Ön mit tenne ha motorozás közben, a saját sávjában akarnák halálra gázolni egy három tonnás amerikai pick-uppal? A videón magát filmező motoros és utasa valószínűleg mit sem sejtve suhant az országúton, mielőtt váratlanul felbukkant a gyilkos autós. Hogy végül nem repültek szanaszét a nyeregben ülök és a BMW S1000RR darabjai, az csak a szerencsének és a motort vezető szakállas fickó lélekjelenlétének köszönhető.

A másodpercek alatt zajló drámai esemény ugyan a majdnem balesetek kategóriájába tartozik, de valószínű, hogy sem az autós, sem a vétlen motoros nem felejti el ezeket a pillanatokat.   

Samutól pompás túraleírást kaptunk. Barátaival, kik szintén az MZ Club Hungary tagjai, több ezer kilométeres törökországi motorostúrán vettek részt. Olvassák el önök is kalandjaikat. 

Felesleges a méregdrága túragép egy felejthetetlen motoros kalandhoz. Ha vannak barátaid és használható MZ-d, már csak egy jó útiterv kell. Az MZ Klub különítménye több mint négyezer kilométert tett meg, hogy felfedezze Törökországot, és belenyaljon az ázsiai életérzésbe.

Tavaly év vége óta vártuk, hogy végre elindulhassunk Törökországba. Frici és Dénes egy-egy ETZ 250-vel, én pedig egy ETZ 251-gyel. A 2010-es Balkán-túra után vetődött fel az ötlet az klubban, hogy messzebbre is merészkedhetnénk, mondjuk Ázsiába. Az első nap szerettünk volna minél több utat megtenni, hogy aztán a maradék két hétben nyugodtan tudjunk haladni az ország belsejében. Az utolsó napra ismét rohanást terveztünk. Az odafelé vezető Kecskemét-Szeged-Újvidék-Belgrád-Nis-Szófia-Edirne útvonalat 24 óra alatt kellett megtennünk, többnyire autópályán. Ez körülbelül 1200 kilométert jelentett, három felpakolt MZ-vel, küzdve a fáradtsággal, és nem ritkán az elemekkel.

Ebbe a majd' tíz percben minden benne van. Reklámozzák a szocialista kereskedelmet, hirdetik a közbiztonságot, népszerűsítik a Vidámparkot és a sportot sem hagyják ki. Szinte hallom, ahogy Z. elvtárs felsorolja a szerencsétlen rendezőnek a feladatokat, aki izzad, de nem mondhat nemet, ha a büdös életben még egyszer forgatni akar.

A végeredmény? Előbb szájbarágós, majd vicces, aztán kínos, a végén meg hihetetlen – a reál-irreál-szürreál művészi koncepció megkerülhetetlenül jelen van az 1965-ös kisfilmben. Szerelem, vakmerőség és örült motorozás: nem kertelek, ezt látni kell.

Ugye már mindenki hallotta, hogy a CB500 csajmotor? Hogy ez igaz-e? Egy biztos, Sarah Lezitónak pont jó: a 18 éves lány olyan trükköket tud vele, melyek bármelyik férfi stuntrider becsületére válnának.

Magabiztosan és ötletesen kezeli motorját. Tehetségéről a férfi sporttársai is elismerően nyilatkoznak, sőt, a szakág nagy reménységének tartják. A videót nézve hihető, hogy még sokra viszi – bámulatos, hogy a sokak által lenézett kéthengeres Honda mire képes, ha hozzáértő ül a nyeregben.
 

www.youtube.com/watch

Gyorshajtó a köcsög porschés? Nem törődik senkivel és veszélyezteti a motorosokat? Naná, van ilyen, de a videóban ügyesen karikírozták a karaktert. A másokat veszélyeztető autós persze megkapja a büntetést: érdemes végignézni, csak a káröröm az egyetlen igazi öröm, hisz semmi irigység sincs benne.

Látványos beállítások, heavy metal és akrobatikus motorozás: a kisfilm az Icon felszerelésgyártó újabb csemegéje. Az amerikai cég marketingkampányában nagy szerepet kapnak a stuntriderek és az ötletes, épített motorok – eddig is nagyon elvetemült anyagokat forgattak, de ez feltette az életműre a koronát.

Sőt, a végén a csaj is jól választott. 

A videó a youtube-on is elérhető.

Emlékeznek még a magyar stuntriderre, aki a jégen csinálta mutatványait? Arra a srácra, aki felszívta magát az egykerekezést hiányoló olvasói kommentek miatt, ezért újabb filmet forgatott, melyben a tükörjégen tartotta levegőben a Honda CBR600F elejét? Most itt a folytatás.

Megérkezett Palatinus Attila legújabb kisfilmje. A magyar bajnokság Divízió 2 kategóriájának éllovasa, és a képi megvalósításért felelős Instar films ismét nagyot alakít. Az alábbi videó csak egy rövid ízelítő, hiszen Attila éppen egy hosszabb filmet forgat.  

