Ha egyszer megkóstolod, többé nem tudsz lejönni róla

2017.08.02. 10:14 Módosítva: 2017.08.02. 10:14

Ha gondolkodnék, mielőtt döntéseket hozok, életem egyik legjobb élményéről maradtam volna le. Nem kérdés, a Totalbike24 a legkirályabb motoros buli evör: kőkemény csaták a pályán, pazar hangulat a paddockban, a kialvatlan emberek Paradicsoma, a robogós Woodstock.

A huszonnégy órás robogóverseny ötlete már elsőre is hatalmas kreténségnek tűnt, naná, hogy rajthoz akartam állni. Akkor nem jött össze egy csapatnyi ember, és tavaly is csak a pálya szélén biztattam a Totalbike Monkeys-t. Jól emlékszem Vályi Pista meggyötört ábrázatára, amikor érkezésem után két perccel nekem szegezte a kérdést: jó rád a bőrruhám? Aztán persze felment az utolsó kétórás etapra is.

Idén végre bekerültem a gyári csapatba, de sokáig nem is tudatosult bennem, mire készülünk. Először akkor kezdtem megérteni, amikor az SPD Scooter Weekenden edzettünk, de igazán csak akkor éreztem át a helyzet komolyságát, amikor péntek délután elkezdtünk kicuccolni a pálya mellett. Zombi ezúttal versenyzőből afféle Bernie Ecclestone-Flavio Briatore-fúzióvá alakulva rendezgette az érkező csapatokat, közben felügyelte a saját előkészületeinket. Nyegleo a tőle megszokott nyugalommal fogott a molinók és zászlók kirakásába. Na, ekkor már éreztem, hogy ez iszonyat kemény hétvége lesz.

Közben elhoztam a versenygépünket a Rodeo Ride-tól, és kezdődhetett az éjszakába nyúló szerelés. Sturcz Antinak nem véletlenül Szerelj Szabadon a középső neve, gyorsan előkerített egy Youtube-videót a Malossi variátor beépítéséhez. Akik arra jártak, csodálkozással vegyes szánakozással figyeltek, és próbálták segíteni vagy éppen hátráltatni a munkát. Először egy hézagoló alátétet szórtunk el, majd az egyik anya menete adta meg magát, de órákon belül került mindkettő. Más csapatok karbikat cserélgettek egymás közt, hogy gépük megfeleljen a szabályoknak – példás volt a hozzáállás, mindenki próbált önzetlenül segíteni annak, akivel másnap már fogcsikorgatva csapott össze a pozíciókért.

Hátsó gátló, fékkar, ilyenek elég jól pörögtek a csapatok között, a legmeglepőbb csapategyüttműködést viszont a Viharsarok Team és a Clindi by Motomax adta elő: gépátvételen kiderült, hogy az egyik robogón 12-es karburátor van 17-es helyett, a másikon 17-es a 12-es helyett, ők pedig kicserélték egymás között. De nem csak robogó-szinten ment az összetartás, a Gas Hole Racers gázszerelői például megjavították a szomszéd csapat gázzsámolyát.

Nálunk Bandi lopta el a show-t, aki a vaksötétben görgőzte és hézagolta újra a variátort, más csapatnak kiszakadt csapágyfészket hegesztett, mikor mit kellett. Bár Szigetszer Tomiék mindenféle szerszámmal készültek, az állak akkor estek le igazán, amikor Bandi odasétált a Mitubishijéhez, és előkapta saját felszerelését. Roppant precízen tette a dolgát, amikor Sturcz Anti egy „Bandi, azt ne úgy csináld!” felszólítással nevezett be a Sokkal Szerényebben Különdíjra.

A Bulibárók már csak hagyománytiszteletből is külön furgonnal hozták a hangtechnikát, de most nem aprózták el azzal, hogy csak egy napra fogadják fel a dj-t – hiszen buli volt az egész hétvége. A pénteki nyitóbulin aztán voltak óvatoskodó versenyzők, akik a másnapi rajtot nem akarták kockáztatni egy kései fekvés miatt, másoknál viszont hajnalig tartott a móka. A reggeli gépátvételen aztán megannyi csíkszemű, ásító, de teli szájjal mosolygó motoros találkozott megint.

