Nem helyes, hogy tizenéves gyerekek halálát nézzük a tévében
A motorversenyzés maga az élet, én pedig tiszta szívből kedvelem, de most mégis aggódom érte, és a jövőbeli fenntarthatóságért.
Az alábbi cikk valójában szólhatna, egy csodálatos sportember, újabb csodálatos teljesítményéről, és arról, miként építi magát, szellemét és fizikai állapotát újra, és talán erősebbé, mint valaha, egy horrorsérülést követően. Gondolok itt természetesen Marc Márquezre. Szólhatna arról, miként javul állapota ennyire rohamosan, miként képes egyik hétről a másikra olyanokra, amelyek két hete még óriási gondokat okoztak neki. Egy olyan pályán, amelyre mindenki panaszkodott, amelyet sokan egyszerűen életveszélyesnek minősítettek, az időjárási körülmények pedig még egy egészséges versenyző számára is embert próbálóak voltak. Szólhatna arról, hogy ezen a pályán mégis miért működik különösen jól a Honda, vagy szimplán arról van szó, hogy Márquez ennyire a mezőny fölött jár újra bizonyos pályákon? Vagy talán arról, hogy bizonyos esetekben még mindig képes extra rizikót vállalni a győzelem érdekében? Hogy továbbra sem fél a veszélytől, és pont akkor érzi jól magát, amikor a többiek számára kellemetlenné válik minden?
Fireworks for an explosive rider! 💥@marcmarquez93 back to his very best! 🥇#AmericasGP 🇺🇸 pic.twitter.com/wqEKsYGeo9
— MotoGP™🏁 (@MotoGP) October 3, 2021
Szólhatna arról, Fabio Quartararo miként lehet mentálisan ennyire erős, és meginghatatlan, s hogy miért alatta működik csak jól a Yamaha. Szólhatna ugyanakkor Pecco Bagnaia gyönyörű felzárkózásáról, s arról, miként volt képes vert helyzetben is koncentrált maradni, és stabilizálni a világbajnoki tabellán a lemaradását. Szólhatna Joan Mir és Alex Rins teljesítményéről, vagy Jorge Martin és Enea Bastianini ismételt villantásairól. De szólhatna akár Franco Morbidelli csalódást keltő teljesítményéről is.
Szólhatna a továbbra is elmaradó KTM-ekről, Valentino Rossi pontszerzéséről, és arról, ahogy Orlando Bloom szívet mutatott neki a rajt előtt, mert hát a hollywoodi sztárok számára még mindig Rossi az, akinek neve egyet jelent a MotoGP-vel. Andrea Dovizioso meggyőző fejlődéséről, Aleix Esparagaro bukásáról, vagy Maverick Viñales távolmaradásáról. Mivel már sejthetik, hogy a fentiek kiestek a kosárból, azt is tudják bizonyára, hogy másról kell szólnia. Bár Viñales távolmaradása részben a témához köthető.
Halálesetek közt különbséget tenni kegyeletsértő, mégis azt kell írnom, három hét választ el bennünket Marco Simoncelli halálának tizedik évfordulójától. A legendás versenyző tragédiája szinte az egész világot sokkolta, történetét szépen lassan mindenki megismerte. Előtte egy évvel Tomizawa Soját veszítette el a motorsport iránt rajongó közönség, de talán mégis Simoncelli esete volt az, amire mindenki nagyon odafigyelt. Akkor azt hittük, és abban bíztunk, a következő tíz évben egészen biztosan lesznek olyan fejlesztések és biztonságtechnikai döntések, amelyekkel megelőzhetjük a hasonló eseteket. Naiv feltételezés volt, és most, miután kevesebb, mint négy hónap alatt, három versenyzőt veszített el a motorsport, talán katasztrofálisabb a helyzet, mint tíz évvel ezelőtt. Az elmúlt években bekövetkezett halálos kimenetelű balesetek, a 2016-ban elhunyt Luis Salom esetét kivéve – a spanyol a pálya melletti gumifalba csapódott – szinte kivétel nélkül a gázolás kategóriába voltak sorolhatók. Tomizawa és Simoncelli nem csúszott ki a pályáról, így a mögöttük érkezők nem tudták kikerülni őket, mondhatni fatális véletlenek áldozatává váltak. Az elmúlt három esetben – Jason Dupasquier (Moto3 világbajnokság), Hugo Millán (ETC Moto3) és Dean Berta Viñales (Maverick Viñales unokatestvére, SSP300 világbajnokság) – viszont szinte elkerülhetetlen volt a tragédia már a bukás pillanatában a mögöttük szorosan loholó versenyzők miatt. Dupasquier húsz, Millán tizennégy, Viñales tizenöt esztendősek voltak, és ha valamiben, abban mindenki egyet ért, valahogy meg kell állítani a negatív spirált. A kérdés csak az, miként lehetséges? Réges-rég, a hetvenes években még könnyen kijelentették, a motorversenyzés bizony ilyen, a halál és a versenyzők kéz a kézben járnak, az életveszély teszi izgalmassá mindezt. És sokan talán még a mai napig keresik ezt a kissé nosztalgikus, mégis reszkető és beteg bizsergést versenynézés közben, csak egy valamit nem szabad elfelejteni, hogy most tizenéves gyermekek haláláról beszélünk.
