Az asszonyt hagyjuk otthon

Könnyű volt előítéleteim hínárjába tekeredni: hirtelen olyan sokan lettek; középütt kopott gumiabroncsaikon Peter Fonda karikatúrájaként bohóckodtak negyedmilliós bőrruháikban. Az olajszagú motorostársadalom utálta őket: volt pénzük új HD-ra. A sok, magát igaznak hívő rocker duzzogva kötött kényszerházasságot valami törpe Sportsterrel – az igazi kemény arcok úgyis Knuckle-, Pan- és Shovelheadet bütyköltek szezonokon át, amíg mások motoroztak.

Tavaly nálunk járt a nagy csinnadrattával beharangozott Cross Bones, amit a korai bobberek formájára mintáztak. Nem lett a kedvencünk, a részletek nem álltak össze, csak a törekvést lehetett érezni, hogy valami szellemidézést terveztek. A függöny ugyan meglibbent, de az asztal már nem kezdett táncolni. A vértelen retrógép után nem vártam sokat a Rocker C-től sem: persze, újabb kísérlet, aminek kontúrját a divatos customokhoz igazították, de a közelkép úgyis trehány lesz. Tévedtem.

A 2008-ban bemutatott FXCWC az épített motorok örömét adja, gyárilag. Feloldhatatlan képzavar, de ennél nagyobb visszásságokat is lenyeltünk már. Első pillantásra szemet szúr a hátsó fertály, nem titkolja, hogy Doug Clarkson tervező a customokra kacsintgatott: 240-es hátsó gumi eddig csak átalakító készlettel fért a Harley-ba.

Kevés munkája lesz a háztáji barkácsolóknak – miután lecsavarták a gyárilag jópofának tartott, viszont elég csúnya ülést, letisztult, nyújtott és lapos gép lesz a garázsban. A Trick fantázianevű nyereg sehogy sem jó. Ha behajtjuk az ülőlap alá az utas tenyérnyi tartóját, akkor sem szép, de kihajtva sem mutat. Jobb az ilyet még az elején lecsavarni – a rosszmájúak szerint a hétvégi hobbimotoros úgysem szállít senkit, éppen elég nehézséget okoz a gép elvezetése.

Én is billegős szerencsétlenkedésre és puhatolózó kanyarokra számítottam – a Rocker C sokkal jobban vezethető, mint elsőre gondolnánk. Az alap Softailekhez képest pont azokat a dolgokat változtatták meg, melyekhez a vásárlók utólag oly szívesen nyúlnak. Ezek az alakítgatások általában a vezethetőség rovására mennek: itt az úthenger abroncs és a 4,5 fokkal, 36,5-re kidöntött villa mégsem tette kezelhetetlenné a motort.

A 49 milliméteres első villa jól hangolt, nincs támolygás: pontosan és jól irányítható a Harley. Még a komolyabb kanyarokban is bízhatunk benne, az egyenesfutás meg ugye magától értetődő. Az alumíniumból készült, mutatós ötküllős felnire 19-es kerék való: a chopperörökséget kötelező volt felhasználni. Sajnos a fékhatás is régimódi, de ezt kifogásolni egy HD-n már közhely. Aki meg akar állni, az használja az első és hátsó féket is, de vészmegállásokhoz még így sem árt egy vasmacska.

A motor alapját a sima Rocker képezi – azon lényegesen kevesebb króm volt, helyette matt szürke részletek tették vonzóvá. Elemei és fényezése az ötvenes évekre emlékeztetett, amikor a srácok még alapozófestékkel mázoltak – a C-változat viszont fényes felületeket kapott: a célközönség most ezt igényli.

Annak ellenére, hogy szándékosan a motorépítők trükkjeit másolták, a forma nem lett giccses mellényúlás. A széles sárvédőt a lengővillához rögzítették, dögös, ahogy közvetlenül a kerék fölé hajlik. A lemez együtt rugózik a kerékkel, optikailag még alacsonyabbá teszi a Harley-t.

