Láb nélkül kellemetlen motorozni

2009. július 20., 19:22 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
46 hozzászólás

Mindenképpen feketét akartam, de a fényvisszaverő betétek ellen nincs kifogásom: a lábamat védik

Mezítlábas magyarok - mondják ránk gyakran külföldön, de ha a hazai motorosokat nézzük, sajnos szintén igaz. Milliós motorok durrannak el mellettünk, villog a sok fehér boka: mifelénk nagy hagyománya van a tornacipős motorozásnak.

Az orrész kopástűrő betétet kapott, a szélek pedig koptatót

A láb sérülése gyakori: ráesik a motor, csúszáskor megakad a talajban, csavarodik a boka, reped és törik a csont, szakadnak az inak. Annak ellenére, hogy mennyire kellemetlen láb nélkül vagy nehezen gyógyuló végtaggal élni, nagyon keveset törődünk a csizma kiválasztásával.

46 hozzászólás Távolról sincs vége, olvasson még

Nyolcéves vagyok, motoros

2009. július 16., 23:30 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
142 hozzászólás

Sok helyen leütődött a festék, lassan megérdemelne egy új, matt fényezést

Bokámig ért a tyúkhúr, kezemben balta volt. A megzavart szúnyogok nem késlekedtek, csípéseikkel is sürgettek, hogy mihamarabb túl legyek az egész bontáson. Hiába állt megroggyanva a majd' száz éves kolbászfüstölő, hiába csapdostam módszeresen, nem akart összedőlni.   

Az ajtó leszakadt, a megmattult réztábla nem nézett többé a kerti budi felé. Dosztál és Beck, Komárom - a felirat tükörképe belenyomódott az évtizednyi kacsaszartól humuszos talajba. Kifeszítettem a fém bélést, egyenként ütöttem le a keményfa deszkákat róla. Másfél óra munkával tűzifává változott a füstölőszekrény, ott hevert előttem a családi múlt olyan fontos eleme: hentes és füstölőmester nagyapám legfontosabb munkaeszköze. Az utolsó előtti emlékem. 

Pár fokkal lejjebb csavartam a kormány rúdját, nekem így kényelmesebb

Morgós, aprócska öreg volt, nem volt türelme játszani velem, a gyermeki gondolatokat nem nagyon értette. Szenteste volt, az ő születésnapja. Leforrázta lelkesedésemet, amikor a frissen kapott Kolibri zsebkönyvemben megmutatott Lamborghini Countach-ra rövid studírozás után rávágta: „ez egy istenverte kuglófsütő.” Fekete gombszemével nézett rám, nem értette, hogy miért csurognak könnyeim. Micisapkáját hátratolta kopasz fején, és tanácstalanul bámult csípőre tett kézzel álló nagyanyámra.  

142 hozzászólás Távolról sincs vége, olvasson még

Létezik még szar cucc

2009. július 6., 23:42 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
29 hozzászólás

Narancssárgát választottam - színben passzolt a KTM-hez

Tavaly vettem ezt a Hebo enduro kesztyűt, szép narancssárga betéttel az ujjai végén, az jól illik a KTM-hez. Igazából endurózáshoz lett volna szükségem rá, de aszfalton is használtam, nyári kesztyűként, mert az utóbbi időben sajnos egyre kevesebbet jutok el terepezni. Egyrészt ritkábban van időm, másrészt a 640-es LC4 Endurót is lecseréltem egy 990 Adventure-re, azzal meg többnyire aszfalton járok. Endurozni csak kölcsönmotorrral tudok, azt meg nyűgös hozni-vinni, lényeg a lényeg: kevesebbet fetrengek a sárban, mint régen.

Az ujjak végén hamar kiszöszösödött

Éppen ezért azt hittem, hogy ez a Hebo kesztyű néhány évig el fog kísérni. Persze az igazi endurós tudja, hogy a kesztyű és a kormány fogyóeszköz, de azért mégis többet vártam, mint amit a Hebo teljesített. Már az első használattól kezdve idegesített, hogy az ujjhegyeken levő habosított narancssárga betétek szinte vonzzák a csuklópánt tépőzárját. Már egytucatnyi levevés után csúnyán bolyhos volt emiatt az említett rész. Esztétikai hiba, endurocuccnál nem számít – mondhatnánk, de nem is ez volt a legnagyobb baj. Hanem az, hogy a tenyérrész valami egészen elképesztően gyenge anyagból készült.

