Talmácsi Gergő világbajnokunk, Gábor öccse; maga is versenyző, többszörös magyar bajnok. Utoljára 2005-ben szerezte meg a címet – volt, aki tehetségesebbnek tartotta testvérénél. 2006-ban már rajthoz állt Alpok-Adria futamokon is. 2007-ben, mikor bátyja világbajnokságot nyert, olasz licenccel indult a Supersport 600 világbajnokságban: az orosz tulajdonú Vector Racing pilótája lett egy Yamaha R6R motoron.

Nem sikerültek a versenyei, majd az áprilisi doningtoni futamon az előtte haladó gépéből kispriccelő olajon felbukott, eltörött mindkét csuklója és megsérült a medencecsontja is. 2008-ban a Factory Racing színeiben, Hondán folytatta Supersport 600-ban, de csapattársa, Magda Attila sikeresebbnek bizonyult. A nürburgringi futamon már Németh Balázs motorozott a helyén.

2009-ben már csak hazai versenyeken indult, egyre inkább új hobbija, a videózás felé fordult. Édesapja, Talmácsi István a Motogphirek.hu weboldalnak adott nyári interjújában elmondta: „Nyilvánvalóan sokan tudják azt, hogy ő is egy nagyon-nagyon jó versenyző, sőt, nyugodtan mondhatom, hogy olyan, mint a Gabi, csak kettejük között annyi a különbség, hogy a Gabinak van rengeteg tapasztalata és súlyilag sokkal könnyebb, mint a testvére. Tehát ha a súlyon tud faragni a Gergő, akkor ő is bizonyára tud majd versenytapasztalatokat összeszedni. Egyelőre azonban a hobbijának él, ami a fotózás és a videotechnika. Majd meglátjuk, hogy mi lesz, de azt tudni kell, hogy nem tettünk le róla és ő sem.”

Colin Furze mániákusan vonzódik a robogókhoz. Az általa épített hosszúsági rekordert már bemutattuk, most itt a lángszórós változat – ha kell, ötméteres tűzcsóvát szór a mögötte jövőkre.

A harminc éves angol férfi James Bond rajongó, elmondása szerint egy filmet nézve jött az ötlet, hogy kéne valami hasonló fifika a gép fenekére. Először BMX-en próbálta ki a lángszórót, majd a sikeres teszt után felszerelte a robogó ülése mögé: „Kiválóan működik, egyetlen baj a forróság és az erős szél lehet – akkor könnyen lepörkölhetem magam.”

Colin állítása szerint nem fogja közúton használni, hisz nem kapott rá engedélyt. Természetesen nem hiszünk neki. Tudjuk, hogy az internetes videómegosztó portálok közismert betyárja, zúztak már össze lakókocsit és rendőrautót is.

Személyes kedvencünk azonban a házi készítésű halálkatlan: a tegnapi Marutis ámokfutás után kézenfekvő, hogy ezeket a videókat is bemutatjuk. Lépésenként láthatjuk az építést, a motorozást és a bukást is – naná, hogy ezt is robogóval csinálta Furze.

A régi motorversenyek keresése, nézése, lementése és rendszerezése komoly függőséget okoz. A monitoron keresztül ugyan képtelenség beszívni a benzin- és füstszagot, a bőrruhák tipikus illatát, de ha felveszem a fülhallgatót, megelevenedik minden. A fekete-fehér videók színessé, a Mike Hailwoodhoz hasonlatos elhunyt istenek, élővé válnak.

Felcsíptethető, digitális kamera? A fenéket – ezeket a csodás felvételeket analóg, 16 vagy 32 millis, motorra rögzített filmfelvevővel készítették. Jutott a plexi mögé, hogy lássuk, ahogy Mike The Bike grimaszol; jutott a faridom fölé, hogy lássuk az ellenkormányzást, és került oldalra is, hogy megfigyelhessük, ahogy mozdul a boka és beugrik az újabb fokozat.

Bevallom, hogy ami most zajlik a versenypályán, nem érdekel. Hogy mi zajlott akkor, amikor még nem is éltem, perverz módon tetszik. Talán az őszinteség, a számítógépek hiánya és a sokkal kevésbé életerős marketinggépezet, ami szebbé és nemesebbé teszi az egykori harcokat.

A halálkatlan alapból a világ egyik legnagyobb őrültsége. Persze vannak olyanok, akik ezt képesek fokozni, gondoljunk csak Ethel Purtle-re, a nőre, aki oroszlánnal az oldalkocsijában körözött.

Az indiai brigád ezt is képes volt felülmúlni. Delhiben felépített rozoga cirkuszukban robogóval és nagymotorral köröznek – a katlan állapotát és védőfelszerelésük hiányát nézve ez már önmagában is életveszélyes. Azonban az, hogy egy utcai leszorítósdit imitálva a motorok után erednek két-három Marutival, az már döbbenetes. Derékig kilógva, az alulkormányzottságtól csálén köröznek, néha karnyújtásnyira a motorral száguldó akrobatáktól – látszik, hogy a The Diamond Maruti Car Circus emberei hisznek a lélekvándorlásban: az újjászületés reménye nélkül ezt senki nem csinálná utánuk.

Fotó: Tomas Munita, National Geographic

Valentino Rossi videójához nem kell sok rizsa. A világbajnok megmutatja, hogyan kell motorozni – esetében nem igaz a mondás, hogy aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. Neki mindkettő megy.

