Nagytestű kistestűeknek

Teszt: Kawasaki J125 - 2016.

2016.05.22. 06:40

Ha azt mondom, robogó, kevesen vágnák rá, hogy Kawasaki. Nemrég még egyetlen modell, a J300 árválkodott náluk, most viszont a J125-össel betámadták a B125-ös kategóriát. Bitang jó lett, kivéve két megbocsáthatatlan hibát.

Hamburgerre vágyom. Szaftos, lágyan omló hússal, tőlem akár ereszthet néhány csepp levet is, csak szépen guruljon végig a nyelvemen, és mielőtt érinti a garatomat, izzadjon ki magából egy leheletnyi olvadt zsírt. Puha buciban legyen, és díszítse egy kis zöld a kompozíciót, hogy másra gondoljak, miközben éppen egy feltrancsírozott szarvasmarhába harapok. Jóllakni egy háromszög alakú, védőgázba csomagolt fűrészporos szendviccsel is jóllakhatom, feleannyiért, de többet akarok. Hamburgert.

Egy kanapérobogót megkívánni nem nehéz. Hatalmas testével eleve hirdeti a fölényes jóllakottságot, röhögve nyeli be a sisakokat, poggyászokat. Pöffeszkedni rajta fenséges élmény, hátradőlve basáskodik az ember a forgalomban, nem zümmögve, görnyedve, mint egy kistestű vackon. Aki tespedve, úri kényelemben szeretne utazni, kifizeti a felárat, hogy ne csak egyszerűen, praktikusan közlekedjen, fura pózba hajtogatva magát. Kanapérobogót akar.

Ránézésre adja a J125. Tengelytávja, akár egy hosszított Suburbannek, rajta akkora pamlag, hogy Andy Vajna is megirigyelné. Sarkos pofája speedgépet mímel, megvan a tekintélye, és ha közelebb hajolunk, a cakkozott féktárcsa tovább erősíti a komoly motor benyomását. Külön kedvencem a kipufogó, amit Arnold Schwarzenegger is örömmel támasztana a csípőjéhez, vállán átvetett töltényhevederrel. Hogy ezt a kétkerekű mesterművet egy pöttöm nyolcadliteres hajtja, mellékes, a látvány üt.

Mióta Európa-szerte tömegesen ülnek át az autósok 125-ösökre, felpezsdült a kategória. Az autós jogsival könnyen megszerezhető A1-es papír, amit mi csak B125-nek hívunk, meghozta a vásárlókedvet. Akik megunták a dugóban ücsörgést, parkolóhelykeresést, vagy egyszerűen csak töredékére szeretnék csökkenteni közlekedési kiadásaikat, az 50-eseknél sokoldalúbb bringát kaphatnak a lábuk közé. Ma már nem csak kis- és nagykerekű, de a legkülönbözőbb stílusú, tucatnyi 125-ös között válogathat, aki ilyet keres, és amit eddig csak kétszer-háromszor ennyi köbcentivel lehetett kapni – nagy testű, úgynevezett kanapérobogókat – azokból is megjelentek a nyolcadliteresek.

A J125 is ilyen, a Kawasaki első és eddig egyetlen Európában kapható robogójának, a J300-asnak csökkentett lökettérfogatú édestestvére. Bármeddig kerestem, nem találtam különbséget a kettő között, kivéve a variátorházat, amire bátran legyinthetünk is. És ez igazából remek hír, mert azt jelenti, nem spóroltak el semmit: a J125 egy jóval gyorsabb, erősebb robogó technikáját örökölte.

Lássuk csak, fémhálós teflon fékcsövek elöl-hátul. Masszívnak tűnő, magasra felhúzott váz, elöl combos, 37 mm-es teleszkópokkal. Rendelhető ABS, 13 literes gigatank, kétdugattyús első féknyereg. Felnőttes cucc ez, nem csak távolról, hunyorítva.

De elég satnya 14 lóerő, hogy 182 kilót mozgasson? Ráülök, és megtérek. Olyan távol állok a 125-ös kategória rajongótáborától, hogy csillagászati távcsővel sem lelnének rám, de be kell látnom, a J125-ös egyáltalán nem alulmotorizált. Kicsit nehezen indul meg a lámpától, mert gyalogtempóban csak ötezerig pörög fel a motor, de úgy 15-20 környékén felveszi a stabil nyolcezres fordulatot, és onnantól mintha zsinóron húznák. Százig meglepően virgoncul gyorsul, de mielőtt ettől a sokktól magamhoz térhetnék, elindul a fordulatszámmérő fölfelé, és 9500-ig berregve bőven 110 fölé kapaszkodik, amit sosem vártam volna egy ekkora monstrumtól.

Jó, nem fogjuk a ZX-10R-eket megszégyeníteni a rajtnál, de városi, sőt, elővárosi forgalomba is bőven elegendő a 125-ös ereje. Autópályára is simán felmennék vele a városi bevezető szakaszokon, országúton pedig bárhová elmerészkednék a 14 lóerejével. Kicsit vibrál, leginkább az ülés felől, de egy tipikus ingázótávon még nem zavaró, megbocsátom neki, mert annyira jól megy.

