Teszt: Triumph Trident 660

Na nem mintha utálnám vagy nem félteném a haverjaim, egyáltalán nem erről van szó. Csak hát nekik könnyebb ajánlani. Kisebb felelősség. Mert ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy király motor-e a Trident 660, akkor arra a válasz egyértelműen az, hogy igen. Annyira, hogy amikor a Triumph három évvel ezelőtt bemutatta, a kategória legkezesebb motorját ígérték, és azt gondolom, hogy ezt tartották is.

Mert te jó ég, ez hogy fordul! Egyáltalán nem csodálom, hogy bárkit kérdeztem, a Trident fordulékonyságát, kezelhetőségét emelte ki. Akár Budapesten, a belvárosban forgolódtam vele, akár a dorogi lángososhoz próbáltam eljutni a lehető legkacifántosabb környéki utakon, olyan érzésem volt, mintha egy monociklin ülnék.

Jó, valójában tökre nem tudom, hogy milyen egy monociklin ülni, de úgy képzelem, hogy valami ehhez hasonló. Az első gondolatom az volt, hogy egészen biztosan nagyon rövid a tengelytáv, de a kategóriatársakhoz képest 1401 milliméterrel ez nem állja meg a helyét, mégis a rövidség, a tömörség a motorral kapcsolatos alapélményem, amire optikailag is ráerősít a felépítése, és az előredőlős üléspozíció, amitől úgy érzem magam, mint a prérifarkas, aki rakétára ülve mindjárt a gyalogkakukk nyomába ered.

Nézem a motorgeometria-értékeket: a villaszög egészen hegyes (24,6 fok), az utánfutás ezzel együtt nincs agyon rövidítve (107,3 mm), a motor feneke viszonylag magasan. De végtére is ez mindegy, nem? Jó esetben nem azért veszel motort, mert valaki azt mondja, hogy a tervezőasztalon szétmérnökölték az első lánckerék és a lengővilla forgáspontjának a viszonyát, hanem azért, mert akarod azt a prérifarkas-élményt, amit a Trident tud - vagy azért, mert nem.

És az utóbbit teljesen el tudom fogadni, mert a prérifarkas végül mindig megjárja, és a végzetét saját elvakultsága okozza, ugye? Valahol Dobogókő felé vettem észre, hogy úgy esek rá a kanyarra, ahogy nem szoktam. Persze ne valami alaposan megfontolt ésszerű döntéshozatalként képzeld ezt el, hanem inkább így: „basssszusss ezt nem így akartaaammm - hű de jó, hogy nem jött szembe semmi” Aztán eltelt bő öt perc, és kitalálod-e, hogy min kaptam magam? Persze, hogy újra csitítani kellett a prérifarkast. Hát így visz bele a rosszba a Trident 660. Észrevétlenül. Érthető már, hogy miért hezitálok? Hogy miért mondom azt, hogy ez egy marha jó motor, de nem tudom ajánlanám-e jó szívvel kezdőmotornak?

Merthogy egyébként alkalmasnak alkalmas lenne rá. A démoni geometria mellett a Showa villák és a hátsó rugó is olyanok, hogy az extrém szituációkat leszámítva nagyjából minden ésszerű körülmény között megállják a helyüket. Nem is veri szét a derekam, ha az út csak egy kicsit szar, de nem nyúlik, nem pattog; stabil, mint a reggeli merevedés.

Fék? Ugyanez. Nem extrém, egyszerűen csak pont jó ehhez a motorhoz - gyárilag fém fékcsővel, hogy még az se igényelje a módosítást. Egész egyszerűen magabiztossá tesz, és három szerpentines kanyar után hangosbeszélővel üvölt a mellékvesédnek, hogy ideje bedurvulni. Csakhogy emlékszem én még, hogy milyen volt adrenalinnal eltelve, kevés tudással, de rengeteg akarással bevágódni a kanyarba - és két kerék helyett kék lámpás kocsival kijönni onnan. Engem visszatart a tapasztalat, de azt is, akinek a motorozás új műfaj?

És ebben a helyzetben a motorblokk sem segít sokat, mert aki hallotta már egy sorhárom magas fordulati rekedt visítását, az tudja, hogy finoman szólva is vérpezsdítő. Pedig a régi 675-ös Triumph blokkból faragott motor megintcsak olyan, hogy egyébként lehetne kezdőbarátnak tekinteni. Alacsony fordulaton sem fenyeget a kezdő motorosok egyik legnagyobb félelmével, a lefulladással. Szépen, egyenletesen építi fel alapjárattól 3000-ig a kezdőnyomatékot, majd 3500-nál el is éri a rendelkezésre álló 64 Nm 90 százalékát, majd csak tol, tol és tol a 10.250-es piros vonalig. Tudod milyen érzés ez? Ilyen: “hoppá, ez már 180” - és ez csak azért túlzás, mert a csupasz felépítésből fakadóan 120-130 körül valójában már igencsak kapaszkodni kell. 81 lóerő? Én azt is elhinném, ha többet írtak volna rá.

Tehát itt van a Triumph Trident 660, ami gyakorlatilag gondolatvezérelten fordul akár kicsi, akár nagy tempónál; az úthibákat és a kanyaríveket varázslatos kiegyensúlyozottsággal kezeli; a fék nem lep meg, mégis erős; az elektronikai csomag szépen dolgozik, a beállításokat pedig átláthatóan lehet kezelni. Emellett az, hogy mennyire igényes tárgy, akkor tűnik fel igazán, ha odaáll mellé egy árban hasonló, de sokkal puruttyább motor, mondjuk egy Kawasaki Z650RS. Ár- és teljesítmény kategóriájában a négyhengeres Honda CB650R-rel tehető egy csomagba, aminél ugyan 10 lóerővel kevesebbet tud, de egy fikarcnyival nem érződik gyengébbnek.

És ha kilóra nézzük, akár lehetne is kezdőbarát motornak tekinteni. Simán látom magam előtt azt a jó svádájú fiatalembert, vagy azt a belevaló csajt, aki az "A" kategória bevésése után ráül a Tridentre és élete hátralevő részére ő le is tudta a motorvásárlás kérdését, mert nem hagyja, hogy idő előtt bűnbe vigye a motor. Csak ismerni nem ismerek ilyet. Nem tudom, hogy ki az, aki megálljt tud parancsolni minden kanyargós szakasz után egy olyan motor nyergében, ami minduntalan így pofázik vissza: “na mi van, csak ennyit tudsz?” Kezdőmotor? Egy nagy túrót! Második vagy harmadik lépcsőfoknak viszont nem tudnék belekötni.