Nincs szó bonyolult trükkökről, itt a tudatosságon van a hangsúly. A fegyelem és a koncentrálás nem csak a pályamotorozás fontos tényezője; fejlődésre a közúton is szükség van. Kezdődik a szezon, érdemes végignézni a videót. Valentino tíz lépésben megmutatja a tutit: pályán másodperceket, utcán hosszú életet jelenthet a tananyag.

Motorosként lelkesen fogadnánk az új versenypályát, civilként csak aggódhatunk a Balatonring körüli, milliárdos nyerészkedésről szóló hírek miatt. Szakértői vélemények szerint akár kicsenget a magyar állam néhány milliót, akár nem, a szeptemberi átadás már most veszélyben van. Úgy tűnik, ha az irreálisan magas költségű pálya bebukna, máris van jelentkező a megüresedő naptári helyre: Abu-Dzabi is MotoGP-t szeretne.

A lámpafényes katari futamot irigyelték meg az olajpénzből felhúzott Yas Marina Circuit tulajdonosai. Vágyuk nem elérhetetlen, hisz F1, GP2, V8 Supercars és Drag futamokat is rendeztek már. Carmelo Ezpeleta MotoGP főnök tavaly ellátogatott hozzájuk – ha tovább folytatódnak a gyanús ügyek Sávolyon, pikk-pakk kigolyózhatják nem létező pályánkat a naptárból.

Jelenleg nagy a csönd a Balatronring helyén. Néhány földkupac, pihenő munkagépek és erős szél fogadja a bámészkodót. Ránézésre nem sok minden történt az utóbbi hónapokban – az egyetlen mozgó lény az őr fekete, hordótestű korcsa volt. Csaholás helyett az is csak simogatásért kuncsorgott: korrupt a Balatoring kutyája.

Vasárnapig tart a Daytona Bikeweek 2010: egyre több motoros látogat a floridai városkába. A környék alapból a nyugdíjasoké: a motorostalálkozóra is egyre több idős ember látogat. Tudósítónk elmesélte, rengetegen hozzák utánfutón a gépüket. Ennek ellenére nagyon vadnak érzik magukat, sokakat felspannol a buli előtt két héttel megnövesztett marcona szakáll és a bőrkabát.

A legtöbb gép chopper, sportmotorral csak a fiatalok érkeznek. Évről évre több a háromkerekű, főleg az idősebb korosztály kedveli a stabilra átépített Gold Wingeket és Harley-kat.

A buli három helyszínen zajlik. A Main Street a központ, kocsmák és boltok hívogatnak a főutca mindkét oldalán. Vannak ugyan programok, de máig a legnépszerűbb egymás motorjának a vizsgálata. Akadnak furcsa szerzetek, házi kendácsvackok vagy épp manufakturális eszközökkel termelt kisszériás szörnyek – pont ilyen a Stallion trike-ja.

Igen, így kell elcseszni egy Fordot: a 2,3-as blokk és a Mondeo kormány akár még jó is lehetne, na de ami körülötte van? Kétszemélyes, méregdrága rokkantkocsi egy tisztességes családi autó áráért. Köpjenek csak bátran, most szabad.

A Daytona Speedway parkolójában több gyár és kereskedő mutatja be termékeit. Tesztmotorozás és vevőcsábítás – a válság ellenére még lehet vásárlókat találni Amerikában. A Beach Avenue sem üres: tuningműhelyek, cicásítók és giccsözön várja a motorost.

A Daytona Speedweek az egyik legnagyobb, de nem az egyik legizgalmasabb bájkerbuli. Tipikus amerikai mulatság: gyenge sör, tisztességes rendőri jelenlét és viszonylagos fegyelem: ennek ellenére, aki teheti, egyszer nézze meg. Aki nem jut el oda, lapozza át Pekánovics László óriásira duzzadt galériáját. Megéri.

Múlt héten együtt pityeregtünk olvasóinkkal az MZ ES 125 szándékos elrohasztásán. Ugyan a kis kelet-német veterán-értéke a négy forintot is alig hagyja el, de gépként, emlékként sokkal többet érdemel annál, mint hogy Óbudán rohadjon el egy lámpavashoz zárva.

Úgy tűnik, a mi kis Emmanuelle-ünk ledobta láncait. Hogy a Sebesség oltára poszt hatására buggyant fel a lelkiismeret a gazdájában, vagy valaki elbirtokolta, rejtély: ha nem a MÉH-be vitték, bárhol jobb helye lesz, mint két és fél évig a lakótelepi járdán.

Szokatlan hidegben kezdődött el február 26-án a világhírű Daytona Bikeweek. A világ egyik legnagyobb motoros rendezvényére érkezőket fagypont közeli hőmérséklet fogadta, ami több mint szokatlan Floridában.  

A szél és eső sokakat megzavart, az első három nap alatt négy komoly baleset is történt, ebből egy halálos kimenetű volt. Sokan utánfutón hozzák a motort és vezetési gyakorlattal sem rendelkeznek – szinte minden évben beszámolnak a híradások a városban, a tengerparton vagy a környékbeli túrákon történt bukásokról, esésekről.

A március 7-ig tartó fesztiválra az egész világból érkeztek vendégek – sokan csak erre az alkalomra építenek speciális, feltűnő customokat. Az idei kínálat sem rossz: gyalogosgyilkos CBX, koporsós Harley, véreb farmerdzsekiben – nézzek meg galériánkban Pekánovics László helyszíni képriportját!