Mióta Winklernek új blogja van (Napszemüveg blog), egyetlen napszemüveg sincs biztonságban a környezetében. Azonnal lecsapott az új Lidl-es napszemüvegemre is, amit kizárólag azért vettem (ezerszázvalamennyiért:), hogy a bukóban tudjak felhajtott plexivel motorozni anélkül, hogy a szemem megtelne a levegőben röpködő mindenféle állattal, porral, satöbbivel.

Winkler, annak illusztrálására, hogy mekkora rajongója vagyok a Lidl termékeinek, belinkelte az írásba a Szart csakis olcsón című posztomat, amit ezek szerint ő is félreértett. Holott szerintem a Lidlben nagy figyelemmel kell válogatni, mert az ember könnyen beleszalad a magdarabos mirelit meggybe, és aztán várhatja, mikor lesz akciós a műfogsor-ragasztó.

Ha már Winkler belinkelte, ránéztem a régi posztomra, mert néha hónapokkal később is érkezik egy-egy jó komment. És lám, most is találtam egy érdekeset, Gzula [HUN] kommentelőtől. Aszondja:

 

>Papptibi: sharp.direct.gov.uk/testsratings/viper-rs-101

Nem ez a Lidlis, csak más néven?

Megnéztem. Aztán megnéztem máshol. Szétgugliztam a világ összes képét a Viper RS-101-esről, és arra jutottam, hogy bizony, ez az. Ál-lidis sisak az angol piacon, egy Bluetooth-kihangosítóval megspékelve.

Mert kell valamilyen selling point, ne csupán egy gyanús kínai izé legyen. Gondolom, a Bluetooth-cucc legalább háromszáz forinttal növelte a beszerzési árat, de a vége így is megállt 70 font alatt. Ami mai árfolyamon huszonkét rugó. Én úgy 13-14 ezerért vettem, ami kevesebb, mint a Schuberth C3-nál a neonsárga szín felára!

Nos, ez az álcázott, kihangosítós lidis sisak Viper RS-101 néven a brit Sharp teszten négy csillagot kapott. Mi van??!

Nem voltak fanfárok. A fúvósok valahol máshol játszottak, a pomponos lányok sem nálunk rázták a roppanós tini pomponjukat. Hírverés nélkül beindult a Yamaha XS400 12E, a hónapok óta agyonhallgatott barkácsmotor.

Szakál még áprilisban levette róla a kezét. Kivittük az OT Expóra, akkor a külső átalakítás már kész volt. A Vasúttörténeti Parkból a gép egyből Cs.-hez ment, aki nem mondott határidőt, így nem is nagyon volt mit betartania – sokáig készült a gép, igaz, volt mit csinálnia, meg volt is, ami hátráltatta. A szegedi eladó nem csinált titkot abból, hogy az egész kábelezés puruttya. Az is volt, ment kompletten a kukába. Újat kellett teremteni, de nehezítve a mester dolgát, alaposan át lett alakítva a gyári kör.

A vezetéstechnikai tréningek első tíz percében szokott elhangzani, hogy a motor arra megy, amerre nézünk. Erre sokan rábólintanak, ennek ellenére mégsem használják megfelelően a módszert. Persze gyakorlás közben mindenki megtanulja használni a tekintet erejét – aki eddig nem alkalmazta, nézze csak meg az alábbi videót: a motor abba az irányba tart, ahova bámul az ember.

Csak a női segget fixírozza, a gép már indul is arra – a csajon túl ott a kisbusz, korrigálni már nincs idő. Könnyen megvan a baj, jól gondoljuk meg, hova bambulunk.

Ugyanez Indavideón:

 

Egy közepes balos kanyar, szolid tempó, majd váratlanul szemből kiütik alólad a gépet. A sportmotorosok rémálma vált valóra néhány napja a kaliforniai Mulholland Drive-on, amikor a Suzuki GSX-R-t vezető, szabályosan haladó motoros, egy kanyarból kicsúszó Honda CBR600RR-rel ütközött. Az alacsony sebesség ellenére is brutális erejű csattanásban mindkét gép eleje szétrobbant és pilótáik még így is örülhetnek, hogy nem keveredett bele egy autó is a balesetbe.

A videó kísérőszövege szerint a vétlen Suzukis már jól van, a kicsúszó Hondást viszont alighanem még mindig a kórházban foltozzák, hiszen a lassított felvétel tanúsága szerint az itthon is általános farmer, pulóver összeállításban indult szerpentinezni élete alighanem legemlékezetesebb délutánján. Sebfetisiszta olvasóinknak ajánljuk azt a képkockát, melyen a Hondás fiatalember alkarral tompít az aszfalton.

Elvileg több módja is lett volna a baleset elkerülésének, de tegye fel a kezét aki képes helyesen reagálni egy ilyen helyzetben.

