Miért váltok öregebb gépre? Megbolondultam?

Igazából minden szezon elején felmerült eddig is, hogy kéne már valami a jó öreg 600-as Bandit helyett. Nem mintha nagy baj lenne vele: amióta megvan, a szörnyű apróhirdetéses szlenggel szólva jön-megy, teszi a dolgát.

Szezon végére általában bele is szeretek újra – tényleg jó cucc, a legjobb értelemben véve igénytelen, kiszámítható, kezes, és az enyém 2004-es évjáratú létére nincs is széjjelhasználva – de az idén eldőlt, hogy kell egy másik motor. A járvány és a karantén kapcsán megspórolt benzinköltség, illetve az a tény, hogy negyedik éve nem dohányzom, lassan megteremtette az anyagi hátteret, már csak azt kellett kitalálni, hogy mit vegyek az átláthatatlan választékból, az erre szánt kb. másfél millió forintos keretből.

Ez akkor sem egyszerű feladat, ha az embernek már van valamilyen elképzelése arról, hogy mit szeretne. Bár városban megyek leginkább, azt azért tudtam, hogy robogót nem szeretnék – a váltós motorokat sokkal jobban élvezem, és ebből nem adnék alább – és a Bandit után inkább olyasmit választanék saját motornak, ami nem egy újabb hatszázas négyhengeres.

Lehetett volna egyszerű és gyors a választás: régről ismerem a Yamaha MT-07-esét, amit tesztmotorként nagyon szerettem. Csak az a baj vele, hogy más is szereti: a legöregebb használt példányok is alig olcsóbbak, mint a vadiújak. Tavasszal 2,7 millió volt egy új, és 2,1 millió a legolcsóbb használt. A kézenfekvő választás tehát kiesett, keresni kellett valami mást.

Első körben olyasmit próbáltam találni, amin legalább egy korszerű ABS van, és lehetőleg kéthengeres, a hangulata miatt. Vannak ilyen motorok, bár az általam kijelölt keretben nem is olyan sok: először a Kawasaki ER-6-ot , és a teljesen ismeretlen Aprilia Shivert dobta ki a kereső a használtmotoros oldalon. A szuperracionális vonalon bekúsztak még olyan típusok, mint a Honda CB500F és a lábváltós NC700/750: ezek ugyan elég drágák még, de takarékosak és kezesek. Szép példány azonban nem nagyon akadt egyikből sem, én pedig elkezdtem a motorvásárlási problémát kevésbé agyból kezelni.

Ennek az oka egyrészt az volt, hogy beszéltem Zombi kollégával (Zomborácz Iván), akinek a szavára motor-ügyben azért eléggé adok – végül is ő volt a Totalbike éveken át – és ő a stílus, nem pedig az észérvek felől közelítette meg a kérdést. Másrészt bennem is lakik egy pöffeszkedve szivarozó szmokingos sznob, aki egy ideje már azt üvöltötte, hogy „vegyél már valami rendeset”. Hogy szerinte mi a rendes? Legalább ezerkétszázas valami, ami nem néz ki hülyén a Winkler Harley-ja mellett sem.

Hogy miket nézetett velem a belső sznob? CB1300-as Hondákat, Suzuki GSX1400-asolat, BMW R 1200 R-eket – csupa olyasmit, ami kívánatos, de szükségem egyáltalán nincs rá. Ha európai körútra készülnék, az más lenne, de úgy, hogy ritkán megyek ki Budapestről is, nehéz megindokolni egy ekkora gépet.

Azért van olyan is, amit gondolkodás nélkül megvettem volna, ha akad jó külsejű példány: egy 1200-as Suzuki Inazuma, vagy 1100-as Kawasaki Zephyr túlságosan tetszik, de ilyen már egyáltalán nem akadt itthon. A legközelebb ahhoz jutottam – még mindig fejben – hogy egy Kawasaki ZRX-et keressek, a TV-fejidomos változatból. Mindegy, hogy az 1100-as vagy az 1200-as, sőt, az is, hogy a csíkos Lawson-replika fényezéssel, vagy anélkül, de ilyenből sem akadt sok, és azokért is az ország másik felébe kellett volna utazni.