Úgy tűnik, az energiaital-gyártónak van egy embere arra, hogy hülyeségeket találjon ki, majd egy köteg bankót lobogtatva rávegyen másokat a teljesítésre. Csak így juthatott fel a salakos Jarek Hampel a lengyelországi Katovice leghíresebb háztetejére.

A Spodek nevű csarnok a város szívében található. Az épület leginkább ufóra hasonlít, peremének vonala majdnem megegyezik egy salakpályáéval. Hampel nem vacakolt sokat: fölmérte a placcot, máris pörgött a szöges gumi és keresztbe állt az olasz gyártmányú GM segge – biztos, hogy most járt először salakgép egy háztetőn. Gyönyörű képsorozat és izgalmas videó született: senkit nem buzdítunk az ismétlésre, de végignézni akkor is érdemes!

Néhány napig nem láttunk mást Csikósból, mint egy fülhallgatós fejet. Szeme még jobban kidülledt, sűrűn hullottak hajszálai. Monitorján szemcsés házi videók pörögtek és kék füst gomolygott – fülkagylója felől halk sivítás és ötjegyű fordulatszámra utaló neszek szűrődtek ki.

Komolyan, napokig nem értettük, hogy mi ez a pálfordulás. A négyütemű technika szerelmese, a szelepek amorózója identitást váltott? Nem bírtuk ki, rákérdeztünk: remegő szájjal és elfehéredett ajkakkal kezdett magyarázni valami nem létező motorról.

Előtte egyikünk sem hallott a Honda MVX250-ről. A V3-as, kétütemű technika bennünket is mellbe vágott: egy fél órát együtt sikítottunk vele. A lelkesedés első hullámai után jött az információgyűjtés – így bukkantam rá a Honda által összegyűjtött történelmi reklámfotó-galériára.

Két kattintás kellett csak, és az instant get listán rögtön hátrébb csúszott az MVX. Először csak a csodás öreg motorokat láttam, de gyorsan győzött a művészet adta élmény. A korabeli fototechnika és a kreatív szakemberek munkája páratlan – ezt a szintet manapság nagyon, nagyon-nagyon ritkán látjuk.

Ki merne manapság olyan hirdetést bedobni, ahol a robogó képe csak az autó dísztárcsáján tükröződő kép? Ki látott olyat, ahol egy tócsában verődik vissza elmosva az eladandó termék? Bátrak voltak a japán marketingesek és talán kicsit őrültek is: a hatvanas-hetvenes évek derekán úgy odatették magukat, hogy még a nyolcvanas években is abból éltek – kár, hogy mostanra megcsappant a lendület. A reklámok befogadása élmény helyett kínná vált.

Kattintsanak, nézzék végig a csodás galériát. Akinek kevés lenne az 1024-es felbontás, megtalálja nagyobban is: itt bárki találhat egy jó képernyőhátteret.

Úgy tűnik, csak nálunk uszulnak a nők drága, csillogó és nagyköbcentis motorokra. Vannak a világnak olyan tájai, ahol a kisköbcentis, praktikus gépekkel is lehet csajozni – kudarcokkal küzdő jawások és MZ-sek, irány India!

A mumbai Ogilvy & Mather ügynökség mindkét reklámfilmje ugyanarra a témára épül: amikor a ház előtt megjelenik a férfi Bajaj-on, két, eddig jó barátságban levő nő összeverekedik. Komoly karatés harc, öröm nézni, ahogy a két csúnya nőstény egymásnak esik.

Komoly pofonok sorozata után az egyik kijut a lakásból, és büszkén, csöppet viharverten felül a 135 köbcentis DTS-Si (Digital Twin Spark – Swirl Ignition) blokkos Bajaj hátsó ülésére. Aki ugyanezt szép, gazellaszerű lányokkal is megnézné, kattintson a második videóra – a Prakash Varma által rendezett reklámfilm jó nőkkel is szórakoztató.

Ugyan a dupla gyertyás, optimális örvénylést biztosító szívócsővel szerelt gépecskéről nem sokat tudunk meg, de amiért így harcolnak a csajok, nagyon rossz nem lehet. A 134 köbcentis Bajaj 13,1 lóerős, maximális forgatónyomatéka 12 Nm. A váltója ötfokozatú, hossza 2030 milliméter.

A masszív és olcsó gép nem a világ legszebbje, de az igénytelen és gazdaságos konstrukció nálunk is használható lenne. Az indiai eredettől nem kell tartani – a Bajaj az egyik leghatékonyabb, leginkább automatizált, a minőségellenőrzésre megdöbbentő módon ügyelő gyár; nem mellékes, hogy mostanra harminc százalékban a KTM tulajdonosai is. Az idén debütáló 125-ös Ausztria helyett már az ő gyárukban készül majd.

Augusztus utolsó heteiben összepakoltunk. Bedobozoltuk ezernyi vackunkat és átjöttünk a Flórián téri irodába. Már az első nap megakadt a szemem a szomszéd utcában lámpavashoz láncolt MZ ES 125-ön. Akkor a nyári nap szívta, hetekkel később már az őszi eső verte. Hónapok óta a fagy csipkedi, rosszabb napokon teljesen beborítja a hó.

Igyekszem úgy elmenni mellette, hogy a latyakot se csapjam rá föl. Azt hiszem csak én vigyázok, az út felőli oldala folyamatosan sáros, a szürke foltok alatt sikeres ütközetre készül a rozsda. Hónapok óta áll mozdulatlanul a tömbházak tövében, pedig van tulajdonosa, hisz fenn a rendszám. Látszólag működőképes, mégsem nyúl hozzá senki.

