Teszt: Harley-Davidson Street Glide 117 – 2024.

A tavalyi Breakout teszt után teljesen biztos voltam benne, hogy egy darabig nem akarok Harley-Davidsonra ülni. Nem azért, mert rossz lett volna, sőt, de akkor kiírtam magamból minden véleményem a témában, eszembe sem jutott volna újra randizni a két keréken guruló amerikai álommal. Aztán két dolog történt: először ráültem a Petihez tesztre érkezett Road Glide ST 117-re, és akkor megéreztem, hogy ugyanazzal a blokkal is létezik egy teljesen más világ a HD-n belül. Másrészt a motorozástól brutális mértékben ódzkodó párom azt mondta: ha jönne egy Harley, azt utasként kipróbálná. Több sem kellett a tesztmotorok fölött diszponáló szerkesztő úrnak, kis túlzással rákényszerültem, hogy elvigyem a Whiskey Fire színű luxustehenet.

Rendőrmotor, túramotor, bagger, nevezd bárhogy, ez a tipikus Harley, amire ránézel, és akkor is hallod a V2-es öblös csettegését, ha épp nem jár. Akkora klasszikus, hogy Vivaldi is komponálhatta volna. Ha levennéd róla a lágyan lekerekített oldaltáskákat, a fejidomok ledes indexeit, meg a nagy kijelzőt, egyből lehetne akár tízéves is. Az utca embere meg egy tízévesről simán elhinné, hogy jóval régebbi. A Street Glide amúgy pont negyven éve létezik. Egy elég nagy darabka az amerikai álomból. A motorblokk formájára, a fékpedál méretére, a váz kialakítására és az idomozásra tényleg csak az ikonikus szót lehet használni, bármennyire elcsépelt is.

Az oldschool elemek mögött persze felbukkan a modernség. Az évek alatt sokat fejlődött a 117 köbinches, tehát 1923 köbcentis, vízhűtéses blokk: alul nyomatékos, felül nagyon erős, egész keveset fogyaszt, és a vibrációja pont annyi, amennyi a hangulathoz kell. Öregek és rég elavultak már azok az előítéletek, hogy a Harley-blokk gyenge, és azt a keveset is bután adja le. A mostani, modern blokk már nem ilyen: gyorsvonatos tolást küld alul, fordulaton pedig rendesen megtáltosodik, széles tartományban használható. Már 2000-nél is nagyon szépen viszi a 370 kilós testet, de az igazi buli 3500-nál kezdődik, ahol lead 175 Nm nyomatékot, 5000-nél pedig megjön a 107 lóerő, párhuzamosan a vigyorral. Pedig ez már nem is a csúcs, amit a Harley-nál lehet kapni, hiszen ott van a krém, a 121-es, változó szelepvezérlésű (VVT) csúcsmotorjuk, ami idén letaszította a trónról ezt a blokkot.

Eddig nem is ért semmi meglepetés, hiszen a Breakoutban egyszer már üvöltve imádtam ezt a blokkot, pláne, hogy azon még egy direktszűrővel és egy kicsit megbolondított kipufogórendszerrel megvolt a mennydörgés-élmény is. A futóművön viszont meglepődtem: szerintem te is azt gondolnád, hogy egy ekkora testű motor olyan lágyan ringatózik az úton, mint egy igazi hajó. Nagyobbat nem is tévedhetnél. Az a helyzet, hogy ez a futómű kemény, de nagyon.

A betonkockákra aszfaltozott autóúton idegesen dübög, a nagy kátyúkon felüt, egyedül a hullámos úton érezni a feszes csillapítás előnyeit, illetve további előnye, hogy egy csücskösebbre vett féktávon is nagyon stabil marad. A fék tisztességes: elöl dupla tárcsafék, négydugattyús nyereggel, hátul sima tárcsafék, nagyon okosan hangolt ABS-szel. Viccesen hangzik, de benne van a sportosság potenciálja, kanyarodni ettől függetlenül nem akarsz vele hegyesen, már csak a 32 fokos maximális dőlés miatt sem.