Hiába finom a varrás, ha kilyukadtak az ujjvégek

Az ujjhegyeknél és a hüvelykujj/mutatóujj tövének kereszteződésénél nagyon gyorsan elkezdett vékonyodni, majd ki is lyukadt. Összehasonlításként: az ezt megelőző Wind (asszem ez az olcsó olasz márka már nem is létezik) kesztyűm sokkal nagyobb igénybevétel mellett hosszú évekig bírta, és sokkal kevésbé nyújtott leharcolt látványt, mint ez a Hebo.

Úgy néz ki, mintha évek óta használnám

Persze azért jó tulajdonságai is voltak a spanyol kesztyűnek. Jól szellőző fajta, szépen simul a kézre, nem nyomnak a varrásai – terepmotorosok tudják, hogy ez sokat számít. Mindez azonban nem képes a gyenge minőség feletti búbánatot eloszlatni, úgyhogy a véleményem sajnos: Nem ajánlott.

szerző: Balázs Viktor

29 hozzászólás

Lovag-börleszk jó szellőzéssel

2009. július 3., 13:58 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
62 hozzászólás

A beépített napszemüveget ritkán használom

Két dologért vettem meg négy éve. Az egyik, hogy a C2 állítólag csendes; mondták emberek is, meg maga a Schuberth deklarál a honlapján 86,5 decibel szélzajt 100-as tempónál, szélvédő nélküli motoron, ami nagyon jó. A másik selling point, amiért megvettem, a felhajtható állrész: a legnagyobb okosság a nem szociopata túrázóknak.

A német Schuberth Helme GmbH-t 1920-ban alapították Braunschweigben (az adminisztratív központ Magdeburgban van). A cég mára több mint négyszáz alkalmazottat foglalkoztat, és a legtöbben talán arról ismerik, hogy Michael Schumacher Schuberth sisakban versenyzett. Rajta kívül egyébként öccse, Ralf, Raikkönen, Massa és Heidfeld hordott Schuberthet az F1-ben. Több hadseregnek szállítanak sisakokat, gyártanak tűzoltó sisakot és építőmunkás-kobakot is, évente összesen másfél milliós darabszám körül.

A korong - ilyet vesztettem el

Normál egybe-sisakban csak úgy tudunk beszélgetni, mint a vasálarcos férfi a mézescsuporba szorult fejű Micimackóval, tompa, fojtott, kásás hangokon megy a kommunikáció. Ha valamit tényleg meg kéne beszélni, főleg, ha többen vagyunk, hát sisak le. Négy év alatt egyszer se bántam meg, hogy a felhajtható állrészt választottam, annál többször örültem neki.

Régebben kánikulában csináltam olyat is, hogy felhajtott állvédővel motoroztam a városban, de aztán hallottam történeteket kis bukás miatt odaveszett komplett felső fogsorokról, úgyhogy ilyet már nem teszek.

A korong hátulja a rögzítő pöckökkel

A C2 tényleg elég halk. Van decibelmérőm, de még nem találtam ki, hogyan lehetne vele bukó-szélzajt mérni, úgyhogy elhiszem a gyári 86,5 decibelt. Eleinte volt egy kis bajom a könnyen lepattintható plexivel, konkrétan el is vesztettem egy plexit. Illetve a plexit azt megtaláltam, a rögzítő fekete műanyagkorong tűnt el a padka fűcsomói közt. Többet kellett volna gyakorolni az a két egyszerű kézmozdulatot, amivel visszaszereljük a plexit, én mindenképpen ajánlom ezt a Schuberth vásárlóinak.

A két kis sárga pörök mutatja, hogy nincs rendesen zárva az állvédő

Sok schuberthes a beépített napszemüveg miatt szereti a márkát, illetve általában a Concept sorozatot. Jól is néz ki, amikor Robocop-stílusban leengedjük a sötétítő csíkot, de ezt én csak nagy hidegben használom, amikor úgyis csukott plexivel járok, egyébként napszemüveget veszek a bukó alá.