Nálunk ekkor volt az első komolyabb zavar az erőben. A csapatból még csak Antival ketten voltunk ott, pedig be kellett volna mutatni minden versenyző ruháját. Telefont ragadtunk, és kinyomoztuk, hogy Guld Peti pár percen belül megérkezik, Csikós viszont még mindig Budapesten. Ekkor kezdtünk egy kicsit befeszülni, de a szabadedzést már ők ketten kezdték meg. Guld első köreiből jól látszott, kevés a tempó – ki kellett inteni, és ismét újragörgőzni az Apriliát. Sokkal jobb lett, de így is a mezőny utolsó részébe kvalifikáltunk.

Nem hittem, hogy egy ilyen versenyen nehéz lehet összerakni a csapatstratégiát. Pedig csupán a négy pilóta sorrendjét kellett kitalálnunk, de nehezítette a helyzetet, hogy Antival közös gerincprotektort használtunk, a csizmámat (akkor még Zombiét, de erről később) meg Csik kérte el, amíg a családja utánahozza az övét. Azt is tudtuk, hogy Guld nem lesz rajtoló, Csikós pedig nem megy hajnali négytől hatig. Végül Anti vállalta a kezdést, összeállt minden, hogy aztán nem sokkal később minden boruljon.

A startot nagyszerűen kaptuk el, Anti több pozíciót is javított, de még körökön át folyt a helyezkedés. Közben elérkezettnek láttam az időt, hogy az addigi rohanásban kihagyott ebédet pótoljam. Kettőt kanalazhattam a pörköltből, amikor jött a rádió Zombinak: valaki öltözzön gyorsan, Anti bukott, majd átmentek rajta! Körbenéztem, sehol senki, nekem kell felmennem. Hirtelen azt sem tudtam, pisi-kaki rendben van-e, az egy napja megvett camelbacket sem tudtam már vízzel tölteni. Mire Bandi felszabadította az SR beszorult fékkarját, már rajtam volt a sisak is, tűz a pályára. Két óra múlva úgy jöttem le meglehetősen fáradtan, hogy megfutottam saját magam és a csapat addigi legjobb körét – az 1:15 akkor bő öt másodperccel volt gyengébb a mezőny elejénél. Miközben Guld felment, a háttérben ment a találgatás: Anti kórházban, éppen röntgenezik, aligha megy már vissza. Hárman kell végigtolni, borult minden, amit addig kitaláltunk.

Verseny belülről: Guld Péter

Az idei évben feje tetejére állt minden, előbb sajtósként kellett volna jelen lennem, de bő öt nappal a verseny előtt kiderült, hogy a Totalbike gyári csapatának egyik versenyzőjévé váltam. Persze írhatnék róla öt oldalt, mégis megpróbálom összegezni néhány mondatban, mit jelentett nekem - a lap motorsport buzi külsősének – ez a rendezvény. Ugyan mélytorkozásnak, pardon, hazabeszélésnek tűnne, mégis úgy gondolom, a Totalbike24 az egyik legklasszabb motorverseny, melyen valaha voltam.

Leginkább azért, mert tökéletesen hozza azt a hetvenes évekbeli versenyzői életérzést, amikor még a túlzott csillogás helyett autók hátsó ülésén szálltak meg a gyári menők is. A célkitűzés alapvetően - a mindenkinek jár öt perc hírnév, motorversenyzésre átültetett változata – hibátlanul működött. Az érzés, amikor rántottát reggelizve egy korosodó Fiat Ducato lakóautó árnyékéban bömböl a „Szombat esti láz” soundtrack, miközben a lakóautó bódéjáról Jimi Hendrix kacsint rád, megfizethetetlen. Az érzés, amikor először motorozva a pályán, irtó lassú vagy, de biztatnak, hogy sikerül lemenni 1:20 alá, majd az első menetben, naplementében, egy óra robogózás után, elkezdenek jönni a jobb köridők, és bemutatják, hogy 1:16-nál jársz, majd Pere Laci a köridős táblát, három körön keresztül, „Szeretlek” felirattal mutatja az aszfaltra borulva, megfizethetetlen.