Van egy múzeum a múzeum mellett, egy félig nyilvános kiállítás, amit csak a beavatottak és meghívottak csodálhatnak meg. Mi is ott tébláboltunk a BMW müncheni épületében, – nem a híres tornyokban, hanem valami régi gyárépületben –, amikor egy kedves úr bájos bajor angolsággal megkérdezte, hogy esetleg a kiállítás érdekel-e minket?

Esetleg, naná, még szép, már rongyoltunk is a lépcsőn felfelé. A BMW Classic hihetetlen csodákat rejt: két és négykerekű járművek gyönyörű válogatása ez. Információs táblák nincsenek, kísérő nélkül csak a márkabuzik boldogulnak – érdemes volt figyelni a szakállas jóemberre.

Akiket az autók érdekelnek, kattintson erre a linkre, és máris a Belsőségen terem – biztos, hogy az igazi rajongóknak is tudunk meglepő dolgokat mutatni. Akit a motorok érdekelnek, essen neki a galériának: hol máshol láthatna vízhűtéses bokszert desmó hemgerfejjel? Igen, a BMW egykor komolyan gondolta, hogy ilyen cuccal odaállhat a Superbike VB-re. A versenymotor kifejlesztése nem lehetett olcsó, de hála az égnek elfogyott a drog, lejöttek a tripről és hagyták ezt a bolondságot; ez így tökéletes, hogy csak egy darab van belőle.

Krosszrobogó, Louis Vuitton bőrözésű C1, dakaros versenymotorok és a kompresszoros veterán csodák jól megférnek egymás mellett. Az elfordított bajor bokszerrel szerelt ős-Victoria mellett ott állt egy igazi Flink is: a slank zöld gép tulajdonképpen a mai BMW-k őse. Messziről V2-esnek néz ki a 148 köbcentis kétütemű, pedig nem: a hátsó henger a magneto.

Sajnos nem voltam felkészülve a hirtelen jött kiállításra, a nadrágba szúrt zsebfényképező ennyit bírt – akit érdekelnek a gépek látogasson el a gyári múzeumba. Ha pont ezeket nem is láthatja, hasonló csemegék bőven vannak: az 1916-ban alapított vállalat tud mutatni ezt-azt. 

Mire elég 198 lóerő, mit tud egy Hayabusa? Meglepően sokat, akár nála lényegesen erősebb járművek ellen is bátran kiállhat a széria állapotú Suzuki. Az ellenfél ezúttal egy 850 lóerőre felpuffasztott Nissan GT-R volt. A motor jobban is rajtolt, fölényét negyed mérföldön végig megtartotta.

Ugyan a sportkocsi nem maradt le számottevően, de a túrasportgép gond nélkül lenyomta. Akik ismerik, mire képes teljes gázon egy ilyen motor, nem lepődnek meg – a videót inkább azoknak az autósoknak ajánlom, akik önmagukat és másokat veszélyeztetve képesek 200 lóerős autóikkal értelmetlen közúti csatákat kezdeményezni.

(Egy mérföldön persze már ellép a GT-R, de ugye az utcán ezek a helyzetek nem reálisak - a 311-es végsebesség nem a lámpánál nyomjuk a pedált kérdése. Közúton amúgy seversenyezzen senki, ez az alapszabály.)

Mire jó a Jawa? Sok mindenre már nem, de nem baj, így is szeretjük. A nem szoci gépeken nevelkedett motorosok sokkal szabadabban állnak hozzá a cseh kétüteműhöz, görcsök nélkül szedik szét és gondolják újra, más értelmet adva a közismert alkatrészeknek.

Korábban már beszámoltunk egy mókás holland építésről, most csak egy alkatrész adja az apropót. Francia barátaink, a Blitz Motorcycles srácai ezúttal nem BMW-t aprítottak, hanem egy Kawasakit: a W650 léghűtéses sorkettese adja magát, ha építésről van szó. Alkalmas café racernek, bobbernek, choppernek és trackernek is – Hugo és Fred ez utóbbit választotta.

A gépet négy centivel leültették, ehhez hátul rugós tagokat cseréltek; a gyáriak helyét egy pár 290-es Hagon vette át. A karburátor VM34-es Mikuni, amihez K&N légszűrőt igazítottak. A bájosan retkes kinézet ellenére a technika naprakész: mini kapcsolók, LSL fék- és kuplungkarok, ISR kormány egészítik ki a kármin színű, rövidített vázat.

A kopott Jawa tartály egyáltalán nem lóg ki a képből – az ötvenes években még a világ élvonalába tartoztak a cseh formatervezők, munkájuk passzol az angolos vonalú japán motorra. A retró képet kiegészítik a cikkcakk mintás Firestone Deluxe abroncsok. A királytengelyes kéthengeres torkát is megköszörülték: a gyári dob helyett amerikai, lamellás Supertrappot tettek a 2001-es Kawára – biztos, hogy markáns dohogás kíséri az aránylag alacsony fordulatú sorkettest. 

Valahol Stájerországban gyorsan el kellett hagynunk az autópályát, mert szakadni kezdett az eső - öltözni, öltözni!