Bár tennék – és még azt sem okvetlen kívánom, hogy helyreállítsák. Felőlem motorozzanak vele rozsdásan, építsenek belőle versenymotort vagy használják faluk közötti földutakon. Még akkor sem lennék mérges, ha valami suhanc choppert vágna belőle: még ezek a rémségek is jobbak, mint a kiláncolt szétrohadás.

Hahó, valaki! Figyeljen kicsit a szerencsétlen MZ-re vagy adja oda valakinek, sokan örülnének neki. Ha nem akar messzire menni, tolja be hozzánk a szerkesztőségbe, jó lesz dísznek az asztal végébe. Még jobb – ha neki nem kell, adja oda valamelyik olvasónknak, mi segítünk benne.

A beavatottak tudják: a világ legnagyszerűbb motorkerékpárja a Vincent Black Lightning. Arányai tökéletesek, hangja semmivel sem téveszthető össze – az alkotmányos rendet is megdönteném, csak valaha birtokolhassak egyet.

Kevés esélyem van rá, az ezres V2-esek már gyártásuk pillanatában gyűjtői példányokká váltak – a legendához csak hozzátett Rollie Free rekordja. Kétszáznegyvennel koccantak heréi a sűrű utahi levegőben, csak úszósapka és fürdőgatya volt rajta: tette és a róla készült fotók örökre tanúsítják az ember és gép nagyságát.

A Black Lightning sokakat megihletett: Richard Thompson például dalt írt róla. Balladájában ugyan feldolgoz valami satnya szerelmi szálat is, de a lényeg a motoron van – semminek sincs olyan hatása, mint egy 52-es Vincentnek.

Said Red Molly to James that's a fine motorbike
A girl could feel special on any such like
Said James to Red Molly, well my hat's off to you
It's a Vincent Black Lightning, 1952
And I've seen you at the corners and cafes it seems
Red hair and black leather, my favorite color scheme
And he pulled her on behind
And down to Box Hill they did ride

Said James to Red Molly, here's a ring for your right hand
But I'll tell you in earnest I'm a dangerous man
I've fought with the law since I was seventeen
I robbed many a man to get my Vincent machine
Now I'm 21 years, I might make 22
And I don't mind dying, but for the love of you
And if fate should break my stride
Then I'll give you my Vincent to ride

Come down, come down, Red Molly, called Sergeant McRae
For they've taken young James Adie for armed robbery
Shotgun blast hit his chest, left nothing inside
Oh, come down, Red Molly to his dying bedside
When she came to the hospital, there wasn't much left
He was running out of road, he was running out of breath
But he smiled to see her cry
And said I'll give you my Vincent to ride

Says James, in my opinion, there's nothing in this world
Beats a 52 Vincent and a red headed girl
Now Nortons and Indians and Greeveses won't do
They don't have a soul like a Vincent 52
He reached for her hand and he slipped her the keys
He said I've got no further use for these
I see angels on Ariels in leather and chrome
Swooping down from heaven to carry me home
And he gave her one last kiss and died
And he gave her his Vincent to ride

Egy hízott, kazah szőke meg egy bátortalan észt csaj a kombi Volga hátsó ülésén – mi más kell egy finn filmhez? A gyerekruhákat varró, kávéfüggő Valto (Mato Valtonen) bezárja anyját a spájzba, majd elindul nagybani vodkafogyasztó autószerelőjéhez, Reinóhoz (Matti Pellonpää), hogy az épp elkészült autóban kipróbálja a szivargyújtóról működő presszógépét.

Valahogy hozzájuk csapódik a két nő, és a bizarr film mókás, de nem nyálas szerelmi történetté aljasul. Amiért viszont igazán imádhatjuk Aki Kaurismaki legendás moziját, a Vigyázz a kendődre, Tatyjánát (Take Care of Your Scarf Tatiana! -1994), az a gyönyörű, hosszú motoros betét az elején.

Harley-k vagy kézenfekvő brit kéthengeresek helyett percekig purrogó Jawákat csodálhatunk. Rajongóknak garantált recska: a 19-es kerekű sportverziók ritka csemegék; az utólag felszerelt rajtszámok még gusztusosabbá teszik őket.

Nem amerikai road movie ez, hanem igazi északi, elborult és meglepő komédia hatvan percben. A letöltős odalakat bújva sehol sem találtam meg magyar szinkronnal, de nem kell aggódni. A nagyjából elhangzó negyven mondatot kitevő feliratozás minimális angoltudással is kibogozható – kérem, aki teheti eredeti, finn nyelven nézze. Felejthetetlen: Pidä huivista kiinni, Tatjana!

A széria LEGO-motor

Olvasónk szeret játszani, mi pedig bólogatunk: Legózni jó. Leveléhez lépeket csatolt – így készül a kardános café racer az ebédlőasztalon.

Szervusztok,

egy alkotásomat szeretném megosztani Veletek, mint Totalbike szerkesztőkkel. Karácsonyra egy nagyon jó barátomtól kaptam egy Technik LEGO-t, a 8260-as számút, ami 2in1, vagyis összeépíthető belőle egy kotrós rakodó, földmunkagép vagy egy motor.