Az Apriliák, BMW-k, Ducatik irányából a sötét előítéleteim riasztottak el – hiszen mindenki jól tudja, hogy az ilyesmire a gatyád is rámegy, és mindig szar lesz, akármennyit költesz rá. Így tartja a népi bölcsesség, és még ha nem is feltétlenül hiszem el, hogy így van, az ember nem kockáztat. Volt már megbízhatatlan motorom, egyébként japán, régi, rendes vasból, és nem vicces, amikor a fél szezont a szerelőnél tölti, hogy aztán két hét után ismét valami nyavalyája legyen.

Valahol ezen a ponton engedtem el teljesen a vegyél modern, biztonságos motort gondolatát is: rájöttem, hogy túl nagy a kockázata, hogy ennyi pénzért kénytelen leszek rossz kompromisszumot kötni. Annak meg mi értelme, hogy olyan motorkerékpárt tartsak, ami nem okoz örömet?

Hogy hogyan találtam rá a keresgélés végét jelentő típusra, arra magam sem emlékszem pontosan. Az ilyen chopperblokkos univerzális motorok mindig izgatták a fantáziámat, de inkább a Suzuki VX800-ast ismertem ebből a műfajból, amiről viszont egyetlen épkézláb tesztet sem találtam. A Bulldogot talán Iván említette a VX kapcsán – az előbbiről ő sem tudott semmit – és be is ugrott, hogy régi újságokban már láttam, és akkor tetszett. Hamar kiderült, hogy egy fura mellékszál a Yamahánál. A nagy Ducati Monster divat idején rakták össze a Yamaha olasz mérnökei az XVS 1100 Drag Star blokkja köré, az R1 sportgép fékeivel, igénytelen kardánhajtással (hatalmas plusz pont, hogy nem kell a lánczsírzással szerencsétlenkedni) és a Monsteréhez hasonló arányokkal, de úgy egy számmal nagyobb méretben.

Ahogy jobban megnéztem, már be is akadt. Ilyen kell. A Bulldog nem könnyű, és nem is erős – 230 kiló üresen, és 65 lóerő – viszont a V2-es blokk miatt keskeny, és elég alacsony súlypontú, ami városban jó, bármilyen fordulatról elég jól húz, és a sznob is szereti, mert jó nagy és látványos. Már csak az volt hátra, hogy találjak egy szép példányt elérhető távolságban, amiért nem kell elutazgatni egy egész napot, hogy aztán csalódottan kullogjon haza az ember, ha mégsem jó a gép.

Egy közelebbi példányt ugyan megnéztem, és ki is próbáltam, de az állapota miatt nem mertem megvenni: a randán átfestett gépen nem ment a kilométerszámláló, és mindene olyan érzést keltett, mintha többször megkerülték volna vele a földet. Azt viszont ebben a szétesés előtti állapotban is biztosan tudtam, hogy ezt kerestem: pincéből húzó V2-es blokk, kényelmes üléspozíció, joviális csühögés, impozáns fellépés. Már csak az igazit kellett megtalálni. Meg is lett, de sajnos csak a szezon végére: a 2003-ban gyártott Bulldogot végül október közepén hoztuk el.

Nem hibátlan, a hátsó gumi látványnak is öreg, és az egyik első telószár tömítése sem tökéletes már, de amúgy feszes, keveset futott példány benyomását kelti. A következő szezont már együtt kezdjük – természetesen egy alapos szerviz után – akkor az is kiderül, hogy milyen partner a mindennapokban. Ha fele olyan szórakoztató, mint most, száz kilométer után gondolom róla, már nyert ügyem van.