Most már értem én ezt a csávót, Atlaszt. Aki így tartja a vállán Földet, tudják, egy mondabeli mandró, állítólag nagyon erős, még a Toldi Miklósnál is kokszosabb. Rájöttem, nem kell szuper izomzat ahhoz, hogy az ember hegyeket tartson a puszta karjával. Elég, ha a helyzet olyan. 

Amikor harmincöt fokos melegben, talpig motorosruhában, zúduló patakverejtékkel a homlokomon, saját házunk előtt alkottam bal lábamból, egy kábé 280 kilogrammos motorkerékpárból, valamint kiegészítésképpen a talajból elegáns, egyenlő oldalú háromszöget, az nem volt szándékos, higgyék el. Olyan volt, mint a pisai ferdetornyot tartani, maradjunk annyiban.

Mivel múlt hétvégén a BMW meghívására részt vettünk a brünni Superbike VB fordulón, már az induláskor sejtettük, hogy hazafelé jövet lesz valami meglepetés a táskánkban a nyájas totalbike olvasók számára.

Az Alpha Racing csapat a BMW partnereként indítja versenyzőjét a sorozatban, így mindkét cég logója szerepel az idei szezon hivatalos nyári ingjén és baseball sapkáján. A csapattagok kivétel nélkül ezt viselték Brünnben, így az a hiéna, aki helyesen válaszol az alábbi kérdésre hamarosan átveheti az ajándékokat. Ráadás ajándékunk egy márkahű badge tartó, melyet Zirig kolléga ajánlott fel.

A képen Kozma Endre a magyar motorkerékpár sport nagyja látható. A harmincas években elért hazai és nemzetközi sikere mellett azért emlékezik rá a sporttörténet, mert ő szerezte a magyar motorkerékpár sport első európabajnoki pontjait.

Kérdésünk: Melyik versenyen történt ez? A teljes értékű válasznak tartalmaznia kell a verseny helyszínét, az évszámot és az elért helyezést, illetve a motorkerékpár pontos típusát. Az első helyes megfejtő nyer, mindenki csak egyszer próbálkozhat és csak az egy kommentben szereplő teljes megfejtést fogadjuk el.

 

 

Átmegyek Horváthékhoz, mondtam gyerekkoromban, de felnőttként, a leugrom Horvátba ugyanilyen triviálissá vált – a magyar motorosok egyik legkedvesebb célpontja a dalmát tengerpart. Aki teheti, legalább egyszer egy évben ledurran: mióta kész az autópálya, pár óra alatt a vízhez érhet, aki akar.

Sokaknak pont a pancsolás a cél és nem az odaút – nem csoda, hogy a régi hegyi úton alig látni magyar rendszámot. Pedig aki nem siet és az országból is látna valamit, adjon néhány órát magának, és amint lehet, hagyja el az amúgy is fizetős autópályát.

Legcélszerűbb Karlovacnál (Károlyváros) elkanyarodni a hegyek felé, de aki tényleg ráér, már ide is elbóklászhat országúton. A régi 1-es út leginkább a Plitvicei Nemzeti Parkról ismert: a Mala Kapela és a Plješivica hegyeiből lecsurgó vízerek, patakok és folyócskák döbbenetes szépségű, lépcsőzetes tórendszert hoztak létre.

Szó se róla, gyönyörű cél, de könnyen elhalványítja a szemet, és olyan látványosságok mellett hajtunk el, amelyeket egyszer látni kell, muszáj. Slunj (Szluin) városa ilyen – mióta megépült a folyó felett átívelő viadukt, mindenki egyenesen áthajt a Slunjčica és a Korana által létrehozott vízesésrendszer felett.

A híd előtt és után is van egy-egy levezető, ahol bemehetünk az apró óvárosba. A két-háromszáz éves vízimalmocskák máig lakottak, az elképzelhetetlen színű víz körbeöleli a házakat. Éttermek és kávézók várjak a motorost, igaz, a folyamatos zúgástól hangosabban kell beszélni – van olyan terasz, ami közvetlenül a zuhatag fölé épült.

Az óvárosi rész egyik oldalát betonpilonok zárják, de nekem a helyi rendőrök mutatták, hogy nyugodtan hajtsak be, csak az autósokat fékeznék meg. A kis hídról is gyönyörű a kilátás – az egyik legjobb pihenőhely Slunj – aki tovább is időzne, a régi Frangepán várromot is megmászhatja.

 

A Plitvicei-tavakhoz nem árt, ha levetjük a motorosruhát és sétálni indulunk; sajnos az útról nem látni. A nemzeti park többféle túralehetőséget kínál, de jobban járunk, ha hét közben megyünk – péntek-szombat-vasárnap az 1-es úton mozdulni sem lehet a lakókocsis kirándulóktól, akik szigorúan negyvennel másszák meg a hegyet.

