Aki ezzel terepre megy, az bármire képes
BMW R 1100 GS, 1998
Adatlap BMW R 1100 Gs (1085 cm3)
- Hengerűrtartalom: 1085 cm3
- Hengerszám: 2 hengeres, bokszer
- Teljesítmény: 80 LE @ 6750 rpm
- Nyomaték: 97 Nm @ 5250 rpm
- Váltó: 5 seb. váltó
- Ülésmagasság: 840 mm
Még nem is volt nálam a GS, de már a javítására gyűjtögettem. Eddig minden japán és európai géppel átvertek egy kicsit, ezért először a lehetséges bajokra koncentráltam. Eldöntöttem, ha a kiválasztott R 1100 GS nem visz a sírba mindenféle fődarab hibákkal, elnézem a bűneit és életben tartom, amíg tudom. Aztán szétesett a váltó.
Ha adhatok egy baráti tanácsot, jelentős megtakarítás nélkül ne üljenek át japán motorról BMW-re! Aki hozzászokott, hogy évekig semmilyen komoly probléma nem jelentkezik a motorján, annak kín lesz minden pillanat, amíg átáll a folyamatos aggódásra, a megelőző karbantartásnak nevezett alkatrészcserékre és a rituális törpejárásra. Mert az biztos, hogy hamarosan minden leszállást olajszivárgás-keresés követ majd, sajnos nem mindig eredménytelenül.
A BMW-nél ez a mai napig nem számít különlegességnek, nézzenek csak utána az amerikai márkafórumok R és K topikjain. Persze az is lehet, hogy másokat nem feszít akkora közléskényszer, azért nem dokumentálnak ennyit az interneten. Kedvencem a lista, amely a világ BMW szöghajtás-károsultjait fogja egybe a nyolcvanas évek végétől napjainkig. Nem rövid.
A BMW 1993-tól 1999-ig ontotta az R1100 sorozat különböző változatait. A motorblokk, a váltó, a paralever, vagyis a kétcsuklós, kitámasztott kardánhajtás, illetve a telelever, a teleszkópszárakat kiváltó, komplex első futómű minden verzión azonos, csak a szögek, centik és milliméterek térnek el. Az R utójelű roadstertől a GS-en át a delfin formájú RT-ig hasonlóan viselkedő motorok készültek Berlin mellett, ezzel a forradalminak számító felépítési sémával. A BMW menet közben tanulta meg jó minőségben gyártani a hengerenként négyszelepes boxer modellcsaládot, így a korai évjáratokat senkinek nem ajánlom. Az alapos update-ekkel ráadásul csak annyit értek el a modellciklus végére, hogy többé nem volt botrányosan megbízhatatlan az R sorozat. Persze még ez sem jelenti azt, hogy mondjuk a tesztben szereplő, kései GS akárcsak közel olyan strapabíró, mint mondjuk egy akármilyen Honda VFR vagy Pan European. Mégis rengeteg olyan 1100-as boxert látni a garminschi márkatalálkozón, amelyben többszázezer kilométer van, megvásárolták hozzá a teljes Touratech kiegészítő katalógust, és még mindig megy.
Négy éve éppen egy RC36-os VFR-ről váltottam BMW-re, de egyáltalán nem azért, mert be akartam állni a motoros társaknak soha vissza nem intő sznobok közé. A márka- és szemléletváltásig hosszú vajúdás vezetett. Leszámoltam a precíz működéssel kapcsolatos igényeimmel, felkészültem a kétszeres karbantartási költségekre, és arra, hogy a kevés privát BMW-szerelőnél kígyózó sorok állnak időpontért, utángyártott alkatrész alig van, az is méregdrága.
Akkor törtem meg végleg, amikor végigpróbáltam Balázs barátom GS-flottáját. A kóstolót egy R80 GS Basic jelentette. A klasszikus, kétszelepes szériát mindössze egy évig gyártották. Ezzel búcsúztatta a BMW a régi boxereket, és képzeljék, a pofonegyszerű szamár most annyit ér, mint egy HP2 Enduro. Jó élmény volt vele táncolni a Dunakanyar országútjain, de éreztem, hogy nagyobb teljesítményre lesz szükségem a száz lóerős Honda után.
Egy 1100-as következett. Ez már tetszett, mert sokkal jobban ment, mint a Basic, igaz, annyira hatalmasnak tűnt, hogy megijedtem, amikor először láttam középsztenderen.
A legnagyobb meglepetést az 1150-es okozta. Ez gyakorlatilag egy továbbfejlesztett 1100-as, hatfokozatú váltóval, pörgősebb motorral és finomabb befecskendezővel. Végül rájöttem, hogy nem lesz pénzem az akkoriban még igen fiatal ötvenesre, így maradt az 1100-as. Abból mindenképpen utolsó évjáratút akartam, mert arról írták, hogy már nem hajlamos a szétesésre a Getragtól származó váltó, kicsit kevésbé fogyasztja az olajat, mint a régebbiek és Németországban sok szervizkönyves példány kapható belőle öt-hatezer euróért.