Igazi németes gondoskodás az állrész reteszelési visszajelzője, ami az eredeti Concepthez képest kattan, és a két sárga pöcök szintbe ugrik, ha jól csuktuk le. Jelentéktelen, parasztvakító apróságnak tűnik, de nem az: sokszor hittem már, hogy jól lecsuktam, mert kattant, de a pöcök fent maradt. És kiderült, hogy nahát, lehet ezen még nagyobbat is kattintani.

A fejtető-szellőzőben van már néhány tetem

A szellőzése látszólag nem nagy szám. Egy kibillenthető lemez az állon, egy csúsztatható retesz a fejtetőn. Melegben egyik sem érezhető, de 10 fok alatt mindkettőt gondosan elzárja az ember. Melegben ugye én felhajtott plexivel járok, de a Schubert ezt mélységesen helyteleníti, és egy érdekes megoldással próbál lehozni róla: a plexi mindkét oldalt egy millimétert előretolgató, így lesz körben egy légrés, ami országúton már bőven elég szellőzésnek akárhány fokban.

Van téli-nyári opció a bélésben is: kicsit odébb kell tépőzárazni, és akkor elzárja a légcsatornát. Ez nekem sose jött össze igazán, mostanra meg le is mállott a megfelelő tépőzártartó. A négy év alatt egyébként a héj elég szép maradt, a műbőr felületek viszont közepesen undorítóra öregedtek. Ezzel az a baj, hogy csak a bélés felső része cserélhető, a többi viszont abba az irányba viszi az érzékenyebb gyomrúakat, hogy új sisakot vegyenek.

Meghitt beszélgetésekhez

Egy időben nagyon idegesített, hogy ha felhajtott állal mászkálok, leszállok, felszállok, tankolok, ilyesmi, időnként nagy csattanással az arcomra csapódik az állvédő meg a plexi, és hiába próbálok menő motorosnak kinézni, az egésznek olyan lovag-börleszk hangulata lesz. Tudják, a hülye lovag, akinek mindig az orrára csukódik a rostély. Ezért hónapokig szemeztem a Roof fel- illetve hátrahajtható állvédőjű sisakjával, aminél kizárt az effajta ciki.

Akkor láttam, ehhez képest mennyire nem tud szinte semmit a Roof. A döntő egyébként az volt, hogy a C2-ből könnyen kipattintható egy tartóvédő párna, amivel a 40 fok körüli hőmérsékletet sokkal elviselhetőbbé tehetjük.

Egy kallantyúval nyílik a sisak

A használati utasítás azt írja, a plexi ötféle állásban is rögzíthető – hát ez annál már sokkal kopottabb. Vagy nyitva van, vagy csukva. Maga a plexi viszont elég jóféle. A Schubert egy év garanciát ad rá, nekem pedig az első csere óta, amikor összekarcolódott az aszfalton, és kicseréltem, még mindig teljesen átlátszó, pedig volt már motoros Oakley szemüvegem, amit két szezon alatt kinyírtak a nagyobbacska szálló porszemek.Azt hiszem, az a baj, hogy anno nem kaptam hozzá használati utasítást, ami viszont a gyári honlapról elég könnyen letölthető.

Én se ajánlom a nyitott állal motorozást

1710 gramm, 107 ezer forint volt anno, szeretem. A múltkor akartam bele venni egy új bélést, de raktáron nem volt, és lusta voltam visszamenni érte. Egyébként is elhatároztam, hogy ha jól viselkedek, jövőre megjutalmazom magam egy C3-mal, a gyári honlap szerint csak 84 decibel.

Schuberth tűzoltósisak

62 hozzászólás

18500 kilométeres túra Durbanból Dublinba

2009. június 30., 12:36 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
17 hozzászólás

Látja, innen indultunk - könnyebb volt, mint hittük

Van, akinek a 100 kilométeres kanyargás már túrát jelent, de vannak olyanok, akiknek az 5000 kilométeres is kevés: pont ilyenekkel futottam össze nemrég az Erzberg Rodeón. A sok kattant között is feltűnő volt a három BMW R1200 GS Adventure; nem mindennapi módon felpakolva parkoltak a kevéske árnyékban.

