Szóval az emberfia ráül a süteményes kinézetű Intruderre. A fejidom új, szakasztott olyan, mint a hatvanas évekbeli Ariel Leader motorkerékpár eleje, ami pedig szép gépezet volt. Igaz, a kétütemű, negyedliteres fajtából, de ettől még szép, maradjunk ennyiben. Messziről igazán odavernek az Intruder M1500 arányai. Ez egy igen hosszú motor, ha nyerges vontatót előz vele az ember, van pillanat, amikor az első és a hátsó kereke egyszerre kilóg a kamion mögül, annyira az. Vastag szalámikipufogók a legjobb Pannónia-hagyományok szerint, úthengernyi kerekek, sok-sok króm, és még több zongoralakk-fekete fényezés. Kiltűnik az egyencruiserek közül, van benne valami jólesően európaias, szigorú brutalitás. Mint egy elegáns, holland szado-mazo outfit egy amszterdami gruppenen. És nagyon kevés az amerikai tahóság aljából , aminek a legtöbb cruiser meg akar felelni.
Közelebb lépve még vagányabb. Iszonyú vastag csövekből van a váz, a háromszögformába hegesztett rudakból álló hátsó futómű mintha valami Duna-hídból származna, olyan masszív, és akkora. Kardán hajt, tehát a láncsprét elfelejtheti az emeber. Jók a fura küllős kerekek is, a hátsó lámpa szintén ügyes, bár a hátsó nyereg tönkreteszi a motor fenekének ügyes ívét. Az Intrudert könnyű megjegyezni.
Egészen közelről nézve azonban siralmas. A kormánykapcsolók háza – ami minden általam ismert, komolyabb motoron fémből készül – műanyag, és az a baj, ez hogy látszik is. Konkrétan a Hauser kenyérpirító ugrik be a matt krómra festett, kicsit sorjás ház láttán. Mondjuk rosszindulatú vagyok, mert erre soha nem fog ráolvadni a pirítós, tehát sokáig szép marad. Azaz ha nem is szép, de ilyen, izé, gyári. Elég sok szigetelőszalagot is lehet szpottolni mindenfelé, a Suzuki talán kötött egy zsíros szerződést a Polimerrel.
A féktárcsák is rozsdásodtak már a teszt idejére (a 26 éves Yamahám eredeti, öreg tárcsái nem tesznek ilyet), a szemem pedig tengernyi krómozott műanyagot fedezett fel. Az ilyentől mindig rosszul leszek, az én hibám, elnézést. Pedig lassanként tényleg megszokhatnám, hogy az öntöttvas izmú keményfiúk öntöttvas cruiserei igazi, kőkemény polipropilénből készülnek már vagy tíz éve. Krómnak álcázott műanyag, izomnak álcázott koksz, jó ízlésnek álcázott hivalkodás és pénisznek álcázott bizonyításvágy itt mifelénk, Keleten kéz a kézben járnak. De ezzel a külsővel Magyarországon azért sok-sok biztos vevőre számíthat az Intruderrel a Suzuki.
Aztán még a rossz pontok. Az Intruder ráz. Nem kicsit, nagyon. Valahogy ezeket a budapesti, sarkos éleket nem komálja. Dobál, üt, fogat koccant, összezavarodik. Ehhez pedig még: az Intruder finoman működő gázmarkolatában gyenge a visszahúzó rugó. A bukkanón tehát az ember minden igyekezete ellenére megrántja a gázt, majd ijedtében az addiginál visszább engedi. Szerencsétlen bukkanókombináció esetén máris kész a dicstelen vonaglás. Mit gondolnak, vajon van-e bárhol Budapesten szerencsétlen bukkanókombináció?
Még egy nyugodt természetű motornál is kellemetlen lenne egy ilyen hangolás. Az Intruder pedig nem nyugodt. Mondjuk inkább nyomatékosnak és készségesnek. Minden kis gázrántást óriási gyorsulás kísér, minden gázelvételt tekintélyes motorfék. Ül az izomtól dagadó, egyszálpólós hős a nyeregben, tizenöt fok a meleg (a szélfaktort is beleszámolva tehát mínusz három), végtelenül laza próbál lenni, de ha nincs olyan szorítása, mint a húszkilós satunak, akkor minden durva bukkanót még durvább előre-hátra rángatózás kísér. Nagy színész, aki elégedett arcot vág az Intruder nyergében, mondjuk a Thökölyn krúzolva. Vagy iszonyatosan erős.
Aztán az Intruder felrúg egy alapszabályt is. Lehet, hogy azért, mert végre nem karbis, hanem befecskendezős a keverékképzése, lehet, hogy a kardán miatt, az is megeshet, hogy ekkora newtonméter-mennyiséget nem lehet máshogy kezelni, de tény, hogy hiába nyomatékos, mégsem szereti a kis fordulatszámokat, mert ott rángat. És nem finoman, nem ám. Feladatom elismételni a chopperes-cruiseres vonulás egyik alapszabályát, hogy a sétálóutca közepén, ötödikben, alapjáraton simán végig tudunk gomolyogni, sisak nélkül, egy szál Chesterfielddel a szájunk sarkában, nedves bugyis szőke bigék pillantásaitól kísérve. Nos, ezt nem lehet az Intruderrel.