Mindkettőt megépítettem a belül meleg forraltboros, kívül didergős, kézdörzsölős esték egyikén, majd mindegyiket kicsit tovább építettem gyermekkoromból megmaradt LEGO elemek kisebb halmazából. Jelen esetben az eredeti motor modellből született új motort szeretném megmutatni nektek, mint lelkes és "munkanap Totalcar-Totalbike-kávé nélkül nem indulhat" olvasó.

A motor eredetijéről és az átépítettről is mellékletek pár képet. A basic az alapmodellről készült képek, a plusszosok az átépítettről készültek. Hogy mit is kapott az átépített (ki kéne találnom valami nevet neki, legyen mondjuk StreetDynamic, az alapmodellhez képest?

- egy komplett hátsó traktust, ami versenymotoros hátsó idomot és mai trendnek megfelelően hátulról nézve csíkban látszó hátsó világítást tartalmaz.

LEGO custom

- módosított kipufogót, ami hosszabb lett és talán jobb szellőzésű is a rácsos dobtetőtől.

- műszerfalat, ami a semmi extra, minimalista stílusban készült.

- új első fényszórók, amely egy masszívabb, áramvonalasabb, karakteresebb búra 3 lámpával, egy előre irányuló és 2 helyzetjelző, index kombináció.

Remélem, tetszik neked is. Én nagyon büszke vagyok rá, jól szórakoztam a megépítésével és azon kaptam magam, hogy tologatom az asztalon és brummogok hozzá. Hú, de nagyon várom már a tavaszt!

Egyébként terméktervező vagyok, 28 éves, informatikai fejlesztéseket koordinálok és márkákat marketingelek :)

Üdv és További Szép Napot Nektek,

Zoli, a Farkas

A lambrettások külön kaszt: valahol fölötte állnak a vespásoknak, de mélyen a rumisok alatt, távol az olyan parallel univerzumoktól, mint a Maicomobil MB200, a Tatran vagy a Heinkel Tourist. Egy biztos, nem könnyű a veterán robogósok élete – szerelés nélkül nehéz megúszni, ahhoz meg garázs kell.

A The Animal Jack Band videóklipje is erről szól: a hitves nem örül annak, hogy a konyhában, a fürdőben és a hálószobában is az olasz gép darabjait találja. Az I can't strip my Lambretta down in the kitchen című dal igazi, vidám pumpálós ska; nemcsak robogósoknak ajánljuk. Fel a hangerőt!

Forrás: Ottonero

Mióta blogunk, A sebesség oltára beindult, sokan panaszkodtak, hogy nem bírják a fekete háttéren megjelenő szürke betűket. Az ő kedvükért grafikusunk, Etele új megjelenést tervezett.

Mivel tartjuk magunkat az eredeti elképzeléshez, és hiszünk abban, hogy olvasóink tekintélyes részének jó a monitora, az alap megjelenésen nem változtatunk; egy szubjektív motorosblog legyen fekete. Viszont azoknak, akik fordított színösszeállítással olvasnák a bejegyzéseket, egy váltógombot illesztettünk a jobb oldalra.

Fekete vagy fehér – ennyi. Kattintsanak, próbálgassák, hogy melyik külsőt kedveli jobban szemük.

Jó olvasást és mihamarabbi kikeletet kíván a Totalbike stábja.

A Goccia késő ősszel érkezett a TB-hez, a fehér nagykerekű volt a visszfuvar, amikor a Hackert leadtuk. Eleinte nagyon jó idő volt, remekül lehetett vele robogózgatni, igaz a szerény tempó miatt a menetszél hűtő hatása amúgy sem túl nagy rajta.

Igazából nem is volt megbeszélve, mikor visszük vissza, mert amúgy is vége volt a szezonnak, nem adták már ki senkinek. Vagy két hete volt nálunk, amikor felmentünk a parkolóház tetejére néhány hiányzó fotót elkészíteni róla. Aztán egyszer csak nem indult be újra. Se kép, se hang. Akkor vigyük le...

A fenének volt kedve négy emeltet rollerozni a csúszós felhajtón. Baowah tudta a megoldást: lift! Pont befért.

Akkor most mi legyen? Könyv elő, hol van valami biztosíték benne. Végül a lábdeszka burkolata alatt került elő a kis nyílás, alatta az akkuval. Hirtelen ott termett Csikós, és valahogy azt vettük észre, hogy ő szerel. A kínaiak egyébként bekészítettek egy pótbiztosítékot is, úgyhogy pikk-pakk kész volt.

Újra indult a kis Goccia, pár nap múlva gondoltam, visszaviszem Szentendrére, ahol átülök egy TX50-es gépre. A kétütemű, ötven köbcentis supermoto annyira perverz ötlet, hogy kihagyhatatlannak tűnt. De sajnos a TX nem indult be, meg, ha jól emlékszem, volt valami baja a kuplungkarnak is. Csak nem szabadultam meg a Gocciától, visszarobogtam vele Óbudára.

Teltek a napok, rengeteg volt a meló. Közben beköszöntött a hideg is. Már nem jártam a Gocciával, állt a parkolóházban. Már hetek óta. Eldöntöttük, visszavisszük ketten, Baowah beöltözik meleg cuccba, én meg visszahozom autóval. Ehhez két embernek kellett ráérnie, ami persze sosem jött össze, mentek az elnézéskérő telefonok. Aztán egyszer sikerült!