Az első két év nagyon jól telt a München mellett vásárolt gépen, bár egy korábbi főnököm folyamatosan azzal viccelődött, hogy addig fogom szeretni a BMW-t, amíg el nem kezdem úgy igazán használni. Hogy igaza volt-e vagy sem, azt már nem tudom eldönteni. Húszezer gondtalan kilométert tettem meg a világjáró terepmotorként marketingelt, valójában egy földútnál nehezebb terepen becefrézett elefántként bénázó álom BMW-vel, miközben mindig volt a kezem ügyében egy-két tesztmotor. Aki valóban endurózni akar a régi GS-sel, annak a Metzeler Tourance-nál bütykösebb gumikra lesz szüksége. Ha nem akarja, hogy boruláskor eltörjön a kormányhatároló vagy a túlterheléstől megrepedjen a váltóház és a hátsó váz csatlakozási pontja, a szinte kötelező bukócső mellett kellenek a megfelelő erősítő kitek.
Néha én is lemerészkedem az aszfaltról, de legjobban a nagy országúti kihajózásokat szeretem. A csupa fém behemótnak nem áll jól a város, mert széles és nehéz, kánikulában hiányzik a menetszél a hűtéshez. Rájöttem, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy érezzem, a lassú manővereknél sem csak a szerencsén múlik, hogy nem fekszünk bele egy mellettünk araszolgató autó oldalába.
Fél évig rettegtem középsztenderre húzni a garázsban, mert attól tartottam, hogy agyonnyom. Aztán kénytelen voltam megtanulni az egyébként nagyon egyszerű mozdulatot. Komolyan vettem a tanksapkára ragasztott „Motorölstand regelmaßig prüfen”, vagyis rendszeresen ellenőrizze a motorolajszintet utasítást. Most már helyesen ellenőrzöm az olajszintet, és a hosszabb utakra viszek magammal egy kis adagot, hátha csökkenni kezd.
Lassan megtanultunk együtt élni a szó összes értelmében. A BMW-vel szabályosabban motorozom, mint korábban, úgy hajtok autópályán, mint a VFR-rel az Alkotás úton. Szóval úgy tűnik, kezdek lehiggadni. A legendás GS-es kényelem, a jó pakolhatóság és a lendületes, de nem túl gyors kanyargás többet jelent már nekem. Ezekben igazán erős ez a motor. Ha nem kell állandóan kapcsolgatni a botrányosan hosszan megvezetett váltót, rettentő nagy dolgokra képes az öreg. Mivel a legtöbb nagy túraenduróhoz volt már szerencsém, ki merem jelenteni, hogy fordulékonyságban, kortársai közt nincs ellenfele az 1100-asnak. Nem túl sok a nyolcvan ló, de elég a száz newtonméter, és nem igaz, hogy sehol nem húz a boxerblokk.
A bajok akkor kezdődtek, amikor készen volt a fejemben a veszedelmes életfilozófia, amely nem engedi pár év után eladni a motort és emlékkönyvbe ragasztani a közös kalandokat. Éppen a kétévente esedékes kivándorlásomra készültem, amikor szétesett a váltóban egy távtartó gyűrű, ettől megnőtt a bementő tengely axiális játéka, elbúcsúztak a szimeringek és az egytárcsás szárazkuplungra ömlött az olaj. Halkan jegyzem meg, hogy egy komplett Sachs kuplungszett százezerbe kerül, persze pult alól.
A nagy rémület napjaiban korrigáltam korábbi ballépésemet, és visszatértem a totalbike-on már többször megénekelt régi kedves szerelőmhöz, Attilához. Körülbelül két hét, két szét- és összeszerelés, valamint egy fölösleges főtengelyszimering-csere után ismét összeállt a motor. Három nappal később felültem rá, volt egy minden korábbinál pontosabb és csendesebb váltóm. Többé nem szimatoltam menet közben a jól ismert hajtóműolaj szagát a katalizátor környékén, és felszabadultan nyomtam le az egyévnyi csomaggal, mozgó bunkerré változtatott GS hátán a Brüsszelig vezető 1356 kilométeres utat.
Másnap az egyetemi évnyitón megkérdezték, miért ilyen piros a szemem. Egy hatvannégyezret futott öreg BMW túraenduróval utazgatok Európában, feleltem hanyagul. Van, aki cigire meg orvosra költi a pénzét, én olajra, alkatrészekre és benzinre. Van ezzel valami gond?