MZ: hobbimotornak tökéletes

A banántankos tárcsás, Hall-jeladós eletronikus gyújtással… Istenem, hány motoros álma volt ez, amikor idehaza alig voltak elérhetők a nyugati és távol-keleti gépek. Az MZ állt legközelebb ezekhez – minősége, dinamikája és aránylag modern futóműve kiemelte a többi szocialista gép közül. Konkurenciája a táboron belül csak a Jawa 350 volt, ami az NDK géphez képest, szelíd, túrás, nagypapás valami, ráadásul a tárcsafékes modelleket a csehek be sem hozták Magyarországra.

A kiskirályok MZ-n jártak: tesztmotorunk tulajdonosa, Kálmán is a fiatalkori nosztalgia miatt csapott le erre a pompás darabra. „Be volt állítva a figyelő a használtautó.hu-n. Amint megláttam, éreztem, kell. Félórát beszélgettem az eladóval, és mivel külföldön voltam, már utaltam is a foglalót – muszáj volt, erre más is lecsapott volna” – mondta.

Jogos, ritkán látni ennyire Keravill-állapotú 251-est. Elkoptak, széttörtek, becsületüket vesztve kerültek egyre rosszabb állapotba. Így, amikor az MZ klubot megkerestem, hogy nem ajánlanának-e egy szép példányt, azonnal ezt a pirosat javasolták: ennél patentebbet ők sem ismertek.

Pedig nem egy lezsírozott, vitrinben konzervált motor ez. Az 1990-es gyártású motort kettővel ezelőtti gazdája újította fel ilyenre. Rengeteg gyári vagy török Kanuni-féle (ott folytatták a gyártást, miután a németek felfüggesztették) alkatrészt vásárolt, apró részletekbe menően, gondosan rázta gatyába a kétütemű léghűtésest.

A próbaút előtt gondolkodva rádöbbentem: én még sosem vezettem ETZ251-et. Megvolt a 125, a régi Trophy, imádtam a bölcsővázas ETS-t, ez azonban kimaradt. Vajon milyen lehet a kockahengeres evolúció csúcsa? Ahogy szépen felpörgött a motor, és eltűnt a kétüteműekre alacsony fordulaton jellemző harákolás, már tudtam: nemcsak kívül, hanem belül is nagyon egyben van.

Ami azonnal szembetűnő, hogy az egykor óriásinak és férfiasnak ható motor mára egészen összement. A mai világ túlpuffasztott gépei mellett szinte háromnegyedesnek hat, pedig kényelmes a nyereg, jó helyen van a kormány, így a felkínált üléspozíció kifejezetten komfortos. Aránylag magasan ülünk, így egyenes a hát, derékszögben hajlik a térd, míg a markolatok pozíciója okán egészségesen, nem postásként lógatva helyezkedik el a könyök.

Az üléskárpit nadrágbarát, nem csúszkál a fenék a kelleténél jobban – amit enged a fekete huzat, pont jó a kanyarok előtti fészkelődésnél. Igen, érdemes: a gyárilag puha villa ellenére örömmel és készségesen kanyarodik az ETZ (név az Einzylinder Teleskop Zentralrahmen mozaikszóból); erre példa a szinte szériaállapotú motorokat felvonultató MZ kupa is, ahol egyébként a tulajdonos is szívesen rajthoz áll, persze nem ezzel a motorral.

A 42 ezret meghaladó futásteljesítményt egyáltalán nem érezni: szépen veszi a gázt, a gyári sajátosságnak számító csörgő hang a régi versenymotorokat juttatja eszembe – nem is ellenkezik a fordulatszám ellen. A fokozatokat nem érdemes túl gyorsan kapcsolni, ha higgadtam emelünk be lábfejjel, simán beveszi a gangot.

1987-ben mutatták be, 1988-ban került forgalomba a 251-es. Ugyan prototípus szinten létezett belőle funbike is, de sajnos ez már nem hagyott nagy nyomot a járműtörténelemben. Négy év alatt 68 259 darab készült Németországban, Zschopau városában – a török utóéletről sajnos nincs pontos információnk. A nagy német összeborulás után is megpróbálták egyébként életben tartani az ETZ-t: a 301 köbcentis, 21 helyett 24 lóerős modellből alig tudtak 2000 darabot eladni, de a Rotax 500-assal szerelt négyütemű sem lett bestseller.

A végsebesség hivatalosan 130 km/h – ezt inkább nem próbáltuk ki, de 100-ig egyenletesen és élvezetesen gyorsul. Mivel egy kétütemű konstrukcióról beszélünk, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ügyelni kell a megfelelő fordulatszámra; ha leesik, másodpercek kellenek, hogy az egyhengeres magához térjen.

Az MZ, bár mostanra egyre nehezebb minőségi alkatrészekkel életben tartani, akár mindennapi használatra is alkalmas, ha a gazda tudása és igyekezete megvan, hogy a modern gépeknél gondozásigényesebb youngtimert üzemben tartsa.

Több helyről is hallani, hogy az utángyártott alkatrészek minősége hullámzó – elsőféklámpa-kapcsolóból és a gumis lánctokozásból kritikus a helyzet  –, gyári alkatrészekből pedig kevés van. Az öreg szocialista, egykori népmotorok mindennapi használhatóságának pedig pont ez a kulcskérdése; a jól, jó cuccokkal összerakott gépek megbízható működésre képesek, de egy széthullófélben levő, filléres alkatrészekkel tákolt ETZ a gazda életkedvét képes örökre elvenni. A fórumokban gyakran kifogásolják a silány minőségű utángyártott szimeringeket és a kókányolásra hajlamos tulajdonosok által korábban kivégzett kuplungfelfogatást.

A tárcsafék mai szemmel slanknak tűnik, de a 145 kilós testtel nincs gondja. A kétmázsás gépek korszakában nagy öröm, hogy ilyen könnyű és ilyen könnyed az MZ. Nemcsak garázsban, mozgatás közben, hanem az utcai közlekedésben is pótolhatatlan az alacsony tömeg.

A féknyeregre sok helyen mondják, hogy régi Brembo koppintása. Erre a városi legendára feltehetőleg az a magyarázat, hogy például a régi Guzzikba megfelelő az ETZ-s fékbetét – a berendezés többi részlete azonban eltérő, ez a németek saját fejlesztése volt.

Néhány éve még egészen sok 251-est árultak, mára teljesen kikoptak a kínálatból – 250-est találni, de a nagy banántankos valahogy eltűnt. A jó állapotú példányok még ritkábbak, így aki nosztalgiából ilyenre vágyik, nem biztos, hogy azonnal megtalálja azt, amivel érdemes bíbelődnie. A mai napon átfuttatott keresésemre például a Hahu egyet sem dobott; erre néhány éve még gondolni sem mertem volna.

A rendszerváltást követően ezek a motorok a gépesített társadalom legaljára estek, nem volt becsületük az NDK gépeknek. Mára azonban kezd visszatérni a megérdemelt becsület: az MZ-k, köztük ez az ETZ 251, sokaknak nosztalgikus hobbijárművet jelentenek. Míg nyugaton az a korszak sokaknak lila ködben, idehaza a legtöbb motorosnak kék füstben telt – nosztalgiázni ez is tökéletes.