Rákosi elvtársnak jelentem!

Veterán: D-Csepel 125

2012.11.11. 06:17 Módosítva: 2012-11-11 13:01:44

Adatlap Danuvia D-Csepel 125 (125 cm3)

  • Hengerűrtartalom: 125 cm3
  • Hengerszám: 1 hengeres,
  • Teljesítmény: 4.5 LE @ rpm
  • Váltó: 3 seb. váltó
  • Tengelytáv: 1250 mm
  • Ülésmagasság: 730 mm
  • Tömeg: 95 kg
  • Tank: 15 l
Hadiüzemben motort gyártani? Persze, lehet, ha béke van. De mi van akkor, ha mérgez a legsötétebb Rákosi-korszak, és minden másodlagos a párt érdekeivel szemben? A Danuvia Szerszámgépgyár mérnökei megpróbálták, amit csak lehetett – munkájuk eredménye egy szerethető, békés kis gép lett.

A csepeli gyárban kezdődött. A háború előtt, alatt és után is világos volt, hogy szükség van fürge, olcsó és könnyen üzemben tartható motorkerékpárokra. Nem csak az ipari óriás WM Csepel, hanem kis cégek, mint az SHB, a Mátra és a BMG is készítettek száz köbcenti körüli motorokat. A világháború és azt követő államosítás nem tette lehetővé, hogy ez a sokszínűség tovább működjön. Szovjet módra központosítottak – csak a főváros szélén található Csepel művek maradt meg, amely termelési kapacitásának töredékét fordította csak motorkerékpár-gyártásra.

A 125-ös modell elődjét még Jurek Aurél és kollektívája tervezte. Tanulva a 100 köbcentis Csepel Túra előnyeiből és hátrányaiból, ügyesebb és korszerűbb kétüteműt hoztak létre. Háromfokozatú, lábkapcsolós váltó – már ez szakítást jelentett a harmincas évek hagyományaival. A hengerűrtartalom maradt, a furat és löket arányát csupán akkor változtatták meg, amikor 1948-ra elkészült a szériaérett 125-ös. Pentelényi János és Jurek az 54x54 millimétert tartotta ideálisnak; igazuk volt, a négyzetes elrendezés előnyös, nem csak a kétüteműek számára.

Mindössze 65 kiló volt, ami örömtelien kevés, igaz, a 4,5 lóerő nem vitte túl virgoncan az akkor még merev vázas gépet, hivatalos nevén a 125/48-at. Hiába igyekeztek – 1949-50-ben 10 ezer darab készült –, a termelés elmaradt az igényektől. Több állami vállalat részletfizetési lehetőséget biztosított, amit sokan ki is használtak. Ne feledjük, sokáig jogosítvány sem kellett ezek vezetéséhez.

1951 végén jött az első jelentősebb fejlesztés: a 125/T-nek a hátsó kereke is rugózottá vált, így jelentősen megnőtt a menetkényelem. A fékeket sem hagyták érintetlenül, valamint az egységesen festett, térdgumival ellátott tank révén aránylag elegánssá vált a motorka. Annak ellenére, hogy az ingadozó minőség miatt sok reklamáció volt, nagyobb mennyiséget exportáltak dél-amerikai és egy keveset a nyugat-európai országokba is.

Olvasói tesztmotorunk 1957-es, így már a zuglói Danuvia Szerszámgépgyárban készült, vagyis D-Csepel. A termelés 1954-ben került át a város másik felére. Volt néhány apró különbség, de az igazi differencia, hogy ezek már körsonkás főtengelyt kaptak – nincsenek fölösleges nyomáshullámok a forgattyúsházban, nagyobb az előszívás, sőt, olcsóbb lett a gyártás is.

A korabeli források és visszaemlékezők kiemelik, hogy a katonai munkák mellett bizony háttérbe szorult a motorkerékpár-gyártás. A 60 darabos nullszéria 1955 nyarára tehető, a boltok ősszel kapták meg a D-Csepeleket. Zugló nem tudta kielégíteni az igényeket, de a minőség is hullámzó volt – mindenkinek ajánljuk Dr. Kováts Miklós könyvét, a Magyar motorkerékpárokat: abban megemlítik, hogy például a külsőstől vásárolt dugattyúöntvények is komoly kiívásokkal küzdöttek.