A hátsó 13-as, első 14-es kerékméret jó választásnak tűnik, szépen fut vele a motor nagy tempónál is, nem zuhan bele esetlenül a kátyúkba, mégis aránylag fordulékony. Nyilván nem lehet vele olyan pimaszul bujkálni a furgonosok hóna alatt, mint egy apró 50-essel, viszont méltóságteljesen lehet gurulni vele, és ha beáll a forgalom, valamivel ügyesebben el lehet vele lavírozni, mint egy nagymotorral.

Leginkább a vázon és a féken lehet tetten érni, hogy azokat pont kétszer ennyi lóerőhöz találták ki. A J125-ösön nyoma sincs a tétova imbolygásnak, ami az első Burgmanek védjegyévé vált, nem hajladozik alattunk a váz, mint egy ázott papírhajó. Ha rámarkolunk a fékre, határozottan lassul a gép, és az ABS-nek köszönhetően teljesen hülyebiztos, akár mindkét kart tövig húzhatjuk, nem lesz baj, csak piszok gyorsan megállunk. Olyan kategóriaidegenül penge a J125, hogy egyszer azon kaptam magam, hogy próbálgatom, meddig lehet ledönteni. Az aszfaltkarcolási határig nem mentem el, de az átlagfelhasználó komfortzónájából biztosan kiléptem. Megkockáztatom, a J125-tel akár öröm is lehet a motorozás, és nem csak a gyors helyváltoztatás miatt.

Feszes, felnőttes futómű, finoman adagolható, magabiztos fék – látszik, hogy a Kymcónál értenek a robogókhoz. A Kawasakit ugyanis a Kwang Yang Motor Co.-nál gyártják, amitől nem kell megijedni, mert például a BMW-nek is ők szállítanak be robogókat, igaz, a Kawasakinál a típustábla is Kymco.

A gond az, hogy a jelek szerint a tervezésnél nem számoltak európai testalkatú sofőrökkel, vagy egészen más elképzeléseik vannak a kényelemről, mint nekem. Az üléspozíció ugyanis az én teljesen átlagosnak mondható 183 centimmel is gyötrelmes. Kalodában éreztem magam rajta az első perctől fogva.

Cipőm orra falnak ütközik, térdem percek alatt sajogni kezd a kilencven foknál is kisebb hajlásszögtől. Úgy fogom a kormányt, mint a postás a műszak végén, ványadt pozíciót erőltet rám a motor. A kényeztetőnek tűnő ülés semmit nem támaszt a derékon, úgy gubbasztok rajta, mint egy stokin, krumplipucolás közben. Komolyan, szerkesztőségi Berzerkerünkön, egy nyamvadt 50-es Honda Dión jobban ülök.

Felhajtanám a hatalmas ülőlapot, de alig nyílik fel. Világítása fényérzékelős, vagyis tök sötétben nem kapcsol be, úgy turkálhatunk benne oldalvást hajlongva. A zárt sisakom éppen hogy befér a rekeszbe, de a hátizsákomat már úgy kell belehajtogatni, nyomkodni. Egy méretesebb laptoppal meg sem próbálkoznék. Nyitni-csukni olyan, mint egy fészerajtót, jobbra-balra hajlik, feszül, úgy kell rátehénkedni, hogy bezáródjon.

Vagyis pont az hiányzik, amiért az ember megkívánna egy kanapérobogót: a méretes csomagtartó és a nyújtott lábas terpeszkedés. Lehet, hogy így a legkönnyebb irányítani egy ilyen testes robeszt, de legalább a lehetőség lenne meg, hogy az ember előrébb tehesse a lábát. Nem, az idom szigorúan meggátolja a láblóbálást. Elképzelhető, hogy 1,60-as testmagassággal boldogan lehet furikázni rajta, de bele se merek gondolni, milyen lehet 1,90 fölött.

Bármennyire zseniális a hajtás, a fék, a váz, a futómű, ha így kell ülni, inkább maradnék a háromszögszendvicsnél. A J125 alapára ugyanis 1,39 millió forint, az erősen ajánlott ABS-szel 1,55. A Honda PCX 978 ezer, az SH125i ABS-szel 998. Mindkettő érezhetően egyszerűbb, gyengébb motorka, mint a J125, de azokon sem ül rosszabbul az ember. A nagyságrendileg félmilliós felárért persze jóval komolyabb technikát ad a J125, így az összehasonlítás inkább a hasonló áron kínált Forzával igazságos, de az kiütéssel győz, ha megnézzük, hogyan lehet terpeszkedni rajta.

Vagyis a J125-ös a kategória egyik legdrágábbjaként már-már pazarlóan csodálatos technikát ad, méretéhez képest szűk, ócskának ható csomagtartóval és erősen kompromisszumos üléspozícióval. Akit ez nem zavar, imádni fogja.