Minden nő egyforma?

Sokat töprengtem ezen. Tulajdonképpen szerencsém volt. Hogy miért ezt a motort választottam? Értéktelen tucatgép. Bárkivel beszéltem, neki is volt ilyen régen, csak vízhűtéses, de más tank volt rajt', jött a válasz. Netán a központi rugós-levegős. Igaz 6 voltos, de majdnem ilyen. Így gondolkodva minden nő majdnem olyan mint Palvin Barbara.

Szóval miért ezt vettem meg? Egyszerű: ez volt olyan állapotban. Most, az összerakás fázisában lepődök csak meg, milyen kevés szívás volt ezzel. Mindenki emlékszik? Pár óra alatt elterítettem egyenletes vastagságban a földön, amikor szétszedtem. De az összerakáshoz sem kell sok.

Ott hagytam abba, hogy benne az első futómű. Nos, megjött a hátsó lánckerék. Másodjára már a jó. (A bolti szakkönyv is csak az újabb DT-re emlékszik, de ez nem az ő hibájuk) Ezért bedobhattam a hátsó kereket is. Igazából csak azért, hogy megnyugodjon a lelkem, de az alagút végén nemhogy fényt nem láttam, de reményt se, olyan messze volt a cél, gondoltam. Természetesen nem így fog állni, de most új értelmet adtam a seprűnyél rugózásnak. Sokkal lejjebb lesz, akár a korabeli terepmotorok.

Idáig a blokkhoz hozzá se nyúltam. Talán tudat alatt kerülgettem, odáztam mindig. Aztán egy szép napon kiráztam a belsejét és elvittem az öntvényeket a szinterezőhöz. A rút kis békából szépséges karterház- és oldal deklik lettek. Olyan megnyerő lett, hogy menten felcipeltem magammal a panelház 8. emeleti fürdőkádjába, hogy kimossam belőle a szemcseszórás maradékait.

Szétszereléskor nem koncentráltam nagyon, mert két melóhely plusz vizsga nyomta a vállam, de így is simán összeállt. Illik fölírni mit és honnan szedett le az ember. Harcolnom csupán a váltó csapágyazásával kellett, mert ugye ezt melegen építjük be. Igen ám, de az a fránya lefele néz, miközben ráborítjuk a társára. Ezért amint lefelé fordítottam, kiesett. Aztán még egyszer. És még egyszer. Na ezzel eltelt a délelőtt, mire eszembe jutott, hogyha kiteszem a hidegre lehűl és helyén marad a csapágy.

Kész lett. Ott álltam a satupad mellett egy számomra szépséges hajtóművel, mellette egy csillogó üres vázzal és csak csodálkoztam. Milyen simán ment. Gondoltam, szerencsém van ezzel a motorral. Bár mondták nekem, hogy ne vegyem meg, de nem hallgattam senkire. Ölembe kaptam és beleillesztettem a vázba, nem bírtam ki. Mondjuk ménkű nehéz volt úgy egyensúlyozni vele, hogy ne verjem le sehol a festéket.

Csak nem akart bemenni a helyére. Ha lett volna kalapom, földhöz vágom és megtaposom. Annyi a hely, hogy akár két henger is beférne, sőt, a másik gépbe is beraktam a blokkot, pedig ott olyan szűk a tér, mint amikor tömött liftben fingik valaki. Aztán rájöttem, a lábtartó közös konzolon van a kitámasztóval és amikor össze szegecseltem, úgy megörültem neki, hogy menten fölszereltem. De a technológiai sorrend nem ezt diktálta volna. Nincs mese, blokk ki, lábtartó le. Igen ám, de a becsületes ember a lábtartót (és a motorban néhány szimering- és csapágytámasztó csavart) menetrögzítővel rak össze. Nem könnyű úgy kicsavarni valamit, hogy szorul, nem férni hozzá és ne is karcoljam össze a szerszámmal. Végül maszkoló szalagba csomagoltam a hatlapost.

Másnap elvittem a fényezőhöz a két sárvédőt. Bízok a munkájában és gyorsan is dolgozik. Persze a harmadik feltétel ilyenkor kimarad, de a munkája gyönyörű lett. Mikor fölszerelve megláttam, az volt az első gondolatom: majdnem kész! Legyártattam pár bovdent, azokat még befűztem, hogy szépen legyenek vezetve, törés mentesen.

Természetesen akad eltűnt alkatrész. Mondjuk ezeket nem értem. Bármit szereltem idáig mindig volt valami amiből vagy több lett, vagy eltűnt. De hogyan, kis lábakat növeszt és elsétál? Mindegy, vannak olyan dolgok, amit jobb nem firtatni. Az ominózus kilométeróra-meghajtóspirál belsejét majd pótolom.

De akadt egy megoldhatatlan probléma. Az egyik oldaldekli be volt törve. Na nem nagyon, csak épp annyira, hogy ne legyen jó. A vaterán alkudoztam egy komplett blokkra, de végül nem nyertem meg és valószínűleg egy Robi kapában működni majd tovább. Kézenfekvő lenne behegeszteni, de pont ott a Yamaha felirat – annak búcsút mondhatnék. Így hát újra felkerestem a szakit, aki öntvényeket szokott nekem hegeszteni.

Az volt az ötletem, hogy melegítsük meg és hátulról nyomjuk vissza, majd javítsuk ki az esetleges hibákat. És mit felelt? „Persze, csináljuk!” Nem azt, hogy „húzz a 'csába a szaroddal, mert ennyi idő alatt tíz másik futó munkát megcsinálok”. A másik remek dolog, hogy a szaki követeli, hogy aktívan segédkezzek mellette. Én persze boldogan megteszem abban a reményben, hátha ellesek valami fortélyt, de ehhez egy élet is kevés. Az is megnyugvás, hogy ha kilyukad otthon a radiátor, vagy kikopik egy Kawasaki vezérműtengelye, tudom kihez kell fordulni megoldásért.