Az érzés, amikor naplementében, a célegyenesre fordulva dudál a közönség, míg a depóból sült kolbász illata érződik, és tudod, hogy ismét nem te voltál a leglassabb, megfizethetetlen. Az érzés, amikor akkorákat esel, hogy azon magad is meglepődsz, majd éjjel kiütik alólad a motort teljes gáznál, de felállsz, összeszeded magad, és tovább hajtasz, mert tudod, ez egy átkozott megbízhatósági verseny, és lényegtelen, hogy menni is alig tudsz, megfizethetetlen. Az érzés, amikor a pálya szélén várnak felnőttek és gyerekek, hogy gratuláljanak, csak mert végig csináltad, és közben aggódó üzenetek érkeznek a telefonodra, majd mosollyal az arcodon válaszolhatsz, hogy minden rendben, megfizethetetlen.

Az érzés, amikor éjjel ketten támogatnak a motorig, másnap pedig jeget hoznak a válladra, megfizethetetlen. Az érzés, amikor az utolsó menetben átveszed az információkat, és tudod, hogy tartani kellene a helyet, mégis lassú vagy, megelőznek, majd összekaparod magad a romokból, és visszaszerzed az elveszített pozíciókat, miközben valós test-test elleni küzdelmet folytatsz a legfőbb vetélytársaddal, és végül nehezen sikerül lehagynod, megfizethetetlen. Az érzés, amikor huszonnégy óra elteltével a csapattársad célba ér, miközben a teljes csapata pálya szélén üvöltve köszönti, megfizethetetlen. Az érzés, amikor otthon a zuhany alatt állva eldöntöd, hogy bár menni sem tudsz, de jövőre újra indulni szeretnél, valami pokolian jó.

És bár nem szeretnék sem hazabeszélni, sem mélytorkozni, de köszönöm, hogy részese lehettem, valamint Bistei szenior tesztelőnek, amiért átengedte végül a helyét, annak ellenére, hogy bizonyára tudta, egy körön kettőt verne rám.

Végül Anti visszatért, és bár próbáltuk lebeszélni, mégis úgy döntött, visszaül a nyeregbe. Este tízkor váltotta Csikóst, majd egyre gyorsulva, stabilan motorozva adta át nekem a stafétát éjfélkor. Számítottam rá, hogy bitang nehéz lesz, Zombi felkészített rá, hogy sötétben újra kell tanulnom a pályát. Igaza volt, jó negyven percig csak kerestem az íveket. Utána egyre jobban élveztem, de igazán gyors köröket nem tudtam menni.

Az A6 csomagtartójában találtam magamnak alvóhelyet, de nem sokkal később arra ébredtem, hogy mozgás van a sátrunknál, valami baj van a géppel. Reggel tudtam meg, hogy Guld alól teligázon kiütötték a motort. Ahogyan az is új információ volt, hogy Csik 1:14-es kört ment hajnalban – pedig saját állítása szerint pont abban az idősávban használhatatlan, csak kóvályog. Persze...Mire én kiértem a pálya mellé, már Anti volt fent, és úgy ment mint egy despota. Nem maradt benne semmi az esés utáni sokkból, bátran vállalt fel minden párharcot, kishíján még Rossi Laguna Seca-i előzését is lekopírozta.

Vasárnap reggel végignézve saját csapatunkon és a háttérstábon, elképesztően fáradt, de nagyon lelkes embereket láttam. Nekünk ők voltak a legnagyobb hősök: a lányok fáradhatatlanul sütöttek-főztek, Kopasz olyan rántottákat rittyentett, hogy a fal adta a másikat, Tom meg egyszerűen a legnagyobb király volt, zéró alvással húzta nagyon sokáig, időeredményeket mutatott, tankolt, és az is sokat jelentett, ha épp csak ott ült a pálya szélén.

Nyolckor úgy mentem fel az utolsó etapomra, hogy tudtam, Zombi elvesztette a fogadást: legkésőbb éjszakára jósolta, hogy betakarózok az Apriliával. Nehezen indult ez a szakasz is, valamiért minden újabb felmenetelkor legalább fél órára szükségem volt, hogy felvegyem a ritmust, és bátran motorozzak akkor is, ha forgalom van körülöttem. Közben megtaláltam magamnak a Technokor Rapid versenyzőjét, körről körre közelebb araszoltam. Egyik kanyarban ő lépett meg, a másikban én lopództam közelebb. Leszállt a lila köd, mindenáron le akartam nyomni, nyeleztem mint a félhülye.