És nem, nem jelenthetjük ki, hogy a motorversenyzés márpedig ilyen, és ezzel mindenkinek tisztában kell lennie, hiszen akik meghalnak, közel sem felnőttek, így a szüleikre nehezedő súly, és kínkeserves lét, gyanítom elviselhetetlen, miközben ha a jogi felállást nézzük, ők a törvényes képviselők, akik döntéseket hoztak gyermekük feje felett. Ez talán így erős, de mindent lecsupaszítva egyben a valóság is. A pillanat, amikor mindenkinek eszébe jut a bűvös paragrafus: gondatlanságból elkövetett... Ugye ezt senki nem akarja? Magára vállalni meg pláne! Hiszen ez további kérdéseket vethet fel: ki a gondatlan, ki a felelőtlen, ki az, aki a végső döntést meghozza? A szülő, a promóter, a szövetség, vagy talán maga a gyermek? Ugye senki sem választana szívesen. Mert ugyan tarthatunk egyperces néma csendet, engedhetünk verseny előtt szabadjára galambokat, és állíthatjuk, úgy halt meg, hogy azt csinálta, amit a legjobban szeret, de valljuk be, ez mind égbekiáltó baromság. Főleg akkor, amikor jelen világban nem eszünk húst, mert állatok halnak meg, óvjuk a bolygót, mert kizsákmányoljuk, imádkozunk a Közel-Keleten élő, háborúkban megcsonkított, vagy meghalt gyermekekért, miközben a mi civilizált világunkban létezik egy sport, ahol havonta meghal egy gyermek, mondjuk ki, a semmiért.
A motorsport nekem szerelem, a motorsport nekem szinte a minden, ebben kérem senki ne kételkedjen, és előre rettegek attól, mi lesz, ha egyszer eltűnik a Föld felszínéről, de bevallom, ha ebben a ritmusban haladunk, egyetlen gombnyomás kell majd, egy New York Times szalagcím, és egy csapásra lesz vége ennek az egésznek. És kérem ne vonjanak párhuzamot az általam kedvelt utcai motorversenyzéssel sem, hiszen ott felnőtt emberek versenyeznek, akik a családjukkal előre egyeztetetten hoznak döntéseket. Itt viszont gyermekek vannak, akik az álmaikat kergetik, és szuperhősöknek gondolják magukat, egyszerűen azért, mert tizenévesek, és minden tizenéves így gondolkodik. Tudom, hiszen nekem is van egy tizenévesem, aki épp rocksztár és gitárművész szeretne lenni, mondhatni szerencsés vagyok.
Minden baleset egyedi, ez tény, de mégis van három jellemző, amelyek mentén érdemes elindulni. A védőfelszerelés gyártó cégek elképesztő teljesítményt nyújtottak az elmúlt tíz évben, a fejlesztések pedig bámulatosak, de ma is a fülemben cseng az Aldo Drudi szájából elhangzott mondat, amikor tíz éve ültünk a riccionei stúdiójában: „Péter, jó dolog a légzsák, csak az a gond, a nyakat nem védi semmi. Egy olyan szerkezetre lenne szükség, amelyen a legelején együtt dolgoztunk a Dainesével, ami kicsit hasonlít a motorcsónak versenyzők mellényéhez, és amikor felfújódik, a nyak köré is párnát épít.” Nem kérdés, a népszerű grafikus-formatervező állítása azóta is mérvadó, de ilyen irányba azóta sem történtek előrelépések.