Körülbelül fél órát kellett vele motorozzak a városban, hogy elkezdjünk tegeződni. Noha az üléspozíciót nagyon jól kitalálták, eleinte furcsa volt a Harley tetemes tömege, és még furcsább volt, hogy a hatalmas fejidom miatt motoron eddig sosem tapasztalt, első holttér. Autós fejjel kellett gondolkodnom azon, hogy melyik padkára mehetek fel vele, hol férek el széltében és mi van előttem. Aztán csettintésre minden teljesen természetessé vált, és elérkezettnek érkeztem az időt, hogy meghallgassam, hogy szól a Born to Be Wild – mert ha már klisések vagyunk, akkor legalább maxoljuk ki – a két 5,25 colos hangszórón.

Rá kellett jöjjek, ha Harley-d van, tényleg lassan áll fel... mármint az infotainment rendszer, természetesen. A telefonpárosítást követő első tankolás után már rég beindítottam, felvettem a bukósisakomat, kihajtottam a kútról és eljutottam az első piros lámpáig, mire megjelent az egyébként vezeték nélküli CarPlay. Gondolhatnátok, hogy biztos öreg a telefonom, de valójában nem: egy iPhone 14 Pro, amit több tucat autóhoz párosítottam már, és sosem volt ilyen baja.

A Skyline OS-t futtató kijelző alapmenüje sem tölt be gyorsan: jellemzően mindig hamarabb elindultam, mint ahogy a fokozatjelző megjelent volna a kijelzőn – pedig ha már van, tök jó lenne tudni, hogy épp üresben vagy egyesben vagyok. Amikor elkezd kifogyni az üzemanyag, az értesítő ablakon mindent kiír, csak épp azt nem, hogy pontosan mennyi kilométerem van hátra. Kezelni pont eggyel körülményesebb és gomberdősebb, mint ami nekem komfortos lenne motoron, a 12 colos panelre viszont sok információ kifér, elég nagy a felbontása, és kontrasztja is van rendesen, ha nem süt direktben rá a nap, akkor olvasható marad nyáron is.

Elég a sírásból, zenét hallgatni tényleg nagyon jó rajta. Nem egy basszuskirály, nem nyom agyon a finom részletekkel, de tisztességes erővel és élvezhető minőségben tolja az áldást. Talán már kikopott annyira a Harley-ellenérzés az emberekből, hogy emiatt ne utálattal nézzenek rám. Sőt, ha férfiakkal szeretnék ismerkedni, biztosan nem kéne rá ennél jobb eszköz. Korcsoporttól függetlenül integetnek, dobják a hüvelykujj-lájkokat, az idősebbek a be nem teljesült álmaikat látják benne; egy megvető tekintet nem érkezett, persze ebben az is szerepet játszhat, hogy a gyári kipufogóval élvezetes, de egyáltalán nem hangos ez a motor.

Meglepően keveset tankoltam bele a teszthét végén, a hivatalos, 6 literes fogyasztás alatti értékeket számoltam ki körülbelül 200, abszolút nem fogyasztástesztelő, és pláne nem reprezentatív vegyes kilométer alatt. Utoljára érdekelne évi párezer kilométeren a pontos fogyasztás, de aki nem garázsdísznek, hanem motornak veszi 15 millióért, annak ez tulajdonképpen jó hír. Ennyi pénzért azt hiszem, nem is arról érdemes beszélnünk, hogy ez vagy az Indian Challenger Dark Horse a jobb – pláne, hogy utóbbin még nem is ültem. A kérdés inkább az, hogy van-e értelme ennyi pénzért motort venni, a válasz pedig egyszerű: ha ez az álmod, csináld, több életed úgysem lesz, de előtte azért a biztonság kedvéért motorozz 1-2 évig, lehetőleg nehéz, de nem ennyire drága motorral.

Ja, nem meséltem el, hogy végül elvittem-e motorozni a barátnőmet. Igen, és tulajdonképpen élvezte, de az biztos, hogy nem ez lesz az új közös hobbink.

Ha érdekel a Harley-hangulat, esetleg megnéznél egy jó Tankcsapda koncertet, mindenképp gyere a június 27 és 29 között Open Road Days-re, mi is ott leszünk valahol!