Aztán a célegyenes-ráfordítót elrontottam, viszonylag nagy sebességgel, de túl szélesen vettem, kimentem a fűre. Az Aprilia megbokrosodott alattam, éreztem, már nem menthető a helyzet, végre elfikáztam. Sisakom az aszfalton koppant, csúsztam is talán, a robogó valamelyik lábamon állt meg. Gyorsan felpattantam, indítóztam, de semmi. Aztán nagy nehezen sikerült életet rugdosni az SR-be, visszaültem, és húztam tovább, igazán fel sem dolgoztam, mi történt. A pálya szélén sántikáló Bistei Petinek még mutattam, hogy minden oké, majd pár perc múlva őrült mód elkezdett lüktetni a halántékom, és káprázni a bal szemem. Zombi motoros felszerelésére pedig egyértelmű vételi szándékot nyújtottam be.

Gyorsan mérlegelnem kellett: ha most lejövök és panaszkodok, biztosan bevisz a mentő. Ezért inkább továbbmentem, igyekeztem elnyomni mindent és csak a versenyzésre koncentrálni. Jó döntés volt: bár a fájdalom nem múlt el teljesen, de a látásom kitisztult, és végre elkaptam a fonalat, olyan kanyarokban is megvolt az ideális ív, amikkel addig csak küzdöttem. Már beficcent pár előzés is, a végére pedig utolértem a Viharsarok Spheráját (vagy Quartz-át), pozícióért ment a csata. Centiről centire jöttem fel rájuk, de nem úgy, mint a bukás előtt. Végre magabiztos lettem, és élveztem minden métert. Végül azonban az előzés nem jött össze a pilótacseréig.

Guld Peti, aki a verseny előtt két nappal szerezte be a bőrruháját, pontosan úgy nézett ki, mint egy kilencvenes évekbeli olasz GP-menő, a pályán pedig stabil köröket futott, ezúttal esés sem hátráltatta, biztató volt a helyzet, amikor Csikós átvette a stafétát. A rajt utáni kavarodás után úgy alakult, hogy a kétórás etapokat tartva a végére maradna még egy óra, aminek nincs gazdája. Mivel Csik zseniálisat ment, a pálya széléről kedves szavakkal próbáltuk rávenni, tolja végig, de már nem bírta volna, bölcsen úgy döntött, inkább lejön. Előtte azért még futott egy 1:13-as csapatrekordot.

Utolsó embernek a legfrissebb és kellően gyors Sturcz Antit küldtük végül harcba, szemre még foghatónak tűnt ekkor a Viharsarok. Éreztük, most kockáztatni kell, így szinte a teljes személyzet kivonult a célegyenesbe, és egy Basszad neki! táblával próbálta a cél felé tolni az Apriliát. Közben egyik szemünk a live timingon, a másik saját stopperen, de tíz perccel a vége előtt azt láttuk, foghatatlan lesz a zöld Sphera. Épp ezért változtattunk a stratégián, és a versenyzőnek bemutatott táblára már csak a nyugi felirat került, mi pedig a fejünkre mutogatva üzentük: Anti, ésszel menj!

Ugyan a helyezésekért folyó harcból már kiszálltunk, de hihetetlenül izgatottan szorítottunk, hogy sima legyen a befutó. Sem technikai hiba, sem újabb firkálás nem fért már bele, de nem is kellett aggódnunk. Anti atombiztosan behozta az SR-t a huszonötödik helyen, ami a kizárások után huszonegyedikre módosult.

Tény, nem volt közünk az élmezőnyhöz, a Big Heróhoz képest körönként 6-10 másodperccel voltunk kutyaütőbbek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem számított az eredmény, mert igenis motivált, hogy faragjak a saját időmön, hogy előzzek, és hogy a csapat is pozíciókat javítson. Mind a négyen először mentünk TB24-en, és egészen biztos vagyok benne, hogy mindenkiből rengeteget kivett a verseny. Mégis, amikor utána hulla fáradtan beszélgettünk, minden gondolatban el lehetett csípni egy picit a jövő évi tervekből. Mert ha ezt egyszer megkóstolod, többé nem tudsz lejönni róla!