Én ilyet még nem pizzafutárkodtam

Ügyintéző vagy a postán az ajánlott küldeményes ablaknál. Üldögélsz a székedben, lábadat kinyújtóztatod egy kicsit. De jó is ez, egy rövid szusszanásra eltűnt a sor, lehet bambulni. Szétnézel kis birodalmadon, körülvesz a megszokott miliő: előtted a nagy pult, mögötte ablak, még mindig sehol egy ügyfél. No de hova lett a pénztárgép és a csekkvagdalógép? És mi ez az óra előtted? Aminek a mutatója a 170-es számon táncol?

Na ja, egy Gilera GP800 nyergében egészen furcsa élményeket szerez az ember, nem is kell hozzá hallucinogén. Hogy pontosabban körülírjam mi is az a GP800: képzeljenek el egy akkora robogót, ami a köbcentijei alapján már motornak is meglehetősen nagy lenne, hosszban pedig végképp óriási. A tömegéről és az áráról is érdemes röpke szót ejteni: előbbi 235 kiló, utóbbi 2,6 millió forint. Amikor ezeket megtudtam, elrágtam azért egy Corinfart .

Úgy gondolom, az olaszoknak elege lett abból, hogy a Honda, meg a Suzuki, meg a Yamaha egyre csak tornászgatta feljebb a sikkesnek számító köbcentimennyiséget. Nem túl rég még 400-tól esett hasra a jónép, aztán jöttek a hatalmas 500-asok, most már 600-as robogók is futkároznak szabadlábon. Hát ez kell nektek, hülyék? Nesztek, itt egy vékettes nyolcszázas, de most egy ideig aztán kuss legyen – mondták a Gileránál, és piacra dobták ezt a szörnyeteget.

A robogó, ugye, könnyed, városi futkározóeszköz, a rendszámos nagy robogó pedig szintén még mindig viszonylag könnyed, még mindig inkább városi-elővárosi eszköz. Olyanoknak való, akik a pizzafutárokénál nagyobb kényelemben, ám a valódi motorokkal járó nyűgök (bogáreső, kuplungolás-váltás, ruházkodás) nélkül szeretnének hamar odaérni a dugóban. Eddig azt hittem, hogy fél liter azért pár évre elegendő csámcsognivalót ad majd a köbcentikre éhes, de motorozni kényes öltönyösöknek. A hatszáz köbcentis gigászok létezését pedig még meg sem kezdtem emészteni.

Amikor az ember egyszer csak kap egy 800-as Gilerát – nos, az tagadhatatlanul felgyorsítja a gigarobogókhoz való akklimatizáció folyamatát. Igazából nem is olyan borzalmasan nagy ez a gép, a Honda Silver Wing – vagy melyik is az a haccázas giga – nagyon hasonlóan böszme. Felszálltam rá a kereskedésben, húztam egy puha gázt, és lényegében függőleges meredekségű megszokási görbe után már kinn is robogtam a Gyáli úton. Ne higgyék, hogy ilyen iszonyatosan szuperjó motoros vagyok, a Gilera egyszerűen adja magát. Aki vezetett már az életben ötven köbcentis Yamaha Jogot, ezzel sem lesz baja. Feltéve, hogy a lába leér a földre a nyeregből, mert az bizony elég magas. Meg nem árt néha ránézni a sebmérőre, máskülönben hamar repül a jogsi.

A Lágymányosi-hídon, olyan negyedgáz környékén, érzésre beállítottam a nyolcvanasba hajló tempót. Kicsit kényelmesebbre fészkelődtem magam a nyeregben, finoman megrángattam a kormányt, hogy megnézzem mennyire stabil a GP800, aztán ránéztem a sebességmérőre. Mi van? Száznegyven? (Bíróság előtt letagadom, ne is próbálkozzanak feljelentéssel.) Gyorsan visszavettem a legális limitre. Ijesztő. Ez az izé úgy tette fel magát autópályatempóra, hogy egyáltalán nem akartam gyorsan menni.

Mire beértem a szerkesztőségbe (Újpesten van, ez nagyjából tizenöt-húsz kilométer városi utazás), régesrégi haverok lettünk. Csak óvatosan merem leírni, de ennek az óriásrobogónak a vezetése gyerekjáték. Hogy miért csak óvatosan írom? Mert a motort valamilyen érthetetlen okból annyi sérüléssel kaptam meg, hogy ha az enyém lenne, én már küldeném is felújítani. Főleg a bal oldala volt ütött, horzsolt, látszott rajta, hogy nem egy, nem is csak két zupát látott. Visszavitelkor tudtam meg a sok rombolás okát.

"Amikor jön egy ügyfél, és elviszi kipróbálni a GP800-at, mindig jobbra indul el a Gyáli úton, mert arra van az M5-ös. Aztán kicsit szokja a motort, jön visszafele, és itt, a kereskedés előtt esik el. Mert aki egy – teszem azt – négyszázas robogóhoz szokott, és még utoljára húz egy kövéret, a McDonald's elé százzal esik be, tehát előttünk még mindig nyolcvanat megy, amit ő ötvennek érez. Csak akkor veszi észre, mennyivel döngöl, amikor megpróbál lefékezni harmincra, hogy beforduljon hozzánk. Olyankor gyakori a zakó" – mondja Levente, aki a Piaggiónál átadja a motorokat.

Pedig nemhogy a 235 kilóhoz és a 75 lóerőhöz képest, de még általában véve is kezes óriásrobogó ez. Igazi motorfutóműve van, igazi motorra való fékje van (elöl két 300 milliméteres, hátul szimpla tárcsa, a rendszer Brembo), igazi lánc hajtja (kell is kenni, mint az igazi motorokon), még a blokk is rendes motorról való, csak visszafojtották 90 lóerőről. De ez is elég ám. És nézzék csak azt a dupla kipufogót! Illik ilyennek robogón lennie?

Tény, hogy elég magasan ül rajta az ember, én a 187 centimmel is inkább lábujjhegyeztem, mint telitalpaztam rajta megállásnál, tologatni, főleg emelkedőn hátrafelé pedig végképp nem kellemes. De az a fontos, hogy az esetek kilencven százalékában nem érezni rajta a súlyt. Gázcsavarásra finoman engedi rá a kuplungot, jól sejthető, hol kezd húzni a motor, aki nem elmebeteg, soha nem érzi majd úgy, hogy ki akarna szaladni alóla. A fékek is erősek, jól adagolhatók, a futómű nem ideges, sőt, a hosszú tengelytáv miatt inkább mondanám lustának. Ez volt az első benyomás.

Ha lapoznak, megtudják, hogy EZ a Gilera miért nem AZ a Gilera már. És hogy jobb-e, mint egy motor.