Idén a Harley legalacsonyabbjával, a Super Low 883-mal mentem. A V2-es nyomatéka és kellemes karaktere ideális a barangoláshoz, igaz, túrázóknak gyári állapotban nem alkalmas, hisz se hátsó ülés, se csomagtartó nincs rajta. Hogy ne karcoljam össze a tesztgépet, szalagragasztóval beburkoltam a sárhányót, erre rögzítettem pókkal a vidám, narancssárga hullazsákot. 

A kanyarokban persze hamar leér a lábtartó, de ez megszokható, sőt, mókás dolog végigkaristolni az ívet. Amire vigyázni kell, hogy a kipufogó díszburkolatának rögzítője ne érjen le, mert ez kiemelheti a hátsó kereket – egyszer nekem is megcsinálta, de sikerült korrigálni. Onnantól jobbra óvatosabban döntöttem.

Az útszakasz tapasztalatlanabbak is jó célpont, hiszen nincsenek durva hajtűkanyarok, kellemes íveken, jó tempóban haladhatunk, de óvatosan – szezonban a rendőrök is szívesen előhúzzák a traffipaxot. Navi sem nagyon kell: elég követni az utat és nézni a Split táblát – az aszfalt levisz a tengerig. Érdemes azonban meg-megállni, nézelődni, vagy akár sétálni egy kicsit. A hegyekből puszta sziklákká váló régió káprázatos, az idősebbeknek még ismerős is Gojko Mitič Winnetou filmjeiből.

Érdekes a sok meglőtt ház – úgy tűnik, a horvátok szívesen mutatják a háború nyomait, hisz a rendezett udvarokat látva feltehetőleg szándékos, hogy nem vakolják be a lyukakat. Ha Gračačnál letérünk az 1-es útról, izgalmas szakasz következik: itt a hegyoldalban még kiégett tankot is elcsíphetünk, ha nem feledkezünk teljesen bele a kanyargásba.

A Zrmanja folyót Obrovacnál keresztezzük. A hegybe igaz kanyont vágott a víz, ennek a völgyébe épült a városka. Ezen a szakaszon az aszfalt felső felületét megmarták, de nem kell megijedni: nem foltokban, hanem teljes egészében megdolgozták, így nem kell az alattomos megcsúszástól tartani.

A 27-esen tovább motorozva elérjük az izgalmas Korinsko-öblöt, amely annak ellenére, hogy tónak néz ki, tenger. A szomszédos Novigrad-öbölhöz csatornával kapcsolódik, majd onnan egyenest az Adriai tengerbe – érdemes megkerülni őket, kiváló, látványos útvonal. Akár Gornji Karin, akár Poseradarje felől bukkanunk ki, már csak egy ugrás a szeretett adriai part: Zadar, Biograd, Sibenik mindössze néhány kilométerre található.

Persze családdal, autóval az ember nem ezt az útvonalat választja, de ha már a birtokunkban van egy kóborlásra alapértelmezetten is alkalmas motorkerékpár, érdemes kipróbálni ezeket az útvonalakat – Horvátország, a híresztelések ellenére nem csak a tengerről szól. 

Kunio elutazott. Pénteken délelőtt repülőgépre szállt, és a motort hátrahagyva hazament spórolni. Kell neki a pénz, hiszen jönne vissza. Vissza Magyarországra és vissza Afrikába. Az, hogy most nem sikerült neki, nem tántorítja el: munkába áll volt cégénél, és indul a gyűjtögetés.

Legutóbbi találkozásunkkor a Pilisben motoroztunk. Akkor találtuk ki, hogy a sok beszéd helyett meséljenek inkább a képek – gyűjtse össze kedvenc fotóit az útról és írjon hozzájuk egy-egy mondatot.

Ivan, a kamionsofőr. Nélküle esélyem sem lett volna Kavalovszk városába jutni. Mindent tudott: az útviszonyokat, a benzinkutakat, a szálláshelyeket és a veszélyzónákat is

Az első sorozat még az orosz utakon készült. Mellbe vágta a vadság, a körülmények, amelyeket a civilizált Japánban el sem tudott képzelni. Az utak és benzinkutak hiányát viszont enyhítette az emberek által sugárzott szeretet: „Az utazók mindenhol utazók, bármilyen nyelvet beszéljenek is.”

Nem a munkád vagy, nem a pénztárcád és nem is a bankszámlád. Kivéve, ha Ruby sisakot készülsz vásárolni, mert ebben az esetben utóbbi kettőre igen nagy szükséged lesz. A termék szinte fogalommá nőtte ki magát a motorosok és a divatbuzik között egyaránt. Persze akadnak jó néhányan, akik még nem hallottak róla, illetve lesznek olyanok, akikben soha nem fog megmozgatni semmit, sőt, egyesek majd ócsárolnak, de akkor is vannak, akik hajlandóak fizetni legkevesebb 520 Eurót egy nyitott bukóért. Én megértem.