Árpád már beöltözött, indítottunk volna, de az akkuból eltűnt delej, alig bírta megforgatni. A fenébe! Ma sem visszük vissza. Újabb telefon Szentendrére. Izé, most mégsem megyünk, hanem majd amikor lesz a Totalcarnál egy furgon. Úgy két hét múlva. Aszonták, nem baj, csak a december végi leltárig vigyük vissza.

Amikor aztán megjött a Ford Transit Connect, közelgett a leltár, szóval bezsuppoltuk a raktérbe, kispanifereztük. Közben kérdezem Ziriget, hogy tulajdonképpen a múltkor miért nem rúgtuk be?

Tényleg – mondta -, de most már mindegy.

Ekkorra már annyi áram sem volt benne, hogy a kilométerszámláló LCD-jét elvigye. Szentendrén kipakoltuk, megköszöntük, elnézést kértünk a pár hónapos késésért, betoltuk a szalonba és elsunnyogtunk.

Igazából most jött el az ideje, hogy lehozzuk a tesztet, az uborkaszezon kellős közepén. Tehát szombaton Keeway Goccia, az elátkozott 270 ezer forintos robogó, amely befér a liftbe.

A veronai Motor Bike Expón állt ez a Simson a sarokban. Jól elrejtették, pedig ennél izgalmasabb szoci-customot még nem látott a világ. Az AWO425-re épült egyhengeres negyedliteres motor stílusa meg sem határozható, igaz, fölösleges lenne belekezdeni is.

A selyemfényű ezüst és kórházzöld festés kortalan, a mokány abroncsok a századelőre nyúlnak vissza, míg a kevéske pléhidom az art deco korszakba – nincs mit hozzáfűzni: gyönyörű, ötletes, akarom.

Frissítés: A motort Müce, vagyis Müller Zsolt építette. A gép a Vintage kategória nyertese lett. Gratulálunk.

A képek forrása: streetracker.blogspot.com

Elhagyott házak öreg fiókjaiban turkálni jó érzés. A félig kiürült gyógyszeres fiolák mögött elfaragott ceruzacsonkok, rózsafüzérek és imakönyvek bukkannak elő. Rég eltemetett ismerősök képeslapjai, zsíros pacává vált rokonok gyermekkori, kötött sapkás képei alatt bármi felbukkanhat.

Emlékszem, egy öreg borítékot nyitottam ki, rajta nagyanyám felfelé kandikáló, furcsán szögletes betűi: „Motor”, benne repedt papírok megsárgult lapjai. A pakkban a Jawa 250/353-nak, vagyis Vérfagyasztó Tádénak az eredeti dokumentumai voltak: nagyapám nevére kiállított csehszlovák forgalmi, eredeti számla és jótállási bizonylat. Csupa kincs.

1959. január 16-án,ötvenegy éve és hat napja vásárolta a révkomáromi Mototechna boltban. A drágábbik, 8800 csehszlovák koronába kerülő, gazdagabban krómozott verziót választotta. Volt ízlése Kurucz papának: nem az unalmas és elterjedt bordó színre indult be, hanem a gyönyörű kék-szürkére.

Eredeti rendszáma a gyallai járásba tartozó DI-11-06 volt, amit 1964-ben lecseréltek, és komáromi KN-1-34-97-re írtak át – azt hiszem akkor módosították a körzethatárokat. A forgalmi legszórakoztatóbb rovata a tulajdonos szakmája: ez talán ahhoz ad támpontot, hogy a rendőr olyan tárggyal-termékkel vesztegettesse meg magát, ami éppen hiánycikk. Kurucz papa hentes volt, nála jó falatokra számíthatott a VB-hez (Verejná Bezpečnosť – Közbiztonság) tartozó szocialista rendőr.

Most már szerdahelyi rendszáma van, fekete színe, de konok burrogása ugyanolyan, mint amikor papa azt mondta, nekem adja. Azt hiszem ez a mondata eldöntötte, merre menjen életem. Tudják, nyolcéves voltam és motoros.

A fókák ezt nem érthetik, a pingvinek nem érzik, a rozmárok meg tesznek rá – ennek ellenére nincs nagyobb királyság az Antarktiszon, mint a chopper hómotor. Az Egyesült Államok sarkvidéki logisztikai központjának két technikusa építette ezt a fantasztikus, tökéletes arányú gépet – kár, hogy kerék híján nem nevezhetik be semmilyen custom-bajnokságra.

Bob Sawickit és Toby Weissert a szemét között turkálva érte az ihlet: kezükben egy 1981-es Ski Doo alkatrészei, hátuk mögött a bódéban pedig vascsövek voltak – egymásra néztek, és azonnal munkához láttak.

Elmondásuk szerint a gép költségei mindössze 10 dollárra rúgtak – nem csak a világ legbetegebb chopperét építették meg, hanem az egyik legolcsóbbat is. Amit lehetett öreg, kallódó alkatrészekből raktak össze – a két tartály is tűzoltópalack volt valaha. Az egyik üzemanyagot, a másik sűrített levegőt tartalmaz a hóbuckák között kötelező légkürthöz.

Százhúsz munkaórát fordítottak a gépre – végsebessége a hó minőségétől függően 50-55 km/h. A letisztult vonalakat, a vagány hótalpat és az izgalmas gumitalpat bámulva még a tavaszvárásról is elfeledkeztem – most valóban szeretném, ha telente nálunk is hó lenne.