Mert ötödikben, negyvennél a dugattyúk vonaglása miszlikbe aprítja a váltót, de még jóval előtte messzire ledobja a motorost. Mert negyedikben, negyvennél ugyan egyben marad a szerkezet (hiszen a Suzuki gyártotta, ezért sokat bír), csak a motoros vesekövei potyognak a bőrnadrágja jobb szárán, ami korántsem elegáns. A harmadik fokozat nagyjából épp negyvenig elviselhető, krúzolni tehát jó eséllyel csak másodikban lehet. Kétezres fordulaton. Nem ez a jó módi.
De most már tényleg hadd védjem a Suzukit. Megcsinálta a világ talán legpuhábban járó, óriás-vékettesét - istenem, kell neki egy kis fordulat, hogy vibrációilag magára találjon, vannak ennél nagyobb bajok is a világban, kérdezzenek meg egy amerikai bankárt. Elment a jogi korlátok határáig, és olyan kipufogót tett rája, amit még épp lenyelnek a hatóságok, viszont még épp meghallanak a Tankcsapda-koncerteken tíz éve a legelső sorban álló rockerek is. És mivel a piaci elemzések szerint a Harley-knál 110-125 között van a "selymes pont", ahol jó motorozni, Európában viszont sebesebben égetik a gyertyát a szabadság lovasai, ezért az Intruder finom utazótempóját 150-re állították be. Itt kellemes – mechanikailag. Hát ezért olyan hosszú a váltó áttételezése, ezért lehet csak kábé annyira krúzolni az Intruderrel, mint egy szadai krosszpályáról szalasztott egyhengeres Husaberggel.
El kell ismerni, hogy az Intrudernél csodákat műveltek az aerodinamikai mérnökök. Bár klasszikus, plexis, nagy fejidom nincs a gépen, a százhúszas, százharmincas tempó korántsem cibálja a vezetőt, a légörvények meglepő módon elkerülik a fejét és a felsőtestét. De a motor ennél a tempónál még nem szereti igazán az ötödiket.
Sajnos száznegyven táján – ahol már fel lehet kapcsolni ötösbe – a szél túljár az aerodinamikusok eszén, és őrjöngve visszaüt. Százötvenes tempónál a lovas – bár pokoli fájdalmakat él át, miközben kétszeresére nyúlt karizmokkal a motor mögött lobog – még épp át tudja élni, milyen a munkára fogott, ezerötszázas, elégedett, zsírfinom Suzuki vékettes hangja. Mennyei. Csak sajnos ezt követően motorosunk leszakadt karral az őt üldöző, céges BMW 5-ös kerekei alá zuhan. Az Intruder olyan, mint a kommunizmus. Elméletnek szép és igazságos, de kitalálói kifelejtették a számításból az embert.
És a kuplung ugyan finoman mozog, csodásan adagolható, de a váltó Boston-Washington-jellegű, és robbanásszerűen kapcsol. A korábbi Intruderénél keskenyebb ülés kényelmes ugyan, de a széles tank és a még szélesebb kormány kiad egy olyan üléspozíciót, mintha Pécsi Ildikót ölelgetné az ember hátulról – a színház- és filmművészetben kevéssé jártasak képzeljenek el egy jól felfújt meteorológiai léggömböt. Mindezt eléggé előredőlt pózban. Nem kényelmes.
És a fékek kábé annyit tudnak, mint egy negyedszázados motoréi. Vegyük hozzá a Városligetnyi fordulókört, a tolatási helyzeteknél fellépő, minimum gőzvontatónyi erőigényt (aminek kifejtése persze a motoros feladata, lábilag), ijesztőnek tűnő, bőven tíz liter feletti fogyasztást (bár lehet, hogy nem teljesen tele tankkal kaptam a motort, én balga pedig visszavitelkor színültig töltöttem, ahogy az a kölcsönadási papíron állt), és megértik, miért hagytam pihenni három napig a gyönyörű pózgépet.
Talán az volt a baj ennél a tesztnél, hogy egy héttel később mentem keveset az új Yamaha V-Maxszal . Ami – nicsak! – nagyjából mindent tud, amit az Intruder M1500 nem. Van tehát olyan cruiser, ami nekem is tetszik. Ahogy borivóként azt mondom, létezik olyan sör is, amit imádok. A Heinekent (vidékiesen: szódás sör) például nem, a Wernesgrünert viszont nagyon. Ha nem ismerik utóbbi sörmárkát, kérem, próbálják ki. És ha meglepőnek tűnik az dobozon lévő árcédula, hát jusson eszükbe: a Heineken és a Wernes hasonlóan viszonyul egymáshoz, mint az Intruder és a V-Max. Szerencsére árban is. Na, erről szól az M1500 - moraj, krómszín, nyomaték és póz, olcsón.