Rossi helye még nincs veszélyben

Nem állítom, hogy alaptalanok lettek volna az észrevételei. Egyrészt, ami az átgondolt döntéseket illeti, a Rulettkerék-Peugeot-t aligha tudom ebben az évben alulmúlni, de amikor felmerült, hogy ember kellene a Totalbike gyári csapatába, nem sokat hezitáltam. Ha egy másodpercet is gondolkodom hideg fejjel, az életben nem ugrok bele ilyenbe. Különösen olyan meggyőző motoros rutinnal, mint amivel rendelkezem.

„Volt már idén átgondolt döntésed?” - ezt a kérdést szegezte nekem Zombi, a csapat senior racing expertje (így hívjuk házon belül a kiöregedett versenyzőinket) az első teszt előtt. Aztán hozzátette: óvatosan azzal a pizzával, sokkal jobban járok, ha nem gyomormosással kell kezdeni a kórházi ellátásomat, miután a második körben összecsuktam magam.

A korlátlan jogsit lassan három éve szereztem meg, de annyira vigyázok rá, hogy azóta egyetlen kilométert sem mentem. Oké, ez mondjuk nem azért van, mert nem akartam, csak nem volt mivel. A Simsonom kosárban várja a szebb napokat, viszont egy időben nagyon sokat robogóztam. Egy kis műhelyben segédkeztem, szaladgáltam alkatrészért, aztán mindig lecsaptam a próbakörre. A nyélgázon meg a nagyféken kívül nem igazán ismertem mást.

Ez tök jó is volt mindaddig, amíg Gergő barátom el nem kezdett 150 köbcentis robogókkal járni. Először egy Aprilia Leonardóval, amit szerettem, jó volt vele menni. Aztán elkunyeráltam tőle az MBK Thundert is. Ahogy kell, kapucnis pulcsiban, mackónadrágban próbálgattam, mennyit megy, de hetvennél többet sehogy nem tudtam kicsikarni belőle. Épp vissza akartam adni, de a haverok ebből csak annyit láttak-hallottak, hogy víííííí.... eltűnök a kocsma takarásában, majd krkrkrkrkrkr.... az épület túloldalán már nem a robogó bukkan fel, csak a porfelhő.

Szóval egészen sajátosan szálltam le, érettségi előtt vagy két héttel egy fél elsősegélycsomaggal a kezeimen jártam suliba. Utána egy darabig rettegtem a nyeregben, a gát egy tuningos Runnerrel szakadt át. Hogy a félelemérzetből mi maradt? Talán egy kicsit már ésszel megyek, de ezt az első teszt alapján Zombi szerintem cáfolná.

Legutóbb akkor ültem robogón, amikor háztömb körüli versenyt rendeztünk a borzasztó Torrot Muvi és az igazi harcos Berzerker között, így kimondottan igényeltem a tesztnapot. Az előre tervezettnél nyilván jóval később értünk Kecskemétre, amiben annak is része volt, hogy a szerkesztőségből Zombiékhoz tartva úgy eltévedtem, hogy azt simán elrettentő példaként kellene oktatni. De legalább az utolsó csepp benzint is kimotoroztam, így a pálya szélén már hiába indítóztunk.

Mivel nem motorozok rendszeresen, ruhát is Zombitól kaptam. Az első kihívás ennek megfelelően még a boksz előtt ért, amikor megpróbáltam belehajtogatni habtestemet a protektoros nadrágba. Ha két számmal lett volna nagyobb, akkor sem hisztiztem volna, de valahogy azért belegyűrtem magam. Ekkor már szinte hasonlítottam is egy igazi motorosra. Legalább ekkor, mert a robogón már kevésbé. A testtartásom sem a sportmotoros, sem a krosszos stílust nem idézi meg, inkább a klasszikus homokzsák-iskolát képviselem. Hogy ezen egy picit kozmetikázzak, nagyszerű technikával lógatom a könyökömet.

A SPD Scooter Weekend nyitónapjának a végén mindössze kétszer tudtam felmenni. Először Berzit vittem fel, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ha tényleg annyira béna vagyok, mint ahogyan sejtjük, akkor ne az idei, éles versenygépet hajtogassam magamra. A hiányzó tudást bátorsággal pótoltam, meg is néztem, hogy hol kezdenek súrolni a Berzerker idomai. Utólag elemezve a technikámat ( :DDDD) az látható volt, hogy hasznosabb lenne, ha testtel jobban betenném magam a kanyarokba, akkor nem kellene ennyire megdöntenem a Hondát, és jobb tempót tudnék elérni. A végére azért meglettek a jó ívek, élveztem az első etapot.

Másodszor már az átnézett, de még felkészítésre váró Apriliával próbálkoztam, Zombi pedig feljött a Berzivel. Próbáltunk együtt menni, de ez csak rövid szakaszokra sikerült. Az SR gyorsulásban és végsebességben felülmúlja a két huszonnégy órást is becsülettel végigcsináló Hondát, cserébe amikor ugyanúgy akartam csinálni mindent, túl szélesre vettem a kanyarokat, lecsúsztam az ívekről. Amikor megszikráztattam a kipufogót, Iván már nem is azon gondolkodott, össze tudom-e szedni, hanem hogy melyik testrészemen menjen át, hogy a legkisebb kárt okozza. Végül nem dobtam el, egész komolyakat mentettem, és a „Te mi a tökömet csinálsz?” felkérdezést is csak egyszer kaptam meg a sporttársaktól.

A végén még egyszer összeültünk, hogy megbeszéljük a látottakat. Arra jutottunk, hogy kábé úgy megyek, mint egy postás. Egy nagyon gyors postás ugyan, de ez nem szépít sokat. Sokkal jobban kell játszanom a saját testsúlyommal (van is mivel...), bátrabban kell kiülnöm kanyarokban, akkor kevésbé kockáztatom, hogy leér a motor valamely része, én meg seggen csúszva teszem meg a következő métereket. A csapattársak mondjuk megnyugtattak, hogy az én agresszív stílusommal úgyis benne lesz egy-két rendesebb bukfenc, de most eldöntöttem magamban, hogy nem fogok esni. Tavaly Bandinak bejött.

A másik, amiről le kell szoknom, az a folyamatos hátranézegetés. Kis túlzással többet lestem a mögöttes forgalmat mint a pályát, így pedig nem lehet koncentráltan, megfelelő íveken motorozni. Azzal mentegetőztem, hogy az SPD-re mindenki tuningos géppel ment, így én voltam a leglassúbb, minden egyes kanyarban hatan estek a nyakamba, hogy lenyomjanak. Konfliktuskerülő vagyok, nem akartam elrontani senki szórakozását azzal, hogy lassú vagyok.

A futam előtt legalább egyszer még edzenem kellene az Apriliával (valójában sokkal többször), szeretnék legalább annyira összebarátkozni vele, mint a Berzerkerrel. Addigra a jelenlegi fostos gumik helyett kap rendes abroncsokat, valamint varázsolunk csillapítást a teleszkópokba. Jó lesz vele menni, de van egy olyan érzésem, hogy nincs az a robogó, amit háromszor két óra után még élvezni fogok.