyesben magas fordulatról, a kuplungot rábaszva elindulni: legfeljebb murván fog elkaparni, de ott sem félelmetesen, csak játékosan megmozgatva a motor fenekét. Addiktív.

Kanyarból kifelé rárakni a gázt? Ugyan már, nincs ezen mit túlgondolni. Mindeközben olyan magabiztosan és könnyen lehet dönteni, hogy amikor Ákos kipróbálta, az első visszafordítóban bekarcolt a lábtartóval. A Scrammel akarni kell a bajt, ami nem rossz, és olyan magabiztosság-gyűjtő eszköz, ami elég nagy pozitívum, amikor motort szeretnék ajánlani annak, aki éppen ismerkedik a műfajjal.

És nem véletlenül rángatom ide a murvás viselkedést, a Scram 411 ugyanis rendes scrambler. Nem utcai motorból átalakított dizájntárgy, amin szépen mutat a magasra húzott kipufogó, hanem alapvetően egy adventure bike, a Royal Enfield Himalayan levetkőztetett változata.

A futóműve persze puha, csakhogy itt egy 19-es első kerekű scramblerről beszélünk, ami kifejezetten arra csábított, hogy ne csak aszfalton próbálgassam. Egyszerűen megvolt a bizalom, ami mondjuk a Ducati Scramblerrel, vagy mondjuk a Benelli Leoncinóval egyáltalán nem kapott el. A nyeregből könnyű kiállni, az ABS csak mértékkel zavar bele a fékezésbe, aszfalton kívül a hátsót simán állóra lehet fékezni, csak néha-néha fordít bele egyet a kerékbe, tehát terepen sem nyújtja a végtelenségig a fékutat. Mindemellett a Scram 411 könnyű - nem úgy, mint egy egy terepmotor, hanem úgy, mint egy utcai motor, amivel le lehet tévedni az épített útról. 185 kiló szárazon, de feltöltve sem üti meg a két mázsát.

Elöl 190, hátul 180 milliméter rugóút, tisztességes hasmagasság, ami az off-road szárnypróbálgatások mellett arra is jó, hogy teli szájjal röhögd pofán az összes csatornafedelet, padkát és fekvőrendőrt. A motor hasa tisztességes (fém!) páncélt kapott, a tank melletti elemek pedig nem csak díszítő szerepet töltenek be, a műanyag mögött fémszerkezet tartja a távolságot a puszta föld és a tank között.

Tehát van itt egy motor, ami szerethetően adja elő az alacsony teljesítményt, kanyarodik, mint az ördög, olyan kormányszöge van, amivel gyakorlatilag lólépésben lehet kerülgetni az autókat a városi forgalomban, nem fáj ránézni, és egy értelmezhető beugró után közalkalmazotti (nem tanári) fizetésből is ki lehet köhögni az árát. Persze, hogy el kellett valahova ásni egy kutyát!

Nem is túl mélyre, és ez a minőségérzet. A markolat nagyjából a noname ázsiából rendelt kiegészítők szintjén mozog, a matrica olyan, mint amivel a gyerek összeragasztgatja a hűtőszekrényt, a hegesztéstől néhol kifolyik a szemem, a lengővilla meg ránézésre olyan, mintha apósom eszkábált volna valamit a kerítéshez. Ráadásul egy gyors keresés a típus anyaváltozatára, a Himalayanra és olajszivárgásos- és váltó problémákkal találjuk magunkat szemben.

A váltó viselkedése pedig egyáltalán nem oszlatta el a kételyeimet. Volt, hogy a lámpánál állva üresbe raktam, a visszajelző fel is villant, csak mindeközben mégsem oldott ki a tengely és úgy lefulladtam Dunaharasztiban a piros lámpánál, mintha két napja száradna a tinta a jogsimon. De ez csak a lelkemnek volt kellemetlen, viszont amikor kigyorsításnál nem klattyant be elég határozottan az ötödik fokozat - és ezt nem nehéz vele megcsinálni - és visszabasz negyedikbe, az nem vicces. És ebbe az együtt töltött úgy ~450 kilométer alatt legalább háromszor belefutottam.

Akárhogy is, a Royal Enfield Scram 411 meglepően élvezetes és jól használható motor, ami pláne azoknak a kezdő motorosoknak jelenthetne megoldást, akik elég nagyra nőttek ahhoz, hogy a hagyományosan kezdőmotornak szánt gépeken csak kuporogjanak. Ez a motor ugyanis nem sámliméret, 184 centis magasságommal és túlméretes termetemmel úgy éreztem, ez éppen jó. De csak kezdő motorosoknak? Az a helyzet, hogy város körüli szaladgálósnak én is kérdés nélkül ráülnék. Rendesen megkívántam és betonbiztos helyre került a lottóötös utáni képzeletbeli garázsomba, közvetlenül egy Monkey és egy túramotor közé. Igazán kár, hogy senki nem fogja nekem elhinni, hogy ez mennyire jó, hogy ez a motorozás egyik Harry Potter kötete.

A tesztmotor köszönjük a tatabányai Topmotornak.