Ember nem ment el úgy mellettem, hogy meg ne tapogatta volna. Nézték, simizték. A fotós ötperces gyönyörködését megszakítva, feltette a mennyibe kerül kérdést. Mondom az árat, mire ő: de hát csak jet sisak, ez aránytalanul drága.

Persze, mint minden híres termék esetében, létezik egy legenda, amely a hivatalos weblapon elolvasható. „Jerome Coste, a vagabund francia formatervező hat koponyasérülést követően úgy döntött, hogy megmenti a motorosok életét, és bukósisakot készít.” A megvilágosodás 2001-ben köszöntött rá, amikor egy japán motoros magazint lapozgatva teljesen beleszeretett a tokiói underground motoros arcokba és retro öltözékükbe. Ezt megelőzte néhány év tapasztalat, amelyet a JT Racingnél (motokrossz ruházat gyártó cég) szerzett Kaliforniában, még a kilencvenes évek elején. 2004-ben Jerome levédette a Ruby nevet, majd elkezdett dolgozni a Pavillon fantázianevű bukón. 2006 októberében találkozott Jean-Etienne Prach-al, aki azóta a menedzsment viszi.

Időközben megérkezett még Steve McQueen szelleme és Jerome vintage motorok iránti mérhetetlen rajongása, amely csak tovább növelte a márka imázsát. 2008-ban Coste teljesen a divat felé fordult, miután Eley Kishimoto, a kortárs képzőművész saját motívumaival látta el, mind a Pavillon, mind az időközben piacra dobott a rostéllyal ellátott Belvedere típuscsaládot. 

Ezt 2009-ben megfejelte az örök fiatal Chanel vezér, Karl Lagerfeld, aki Tweed sisakot készített a Ruby számára, iPod zsebbel megfércelve. Alapára 1200, a plafon valahol 5000 euró környékén van.

Vajon szüksége van erre az utca motorosának, amennyiben nem a GQ címlapjára vágyik? Pont ezt szerettem volna megtudni, amikor megkerestem Dánielt, az importőrt, akinek üzlete Pest bohém negyedével szemben, a Hercegprímás utca elején található. Pár pillanattal később már ott loholtam az Andrássy úton, kezemben a fekete Pavillon St. Germain-t vörös dobozával.

Az általam viselt M-es méret aránylag könnyű a maga 950 grammjával; mindez a szénszálas héjnak köszönhető. Így a kérdésre, hogy mennyire biztonságos a Ruby, azt a választ adhatjuk, hogy high-tech a köbön, csak ne essünk arcra. A héj kialakítása és a középen elhelyezkedő enyhe taréj exkluzivitást sugall. A körbeívelő króm szegély, a finoman kidolgozott báránybőr belső a keresztirányú varrásokkal, a francia divatbuzéria csúcsát mutatják. A bordó bőr, a rubin alakú embléma, valamint a jobb-bal oldalon található két aprócska rubinvörös gomb akár totális erekciót is okozhat.

De milyen benne motorozni? Bátran kijelenthetem, hogy jó, sőt remek. Kényelmesnek botrányosan kényelmes, a dupla D-gyűrűs zár a legbiztonságosabb megoldások egyike. A bőr bélés fejrészen átvedlik alcantarává, ott a légáteresztő képessége lényegesen jobb, mint a bőrnek.

30 fokban felvettem, talpig bőrben bohóckodtam vagy másfél órát, fotóztunk, forgattuk a motort jobbra és balra. A végén a pólómból kicsavartam a vizet, a sisak bélése pedig alig volt nedves. A hajam egy kicsit jobban, de az ilyenkor megszokottól elmaradt.

Tulajdonképpen a baj az, hogy nem tudok negatívumot felhozni a Ruby ellen, pozitívumot meg felesleges, mert így is attól tartok, hogy elfolyik a poszt végén a pont. Pedig azt még nem is mondtam, mennyire cuki a két pici mikrofonnak tűnő levegőztető és a felette látható retro patent a tarkónk felett, amely apró kártyát is rejt: erre nevet és vércsoportot lehet írni. A sisak belsejében, egy szárnnyal és fáklyával ábrázolt cickós csaj látható, aki szerencsés utat kíván nekünk.

Drága, de ez van. Ennyiért nagyon komoly full-face sisakot lehet vásárolni, de mint mondtam, a Ruby más szegmenst céloz meg. Van akinek a stílus fontosabb a sebességénél, az egyediség meg a gazdaságosságnál – felesleges tárgy, de birtokolni csodálatos. Ünnep a fejnek, komolyan. 

Sokaknak már az amazonos airbrush, a kormány végi bőrhínár és a sárhányósas is motorépítés, de egyre többen vannak, akik nem az alkatrészek ráaggatásában, hanem éppen a fölös cuccok eltávolításában lelik örömüket.

Ugyan BMW-s közegben a giccsesítés nem divat, de bajor motorok rajongói is szeretnek egy másik véglet pozőrségében tetszelegni. Kivételek hála az égnek akadnak, de mindannyian ismerünk olyanokat, akik megveszik a gépet, a felszerelést meg a műholdas navigációt, de a túrának az autópályás horvát tengerpartot tartják.