Akkoriban normális volt, hogy egy balatoni kanyar közben meg kell állni szerelni. Az ötvenes és hatvanas évek hazai mércéjével nézve nem volt rossz gép; akkoriban a technikai döccenők a motorozás mindennapjaihoz tartoztak. Ne feledjük, alkatrész is volt ezekhez, nem volt gond belepiszkálni a gyújtásba, s egy dugattyúra sem kellett várni napokig.

A 70-75 kilométeres végsebesség is csak a népköztársaság néptelen útjain volt elviselhető. A D-Csepel mára színtiszta hobbijárművé vált, amelyhez kell egy adag kurázsi – akkor tesztmotorunk miért egy kedves hölgy kirándulós motorja? Mert vagány!

Lukácsék életében a közlekedés kulcsfontosságú. A közelmúltban bemutattuk Pali oldalkocsis Jawáját – ez a kedves feketeség a felesége járműve. Ritka látvány egy nő veteránmotoron, biztos, hogy sokan megnézik őket, mikor a háromtagú család öt keréken megérkezik. Ezt a 125-öst 1957-ben gyártották, de a forgalmija 1959-es eredetről tanúskodik. Feltehetőleg élete első két évét BM szolgálatban töltötte, majd utána tiszta lappal kezdett – a családhoz működőképesen került, de felújításra szorult.

Mondhatnánk rá, hogy luxusmodell, hisz feláras tachométer és utasülés is van rajta. A próbaút során én mindkettőt feleslegesnek éreztem, hisz a D-Csepelen a sebességnek nincs jelentősége, másrészt jobb, ha saját érdekükben sem ültetünk hátra senkit.

Hogy a gép ne csak a hatvanas évek színvonalán legyen ügyes, Pali szétkapta a blokkot – egyszerű kétütemú, nincs a legóban túl sok elem. Ismerve az alkatrészellátást és a konstrukció hibáit, úgy döntött, az MZ125 dugattyúját építi be. Ennek a minősége lényegesen jobb, másrészt gond nélkül keresztezhető egy 125-ös Suzuki alul-felül tűgörgős hajtókarjával.

A háromfokozatú váltó mellé illesztett gyári kuplung a rendszer gyenge pontja. Annak ellenére, hogy a léghűtéses egyhengeresben nem tombol semmilyen ménes, hajlamos szétszállni a parafás lamellákkal gyártott alkatrész. Hogy ne legyen baj és váratlan üzemzavar, szintén NDK-s elem került a zuglói helyére – Pali egy Simson kuplungszerkezetet épített be.

Korábban még nem vezettem D-Csepelt, bár magáról a kategóriáról volt elképzelésem, hisz a negyvenes évek végén gyártott CZ125-tel és 125-ös Puch T-vel is volt alkalmam körözni. Az üléspozíció hasonló, mindhárom esetében eltűnik a gép az ember alatt.

Sem a cseh, sem az osztrák kollégától nem számíthatunk iszonytató vágtára, de a magyar gép sajnos utánuk kullog. Valahogy nyaklósabb, bizonytalanabb, lustább mindkettőnél – kevésbé precíz a D-Csepel.

Persze vidám kilométereket tehetünk meg, hisz ügyesen váltogatva zokszó nélkül gurul, egyedül az autók és köztünk fennálló sebességkülönbség miatt kívánunk egy zárt, néptelen országutat. Ha kicsit megkínozzuk, sprintje is van – egy kevéske –, de nem nagyon érdemes sportoskodni rajta. Az ötvenes években ugyan ebből is rengeteg versenymotor készült; a hiánygazdaságban azzal kellett keménykedni, amivel éppen kéznél volt. A konstrukcióból akár 110 km/h végsebességet is kihoztak, igaz, nem mindig értek célba.

A kis dobfék az elérhető tempóhoz elég, bár, aki ilyennel szeretne veteránozni, informálódjon, hol, milyen anyaggal érdemes ragasztatni a fékpofát – jelentős különbséget tapasztalhatunk. Az úttartás jó, de aki legénykedik, hamar megtalálja a határokat.

Kinek ajánljuk? Aki nem akar messzire és gyorsan menni, de szeretne egy olcsóbban helyreállítható és fenntartható kis veteránt, boldog lehet vele. A mai ötvenes robogók tempójára képes. Akik szeretnek egy kicsit is gépészkedni, bátran vegyenek ilyet – a D-Csepel tényleg a múlt egy darabja, a Rákosi-korszak kevés szórakoztató emlékének az egyike.