„Irány India!” – kurjantotta jawás barátom a telefonba. Azt hittem, Colombus-trippen van, esetleg extrém túrát tervez. Össze-vissza makogott, komolyan úgy hallatszott, hogy csatlakozzak hozzá és motorozzunk oda, bodros kék füstöt hagyva magunk után.

Nagy nehezen összerakta magát verbálisan, és én is megnyugodtam; nem kell elhagynom Európát az ötvenkét éves motorral. Azonnal számítógéphez akart küldeni, hogy bediktáljon valami webcímet – komolyan, percekig tartott meggyőzni, hogy inkább küldje át mailben.

Sejtettem, hogy valami jawás ügy lehet lelkesedése mögött. Gyanítottam, hogy az ázsiai mutációhoz, a Yezdihez lehet köze. A linkre kattintva a várt mosoly helyett megdöbbentem.

Az Ideal Jawa India Ltd. 1960-ban alakult. Szlogenjük az Örök motor, örök érték volt: ennek szellemében kezdték el összerakni az időtlen kétütemű gépeket. Egy évvel később már működtek is a gyártósorok: 1985-ig dinamikusan, növekvő példányszámban készültek a 350-esek.

A legenda szerint a Yezdi név úgy született, hogy kiküldött týneci mérnökök az első kint elkészült gépet közösen indították be, majd a purrogó kéthengeresen lelkendezve azt kiabálták csehül, hogy „Jezdí”, vagyis mozog, utazik. Ez volt a becenév, majd ’68 után márkanévvé változott. Az indiaiak nagyon megszerették az egyszerű, könnyen karbantartható gépet – a mai napig rengeteggel találkozni kint.

A linkre kattintva a pusztulás képeit találtam. Nem voltak újak, a leírás szerint 2002-ben készültek, amikor a haldokló gyár gazdát cserélt. Elszomorító látvány: nem csupán a raklap egyszerűségű 350-esek fetrengtek szétdobálva, hanem olyan kincsek is, mint a CZ Walter négyütemű versenymotorja. Hogy a pokolba került az oda, és miért volt ott? Hol van most? Mit csinálnak vele?

Ugyanezek a kérdéseim a Libeňák féle „Kombájn” terepmotorral kapcsolatban, a Bizon prototípussal, az 559-es katonaival, de aggódva fedezek föl a koszban egy nyolcvanas évek eleji 250-es krosszot is. Hegyekben állnak az alkatrészek, kormányok, keréktárcsák, mind új. A beépítendő blokkok a földön sorakoznak, a krómozásra váró kipufogók kupacban állnak az udvaron.

Nem úgy néz ki a gyár, mint amit tíz perce hagytak ott – motorszerető emberként, Jawa tulajdonosként legörbül a szám, hogy nem lehettem ott, nem szanálhattam, nem menthettem meg azt a néhány, a sok átlagos Yezdi közé kevert eredeti csehszlovák sportritkaságot. Nagyon fáj.

Minden egyes szalonnacsík és kolbászkarika azzal büntet, hogy egyre távolabb esem attól a konfekciómérettől, amibe magasságom alapján tartoznék. A sonka is finom, a tehénvaj is szeretőként fekszik rá a kenyérre – minden falat oda vezet, hogy egyetlen bőrruháért egy vérvonalnyi marhát kelljen kiirtani.

Évekig cordura textilruhában motoroztam. Vagy hat éve szerencsés kézzel kifogtam egy számomra ismeretlen márkájú nadrágot és kabátot. Ha jól bogarászom ki a logót, mintha Esqu lenne rajta – annak ellenére, hogy ilyen semmitmondó a neve, tökéletesen szolgál: fetrengtem benne sárban, csúsztam vele aszfalton és motoroztam benne órákig tartó esőben. Eddig mindent kibírt, nem ázott be és szakadások sincsenek.

Annak ellenére, hogy évente egyszer, szezon végén gondosan kitisztítom, kezd nagyon puruttyán kinézni. Persze van, hogy ez végképp nem számít, de már ott motoszkált bennem, hogy kéne új, ami esetleg akkor is jó lesz, ha majdani veterán versenymotorommal fölmegyek a pályára.

A veterán versenymotor árát elvitte a veterán lakás felújítása, de a ruha meglett: szép, fekete, kétrészes. Amikor először tükörbe néztem, röhögnöm kellett. Csak egy alsógatya kellett volna kívülre, egy fekete pokróc a hátamra és egy szopóálarc a gömbölyű fejemre – én lennék a világ legviccesebb hízott Batman imitátora.

Rendelhető színesben is, de inkább a kevésbé hivalkodó feketét választottam

Ez van, ezt kell szeretni, saját magamat nem látom menet közben, annyira pedig nem lehet fukar, hogy másoktól sajnáljam a kellemes, kiröhögésemmel töltött perceket. Lehet, hogy a színes bőrruha megtörné körvonalaim nagy ívű kanyarodását, de én nem érzem jól magam túl színesben – patchwork legyen a takaró, de ne a kabát meg a nadrág.

Próbáltam több márkát, volt rajtam olasz, német, japán is. A kölni motorkiállítás ázsiai pavilonjában már a megdöbbentően jó minőségű indiai és pakisztáni gyártóknál is körülnéztem; nem találtam igazán kényelmes kétrészes ruhát. Fontos opció számomra, hogy összecipzárazva is komfortos legyen – sokan hordják különhagyva a nadrágot és fölötte a dzsekit, de háklis vesém miatt jobban érzem magam, ha a hideg levegő elől elzárom az utat.