Az árkon-bokron átgázolás imidzse nehezen fér össze a custom-betyársággal. Ennek ellenére a francia Blitz Motorcycle összehozta a kettőt, sőt, saját stílust teremtve hihetetlen népszerűségre tettek szert a vastagodó szubkultúrában.

Az, hogy a garmischi BMW Motorrad Days-en beléjük botlottam, nem csak nekem volt meglepő. A kiállított motorjaikat szüntelen körbeállták. Volt, aki imádta, de nem egy embert hallottam felháborodni – csak semleges nem maradt senki.

Nehéz is érzelem nélkül szemlélődni. A korábban általunk is bemutatott R60/2 még egészen emészthető, de a félkész, Yamaha XT tankkal szerelt R65 már könnyen leveri a biztosítékot. Nem csoda: a vágott segédváz és a punkos attitűd nem jellemzőek egy bokszerre.

„Szeretnénk valami újat teremteni. Az tévhit, hogy a BMW unalmas, hisz rengeteg formai tartalék van bennük – mi ezt szeretnénk előhozni.” – mondta Hugo, a borzashajú motorépítő. „Persze nem csak bajor motorokkal foglalkozunk, japán gépeket is átdolgoztunk, sőt, magamnak most egy öreg Sportstert készítek.”

Az ács-oldaltáskákkal és rugós üléssel bolondított R80/7 is az övé. „Nem riadtunk vissza a típusidegen alkatrészektől sem. Az ülés Royal Enfield, a kipufogók is angolok – csak a végeredmény számít."

A blitzes fiúk, Fred és Hugo közreműködésével forgatott Riding September videó hamar bejárta az internetet. A rendkívül hangulatos anyag sokat megmutat abból a könnyedségből, ami jellemző műhelyükre.

„Stílusunk egyértelműen old-school, de ebben a BMW-s közösségben ez abszolút újnak hat. Csak egy-két kulcsfontosságú, de megszokott stílusjegyet kell felcserélni, máris adott valami friss, valami blitzesen egyedi.” – tette hozzá Hugo.

A régi, talán rendőrségi burkolattal ellátott, de finoman leültetett R50-esük állandó csodálat tárgya volt – a mai idomokhoz szokva nagyon is mellbevágó az egyszerű cseppforma. Az Edwin ruházati cég kisfilmjében több Blitz motor mellett ez is feltűnik – meglepő jelenség, az biztos.

Hugo és Fred sikere egyértelműen jelzi, hogy az épített motorok közönsége és a hagyománytisztelő BMW-s közeg is kész befogadni valami újat. Hogy ez az új valami régi elnyűhetetlen bokszer? Hugónak igaza van: „Sosem baj, ha egy custom működik.” 

Moncsicsis tanga és apokalipszis utáni Magyarország: akinek tetszett a képregény előző része, az biztos, hogy már várta a történet folytatását. Szűcs „Hamlet” Gyula megírta a sztorit, Budai Dénes pedig nem késlekedett, megrajzolta az újabb sokkoló kockákat.

Természetesen most is készen álltam, hogy a folytatást kitegyem ide, a Sebesség oltárára, de Gyula kis híján megölt – levelét látva majdnem megállt a szívem. A képregény mellé még három képet is odabökött, hátha értékelem majd a rajzoló, Dénes saját motorjait – értékelem-e? Naná, a lélegzetem is elakadt.

A mad max Z Kawasaki, a Jawa salakmotor már önmagában is gyilkos, de a srác tényleg érzi azt, amiről rajzol: az 1927-es, belga 350 köbcentis FN M67 motorja köré épített gépben minden benne van, ami az apokalipszis utáni újrafelhasznált világ kiböffenthet magából. A torzóként fellelt egykori belga túramotor szinte felismerhetetlen, cserébe több mint megdöbbentő – alig várjuk, hogy kész legyen és kipróbálhassuk.

Dénes a képregényről is elmondott pár dolgot: „Valamikor 2010-elején egy Hamlet nevű srác írt egy üzenetet az art.rpg.hu-ra kitett rajzomhoz: Mad Max képregényt! Most! Szállítom a sztorit hozzá.

Akkor éppen mindketten kiestünk a Galaktika steampunk képregénypályázatából (ami végül a földbe állt, de ez most mindegy), úgyhogy bevállaltam az atomháború utáni Magyarországon játszódó képregény megrajzolását.

A posztapokaliptikus téma mindig is bejött. Gyerekként erőteljesen hatottak rám a Turbó rágó képei, később a Kaland-Játék-Kockázat sorozat Az országút harcosa című kötete, a Mad Max 2 és persze egy seregnyi hasonló film, amit a videóval rendelkező haveroknál néztünk meg, szigorúan hangalámondásos változatban.