Pihenés a megállóban - már megszokták a fáradalmakat

Pótgumik, víztartályok, dobozok és mindenféle fóliázott bála; nyilvánvaló volt, hogy nem a szomszéd völgyből indultak. Közelebb lépve megláttam a matricát: From Durban to Dublin. Úristen, ez a három férfi dél-észak irányban szeli át a Földet!

Mosolyuk töretlen - a neheze már mögöttük van

Roger Scheffer korábban deszantos katona, majd motorversenyző volt. Az utóbbi években túraszervező, endurós kirándulásokat vezet Dél-Afrikában. Szinte minden útján vele tartott Howard Scott – most is ő az utazást dokumentáló fotós. A harmadik tag Jaco Swanepoel, farmer és gazdálkodó. Ahogy társai elmondták róla, ő a humorfelelős, jókedve és életereje sok nehéz helyzetet tett könnyebbé.

A gumicsere gyakori - a kavicsos Afrikai utakon hamar elkoptak a bütykök

18500 km várt rájuk, amikor április 25-én elindultak Afrika déli csücskéből. A motorozás mellet céljuk, hogy felhívják a figyelmet a Pebbles Projekt nevű jótékonysági szervezetre – ők a beteg és hátrányos helyzetű gyermekek megsegítésével foglalkoznak Afrika-szerte.

A világ egyik legjobb söre, állítják ők

Roger nem fukarkodott a szóval. Dicsérte Közép- és Észak-Afrikát, elmondta, hogy sokkal rosszabb körülményekre számítottak. Egyik legszebb emlékük a Kilimanjaro márkájú sör, sajnálták, hogy elfogytak a tartalékaik. Kedvenc országuk Szudán lett – gondolták volna, hogy van ember, aki nem elmenekül onnan, hanem direkt odamegy?

Extra védelemmel látták el a boxer sérülékeny hengereit

Nem sietnek, elkerülik az autópályákat. „Mi értelme lenne az egész kirándulásnak, ha nem látnánk a világot, amit átszelünk?” - mondta Howard és folytatta ebédjét. „A gépeket rendesen felkészítettük, nem volt okunk az aggodalomra” - bökött rágó állal a BMW-re. Megerősített csomagtartó, speciális motorvédők, szélesített talpú állvány, pótlámpák és extra fékkarok – korábbi tapasztalataik alapján tudták, hogy milyen kiegészítőket kell a felszerelni a szériamotorokra.

Rövidebb kuplung- és fékkar: van, akinek ez esik kézre

Roger elmondta, hogy az egyetlen komolyabb technikai gond a rugós tag cseréje volt, ami a sivatagban túlmelegedett, majd szétforrotta magát. Helyette egy minden irányban állítható Öhlins-t szereltek be. A karbantartásokat saját maguk végzik, igaz, az olajcserén kívül nem nagyon akadt tennivalójuk. A három dél-afrikai utazó hamarosan megérkezik Dublinba – útjuk a D2D blogon nyomon követhető. Vigyázat: az álmodozók könnyen kedvet kapnak egy hasonló kalandra! 

Mifelénk ritka a dél-afrikai rendszám

17 hozzászólás

Pannóniák támadták a hegyet

2009. június 23., 11:21 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
25 hozzászólás

A cseh Böhmerland a világ egyik legfurcsább motorja

A veteránversenyeken csak részben érvényesek a motorsport általánosan elfogadott szokásai – győzelem helyett sokkal fontosabb a jó hangulat vagy egy kézfogás a barátokkal. A mosoly általános, és ezen nem változtatnak a mostoha körülmények sem – így volt vasárnap Galgamácsán is, amikor a Pannónia MGTSZ megrendezte szokásos hegyi felfutó versenyét.

Békés tempóban a D-Csepel

A falut gondosan eldugták a dombok között, az aknamezőként gödrösödő út sem könnyítette az odajutást. Semmi sem jelezte, hogy a faluban verseny lenne: esernyős emberek igyekeztek a templom felé – hol vannak azok, akik a sebesség oltárán áldoznának?