Az ülep rugalmas, jól szellőzik

Az IXS Breakerbe egész jó volt belebújni. Hasamon is kényelmes, hónomon és lapockáim fölött sem feszül. Igaz, ha összecipzárazom a nadrággal, vállaimat muszáj előrehúzva összébb engednem. Ennyi kompromisszumot elviselek, hisz csak gyalog, a motor mellet érzem; ha nyeregbe szállok, ez nem zavaró, mert amúgy is előredőlt felsőtesttel, kinyújtott karral gurulok.

Nagyobb gyártóknál elterjedt, hogy nagyobb méretet is rendelhetünk rövidebb szárral – a nadrágom is ilyen. Így a hasamon kényelmes és a csizmába is befér. Az otthonossághoz hozzájárul, hogy könyökhajlatnál és a vádli fölött rugalmas textilbetétet varrtak a tényleg gyönyörű minőségű marhabőrhöz. Tartottam tőle, hogy hamar beázik, de egészen jól vizsgázott a nyári záporokban meg az őszi esőkben. Ugyan nem vízhatlan, de tovább bírja, mint elsőre saccoltam volna.

Ez az egyetlen, amit lefejtenék róla - fényvisszaverő a deréknál

Hála az égnek a Breakeren kevés a csicsa – néhány gumis, fényvisszaverővel keretezett műanyag IXS betéten kívül csak egy Racing Team felirat van a derekán. Ennyi elviselhető. A versenyhangulatot a színek helyett számomra a védelem adja: baleset esetén óvva van a csípő, a hát, a könyök és a térdek is.

Mivel magamra öltve hibátlanul kitöltöm a rendelkezésemre álló teret, nem igazán kényelmes a zsebek megtömése. A belső zsebekbe leginkább csak a jogsi-forgalmi kombó kell, de pénzt is tárca nélkül cipzárazom a külső derékzsebbe. Ennek van előnye is – sokszor, ha aprót keresek, mint valami monetáris alfa-szinten, itt szedem össze a kosztpénzt.

A betét izzadós melegben sem tapad a testre

Nyáron nem szívesen öltözöm túlságosan alá, van, hogy csak egy atlétát kapok föl. Több, korábban kipróbált ruha bélése kellemetlenül tapadt a bőrömre, de volt olyan, ami alatt úgy viszkettem, mintha erdélyi gyapjúpulóvert húztam volna. A Breaker hálós szerkezetű bélést kapott, kifejezetten kellemes tapintású.

A bőrt dupla varrással rögzítették, jó érzés szemmel követni a cérnaszálakat – bízik benne az ember, tartósnak és erősnek tűnik. Úgy tűnik, hogy a gondosság egy pillanatra elszunnyadt, amikor a nadrág cipzárját varrták: a bal alsó sarokban elengedett a varrás. Az ilyen kritikus helyre igazán alkalmazhattak volna valami erősebb megoldást.

Sajnos a cipzár mellett elengedett varrás. Nem gond, javítható

A térdkoptatók értelemszerűen cserélhetőek, hisz ezt sportcélokra tervezték. Mivel szinte végig utcán használtam, nem is nagyon voltak fönn – pályanörd barátom szerint, még ha nem is sikálunk térden a körforgalomban, érdemes fönnhagyni. Ha a közlekedési portól elkoszosodik a tépőzár, sokkal gyengébben tartja majd a koptatót, ha kell.

Árát a többi márkához képest korrektnek tartom – 213200 forintjával se le, se föl nem lóg ki a konkurensek közül. Jó érzés belebújni, ez nagyon fontos. Hála az égnek fél napokat kényelmesen átmotorozom benne, nem sürget a belső hang, hogy mihamarabb mackóalsóra cseréljem. Tudom, hogy viccesen áll rajtam, de így jártam: a sonkáról és a kolbászkarikákról nem mondok le, pont csak annyit eszem belőlük, hogy tavasszal is beleférjek a kétrészes bőrruhába.

Az egy dolog, hogy tanultunk fizikát. Néha ugyan majd' megbuktunk belőle, de akkor is rémlik, hogy az olyan alapfogalmak, mint centrifugális erő és mozgási energia léteznek és működnek. Ennek ellenére mégis csak egy törvényben hiszünk igazán: a gravitációban.

Mindannyian tudjuk, milyen könnyű irtózatosan nagyot esni, éppen ezért nem feszegetjük a határokat. Aki megteszi, azt félelemmel vegyes tisztelettel bámuljuk – nem véletlen, hogy a halálgömbben motorozó akrobaták az egész világon népszerűek.

A nagyjából négyméteres, fémhálóból összeillesztett gömbben akár két motoros is képes körözni – jellemzően gyorsan felpörgő, erős, kétütemű krosszgépeket használnak a bemutatókhoz.

Phillip Jones mást választott. A Harley Sportster hangulatos motorozásra alkalmas, de még az elfogult rajongók is elismerik, hogy gyári állapotban nem egy robbanékony erőgyár. Az akrobata némi gumiégetéssel melegített, majd ahogy illik, össze is törte a gépet. Természetesen nem adta föl: némi tornáztatás után körbeforgatta a 260 kilós V2-est.

Ismerve a fizikát, rettegve a gravitációt, teljesítménye bámulatos – aki itthon is szeretne halálgömbbös bemutatót látni, keresse Gombos „No Gravitation” Attilát: a nemzetközileg elismert motorosunk is félelmetes kunsztokra képes.