Amikor lehetőségem adódott, hogy ezt mind leképezzem posztkádári szocreálba, a papír mindent elbír alapon, bátran tuningolni kezdtem a KGST-gépeket. Képregényünkben eddig a motorok kicsit háttérbe szorultak, de ahogy az utolsó előtti oldalon is látszik, lesznek még itt változások.

Műhelytitokként talán még annyit elárulhatok, hogy a harmadik rész egy rendőrségi Lada VFTS és egy Lancia Stratos küzdelmét hozza a kiszáradt Balatonban, sok más csemege mellett.”

 

A Café Postnuclear a Random magazinban jelent meg. A hegyes mellekért és töltött fegyverekért tessék kattintani, megéri. 

 

Annak idején, amikor az egész motorozás témát kezdtem, mentoraim alaposan felkészítettek rá, hogy itt azért az alkatrészek nem olcsók. Persze más tudni, és más szembesülni vele.

Aztán meglett a Xelvis, és Attila, a szerelő mondta is, hogy a hátsó féktárcsa hamarosan megérik a cserére. A fékbetét már elég kopott, a tárcsa meg tele van barázdákkal. Ráadásul vékony is. Na, akkor mi is legyen?

 

Az ausztrál freestlye krosszos, Blake Williams az égbe szállt egy rendőrmotorral: a római Olimpiai Stadionban nagyot ugrott a széria Moto Guzzival. Ilyen, ha repül a sas: ötvenezer néző őrjöngött, amikor a 26 éves motoros felhajtott a rámpára.

„A gép elég nehéz, nem szaltóhoz való. Egészen kezelhető, de a széria futómű nem jó komoly mutatványokhoz. Annak ellenére, hogy szerettem vele bohóckodni, maradok a saját gépemnél.” – mondta nevetve a motoros. 

Vodka meg a csajok, más nem számít – ez az orosz Leningrad ska-punk zenekar hitvallása. A kellemesen mocskosszájú banda a műfaj egyik ikonja: aki már látta színpadon a 14 embert, biztos nem felejti el.

Tegnap reggel még semmit nem tudtam a Sergej Snurov által, 1997-ben alapított zenekarról. Olvasónk, Bigben küldte el a youtube-os linket, amire fényes nappal, emelt térddel azonnal táncolni kezdtem. Néhány órával később már komplett diszkográfia volt a gépen – a jamaikai eredetű ütemek csodásan keverednek a mámoros orosz riffekkel.

A Мотоцикл (Motorkerékpár) dalhoz Roman Safarov rajzolt videoklippet. Az egyszerű képi világ mintha Painttel készült volna, ennek ellenére meggyőző a látvány. A Gollamra hasonlító meztelen torzszülött 350-es Jawával indul ámokfutásra, ezzel kivívja a Lada Samarás ficsúr haragját. Hajsza, guminő és elmebeteg kalandok: ezt a klippet érdemes megnézni. A bólogatás kötelező, a táncolás javaslott. 

Mire jó egy harmincöt éves, roncs enduró? Hát, rendbe lehet hozni, akkor hobbizásra, vintage futamokra még megfelel, igaz, mifelénk nem rendeznek olyanokat. A másik lehetőség, hogy át kell építeni – igaz, mifelénk semmire sem becsülik a kétüteműeket.

Az elmúlt két évtizedben nem egy custom készült, amelynek ilyen-olyan szoci gép volt az alapja. Sajnos a legtöbb esetben a befektetett munka ellenére inkább kínosak lettek, mint vonzóak – nem kéne kis, kompakt blokkokkal erőltetni az amerikai Harley-dizájnt.

Lehet bezzegelni, mert a japánok még erre a vonalra is hibátlanul ráéreztek: a Gravel Crew Yamahája 2011 egyik legötletesebb épített gépe: az egykor ultramodernnek számító terepes retró döggé érett.

A DT250 vázának egy részét meghagyták, de a bölcső első és felső csöve új. Belepiszkáltak a lengővillába is – tulajdonképpen 30 centi híján teljesen új vázat hegesztettek. Az eredetileg felhúzott kipufogót lent vezették el, ezzel optikailag tovább laposítva a gépet.

A bütykös gumi helyett régies Excelsior abroncsot szereltek fel. A kerekeket az eredeti DT dobfékei lassítják, míg a gyönyörű ívben lejtő tartály és ülés egyedi. Az első villa is rövidített, ennek ellenére a hasmagasságot sikerült úgy belőniük, hogy akár egy útpadkán is gond nélkül le lehet motorozni.

A Gravel Crew gépén a hangsúly nem a Yamaha szíven van: kellő fantáziával ilyen letisztult gépet Jawából, Pannoniából vagy MZ-ből is lehetne készíteni – kár, hogy erre kicsi az esély, a veteránosokon kívül a régi szoci motorokat nálunk már senki sem becsüli.

A képek forrása: Gravel, Joints

Egyre biztosabb, hogy itt mindent a sötét oldal irányít. Most már nem lehet letagadni.