A V alakban hegyesedő kormányt sem csúfítják zsinórok és kábelek, mindent belül vezettek el. Menet közben a felfogatólemezen ott csillog tükörképünk, nárcisztikus motorosok az út helyett önmagukat is bámulhatják.

Az FXCWC-t az 1584 köbcentis Twin Cam 96B hatja. Elvileg az összes európai Softail blokk injektortérképe megegyezik, ennek mintha mégis néhány száz fordulattal lejjebb hozták volna a nyomatékcsúcsát. Lazábbnak, gurulgatósabbnak hat a Rocker C, de empirikus bizonyítékom nincs: fordulatszámmérőt nem szereltek a motorra.

A tankra került a sebességmérő és benne a kis digitális panel. Fokozatjelzőt ugyan nem kapott, de az overdrive jellegű hatodikat zöld számocskával mutatja. Persze négy is untig elég lenne, bőven van erő a nagy léghűtéses V2-esben – az őskövületekre szakosodott milwaukee-i gyárat is elérte a sok fokozat divatja. A váltó a megszokott: nem érdemes gyorsan gangolgatni, nyugodtan nyomva viszont pontos, minden egyes mozdulatot hatalmas csattanás kísér – a tankhajók adhatnak ilyen hangot, amikor frontálisan ütköznek a Szuezi-csatornában.

A kulcsszekrényt a két henger közé szerelték, formája kézigránátra emlékeztet. A kulcsról először azt hittem, a tárcsazárhoz tartozik, az szokott ilyen cső formájú lenni. Még jó, hogy szériában indításgátló jár hozzá, mert az ilyen zárakat gyerekkorunkban töltényhüvellyel nyitogattuk.

A kulcsot elcsavarva és az indítógombot benyomva finom imbolygással röffen be a nyomórudas blokk. A karburátoros ősöknél megszeretett potato-potato alapjáratnak már nyoma sincs, a befecskendező magasabb fordulaton tartja a blokkot, ennek feltehetően környezetvédelmi oka van, így hamarabb melegszik be és válik hatékonnyá a katalizátor.

Hosszabb úton a nyereg nem a legkényelmesebb, kétórás cirkálás után már igencsak zsibbadt a két farpofa. A bokám is elfáradt, úgy látszik, nálamnál nyurgábbaknak tervezték a lábtartót, ha lehetne, én pár centivel hátrább és kettővel följebb keresnék neki helyet, akkor talán nem érne le minden rendes kanyarban.

Ha találunk olyan hülyét, aki felül a féltenyérnyi ülésre, vigyünk füldugót, és kapaszkodjunk a kormányba – biztos, hogy a veszélyérzet miatt majd' letép minket és hangosan rinyálni fog. Csikós pattant mögém, hogy átvágjunk a városon; úgy szorított, hogy azt hittem, házassága csak álca. Pedig a kolléga csupán félt, hogy egy-egy Demszky-árkon elveszítem; az addig nagyjából megfelelőn dolgozó hátsó rugós tag 180 kilós terhelés alatt feladta, pattogott és dobált. Sima úton viszont nincs baj, két személlyel döntögetve nemcsak a lábtartó, a kipufogó is leér. A kátyúmentes szakaszokon a Rocker C jól kezelhető.

Mindent összevetve így, az évtized végén kijelenthetjük, hogy ez az utóbbi évek egyik legjobban sikerült Harley-ja. A jópofa részletek mellé, mint a domború díszcsíkokkal feldobott, patkó alakú olajtartály, feketével és krómmal borított blokk, szép felnik és végiggondolt megoldások társulnak. Az olyan apró szépséghibákon, mint a sehogy se kinéző ülés vagy a botrányosan halk kipufogó, lehet segíteni: néhány apró pluszkiadással tényleg egy jól megépített custom érzését kelti majd a Rocker C.

Igaz, hogy csak harminc vagyok, és a csotrogány Knuckle-, Pan- és Shovelheadekre gerjedek, de bocsássa meg az ég: amikor ilyen Harley-kat készítenek gyárilag, akkor igenis szeretnék gazdag ötvenes vállalkozó lenni, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül megvehessem. Kár, hogy ehhez még húsz év kell.