A jelenlegi légzsák csodálatos találmány, de továbbra is inkább a belső szerveket és legfeljebb a vállat védi, a versenyző nyaka, ezáltal feje is, ahol a legtöbb halálos ütést kapja, sajnos védtelen. Dean Berta Viñales-t bukása után hárman ütötték el, esélye nem volt a túlélésre. És sajnos beszélni kell róla, ennyire nyersen. Főleg azokban a pillanatokban, amikor hazánk is azon dolgozik, hogy egyre több ifjú reménységet küldjön a világbajnokságra, akiknek a szülei már mindent feltettek egy lapra. De azzal is tisztában vagyok, hogy a szülők azon túl, hogy mindent megtesznek azért, hogy gyermekeik valóra tudják váltani álmaikat, óvni is szeretnék őket, miközben a jelenlegi helyzet cseppet sem nyugtató.
Hugo Millán esete után többen többen feltették a kérdést: vajon mit lehetne tenni? Mert ha a gyermeket szabályozni nem lehet – hiszen motorversenyző, és nyerni akar – akkor technikai szinten kell belenyúlni a folyamatba, és szétszedni a mezőnyt. Jürgen van den Goorbergh, egykori ötszázas menő, javaslatokat is tett ezzel kapcsolatban, mert szülőként őt is aggasztja amit lát, főként, hogy Zonta fia a Moto3-as junior világbajnokság résztvevője. Goorbergh egyszerűen váltó áttételezéssel javítana a kialakult állapotokon, amellyel véleménye szerint megakadályozható lenne a tízes csoportok kialakulása, és kevésbé lenne hatékony a szélárnyék is, mivel legfeljebb csak két-három versenyző tudná követni a leggyorsabbakat, nem nyolc. Véleménye szerint a jelenlegi áttételezések lehetővé teszik a hátul érkezőnél a borzalmas sebességkülönbséget, amellyel az sokkal gyorsabb tud lenni, mint az előtte haladó, ezért annak, aki a boly elején motorozik, szinte esélytelen a jó köridő teljesítése. Ezért várják a versenyzők állandóan a másikat, és ezért lézengenek a pályán. Emiatt üvöltötte le a fejüket a versenybíró a hétvégi portimaói WSSP300-as edzésen, amikor lassú tempóban egymást kerülgették, egy héttel Viñales halála után. Mert a felnőtteknél már elszakadt a cérna, de a jelek alapján a gyermekek továbbra is diadalittasak, és nem félnek semmitől. Mert ez ilyen, mint mondtam, tizenévesen szuperhősöknek gondolják magukat, hiszen ez a tizenéves lét lényege.
Egyes feltételezések már azt is kimutatták, hogy az áttételezésnek köszönhetően a kevésbé tapasztalt és tehetséges versenyzők is könnyedén odaérhetnek a szélárnyék miatt, így gyakran előfordul, hogy a legjobbak szorulnak ki a küzdelemből, és az igazán vakmerők azok, akik helyzetbe kerülnek. Ez pedig megint csak túlzott kockázatvállalást eredményez, amelynek következményei tragikusak lehetnek.
A technikai szabályok módosításával egyértelműen a verseny izgalmát enyhítenék, amely a vérszomjas néző számára ugyan veszteséget jelent, de a kérdés az: ki a fontosabb? Nekem egyértelműen a gyermek. Voltak olyan merész hangok, akik egyértelműen visszasírták azokat az időket, amikor igenis jobb technikát tettek a tehetséges versenyzők alá, mondván, nem szükséges mindenkinek a dobogón végeznie, főleg, ha arra még alkalmatlan.
A harmadik nézőpont pedig a korhatár, illetve a korhatár folyamatos csökkentése. Azért, hogy a fiatalok tizenhat évesen készen álljanak a világbajnokságra, az utánpótlás kategóriákban nem egyszer már tizenkét évesen száguldoznak kétszáz feletti sebességgel. Ilyen szituációkban kell helyesen cselekedniük, és döntéseket hozni, kockázatot vállalni. Egyszóval olyan helyzetekben, amelyek még a tapasztalt felnőtteket is falhoz állítják nem egyszer. Mert aki próbálta már a német autópályán ezt a sebességet, pontosan tudja, gyorsan jönnek a korlátlábak, és még úgy is retteg belengő kamionoktól, hogy tizenhat légzsák veszi körbe. Persze nem állítom, hogy fiatalon versenyezni ördögtől való volna, elég csak Marco Melandrit említeni, aki tizenöt volt, amikor berobbant a világbajnokság élmezőnyébe 1998-ban a 125-ösök között. De most valahogy mégis minden más. Egyrészt akkor Melandri volt talán az egyetlen hasonló korú versenyző, másrészt a tehetségével tűnt ki, és eszméletlen gyorsaságával.
Természetesen a kérdés jogos: mit lehet tenni most, amikor az utánpótlás kategóriáknak köszönhetően megannyi hasonló tehetséggel megáldott gyermek kívánkozik a világ élvonalába? Szinte annyi, amennyit ezek a kategóriák már nem bírnak el. Hiszen az azonos műszaki feltételek biztosítása pont azért jött létre, hogy ne pénz alapján dőljön el, ki kaphat jobb motort és ki nem. A kígyó ezen a ponton már a saját farkába harapott, mert az esélyegyenlőség teremtette meg az életveszélyes helyzetet, és egy tizenkét éves gyermeknek, aki pozícióban van, nehéz megmagyarázni, hogy ne előzzön, hiszen az lebeg a szeme előtt, hogy bizonyítania kell, ha tizenhét évesen már a Moto3-ban akar küzdeni a világbajnoki címért.
Tudom, itt jönnek a szakértők, akik állítják, a kevésbé tehetségesek is odaérhetnek, de könyörgöm: létezne versenyző, aki önmagát kevésbé tehetségesnek tartaná, mint azt, aki közvetlenül előtte van, és épp előzési pozícióban harcol? Természetesen nem. Erre lenne hivatott a külső kontroll, amikor a felnőttek kintről nyúlnak a gyermekek versengésébe, és szedik szét őket technikai szabályozásokkal, úgy, hogy egy kevésbé jó versenyző látná, egyelőre nem előzni, hanem fejlődni kell. Ez viszont sokak szerint megölné az esélyegyenlőséget, amit az elmúlt tíz évben teremtettek. De én talán inkább mégis a frusztrációt és egy-egy unalmasabb versenyt választanék, mint a galambreptetéseket.
Persze nehéz műszaki szabályváltoztatást eszközölni a szezon vége előtt néhány versennyel, de talán még soha nem volt ennyire szükséges, hiszen az életveszély kézzel tapintható, és szüntelen. A hétvégi eset pedig egészen megdöbbentő volt, egészen pontosan az, amiért ez a cikk született, és nem valami beszámoló. A Moto3-asok versenyén bekövetkezett bukás egészen pontosan felülírt mindent, ami a felelősség alól bárkit is felmenthetne, mert látva Deniz Öncü mozzanatát, ahogy behúz a texasi egyenesben Jeremy Alcoba elé, aki teljes sebességgel belehajtott, a motorján pedig átrepült Migno és Pedro Acosta, egészen döbbenetes volt. Pedig itt már kifejlett, „istállókban” edzett, elvileg kész motorversenyzőket kellene látnunk, mégis, az egy pillanat tört része alatt meghozott rossz döntés miatt akár tömeges haláleset élő szemtanúi is lehettünk volna. Az esetre nincsenek szavak, csak a miértek, mindezt úgy, hogy hiszem, Öncü egy kifejezetten jó versenyző, és talán nem is felelőtlen, mégis most kis híján végzetes hibát követett el. Ennek eredményeképp két versenyről tiltották el, szinte mint 1999-ben Loris Capirossit – az olaszt egy versenyről – aki hasonló manővert hajtott végre, közvetlenül a rajt után, még a célegyenesben. Öncü tizennyolc éves, megjárta már a hadak útját, és elvileg tapasztalt, míg csapattársa, az újonc Acosta tőle egy évvel fiatalabb, mégis sokkal érettebb. Hogy mekkora a nyomás ezeken a srácokon, azt elképzelni sem lehet, és minden bizonnyal sok felnőtt sem lenne képes kezelni ezt. A kérdés viszont ismét csak az: megéri-e, és vajon szükséges-e ekkora nyomást pakolni tizenöt éves tinédzserekre? Gyanítom, hogy bármely gyermekpszichológus, ha mélyrehatóbban foglalkozna a motorversenyző gyermekek fejlődéstörténetével, azonnali változtatást javasolna, hiszen a hasonló esetek, és a teljesítménykényszer a mentális állapot hosszútávú összeroppanásához vezet.
Persze vannak tapasztaltabb versenyzők, mint például Valentino Rossi, aki ritkán szólal meg az őt nem illető kérdésekben, de most mégis elejtett az üggyel kapcsolatban egy félmondatot. A baleset előzményeihez hozzátartozik, hogy a futamot egyszer félbeszakították piros zászlóval Filip Salac bukása végett, ezt követően jött az újraindítás, amelyre az olasz legenda nemes egyszerűséggel úgy reagált: „a második rajt nem volt más, mint egy orosz rulett.”
Azt hiszem itt a vége, és nagyon remélem, hasonlóképp éreznek azok a szakemberek is, akik a promóternek, és a szövetségnek dolgoznak.
Forrás: Motorsportmagazine.com