A leggyorsabb a Kawasaki Z400 volt

A szövetkezet udvara felől szürke gomolygás szállt fel, a kétüteműek kipufogója és a lacikonyha füstje igazított minket útba. Fülemben szimfóniaként keveredett össze a sok motorhang. Szólisták egy zenekarban: csörgő egyhengeres kétüteműek, kelepelő kéthengeresek, folyamatos morajt adó soros hathengeres és egy-egy jól sikerült basszus a négyütemű egyhengeres. Nekem és a többi nézőnek ez volt a zene.

Magyar háztáji az RB 250: csak egy darab létezik a kétütemű bokszerből. A blokk együtt bólogat a lengővillával

A koncert elkezdődött: a veteránok a galgamácsai domb tövéhez gurultak. Ez a verseny az átlagról szólt. Két futam követte egymást, ahol nem a csúcssebesség, hanem az összesített átlag számított. Volt aki egy perc alatt felszáguldott a nedves, kanyargós aszfalton, más jóformán lábbal böködte egysebessége segédmotorját.

Szabadon a szeleprugók: mindent a szemnek

Nem volt féltékenykedés, nem volt görcs: egy oldalkocsis MZ-vel rajthoz álló házaspár az egyik futamra a pálya szélén vigyorgó keresztfiaimat is elvitte – remélem mindkettőt véglegesen megfertőzték a gépek szeretetével.

Merevvázas Babetta küzd az emelkedővel

Az eredmény másodlagos. Csak olyan dolgok számítanak, mint a szabad szeleprugókkal dohogó Böhmerland, a négyhengeres, sikító Pannónia vagy a zöld foltként száguldó kéthengeres Kawasaki. Ezekért a gépekért érdemes volt megázni. 

25 hozzászólás

Kis pucolásból nagy szerelés

2009. június 21., 00:31 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
101 hozzászólás

A vasárnap délelőtt sosem egyszerű. Ha előző nap Zoli barátoméknál vagyunk, akkor mindig alaposan beborozok vele, nehezen megy hát az ébredés. A Kati is ilyenkor piheni ki, hogy hét közben öt órákat alszik éjjel. A gyerekek meg nőnek, nekik szintén óriáscsipa hízik a szemükben. 

Általában azonban nem megyünk a Zoliékhoz, olyan három-négyhetente van, a szombat este inkább DVD-nézéssel, cikkírással, szereléssel telik. De egészen biztos, hogy egy, fél kettő előtt nem jutunk ágyba. Tehát számomra a vasárnap délelőttöket elnyeli a vákuum, a hét egyetlen napja, amikor kialszom magam. De pár héttel ezelőtt kicsit máshogy alakultak a dolgok. Korán (éjfélkor) ágyba estünk este, lett másnap egy szabad délelőtt. Úgy terveztem, hogy több hétnyi restanciát bepótolok a kölkökkel, legózunk, medzsózunk, szellemkunyhót építünk, mutatok nekik apás dolgokat a jutyúbon (nem Olyanokat, hova gondolnak, még csak 4, illetve 6 évesek…), amíg az anyjuk a kertben gazokat csócsál.

De túl szépen sütött a nap, meleg is volt, a kis ördögök ügyet se vetettek a vázolt tervre. Lerohantak a garázsba, bicikli, kismotor elő, ki az utcára, „Miki, Miki, gyere ki” ordibáltak be a szomszédhoz, és máris hárman fel, s alá tépve téptek fel, s alá a járdán. Ültem egy kicsit a kerítés élén, hátha valahogy bevesznek, néhányszor meg is kérdezték milyen fagyit kérek, ettem mindenféle képzeletbeli gombócokat, meg átmenetileg voltam buszmegálló is, aztán bogarakat túrtak, ahhoz már nem kellettem.

 

Majd megunják, gondoltam, és előtoltam a koszlott Kawasakit a garázsból. Szegényt a tavalyi, Dolomitokbeli túra óta le sem mostam, aztán kicsit ki is gyulladt, hát elég pocsékul nézett ki. Bő egy hónapja már lejárt róla a vizsga, amíg tartott, egy körre még utoljára elmentük vele a Bálinttal, aztán leállítottam. Szegény, hű paripa, így viselkedni vele, jellemző rám.

101 hozzászólás Távolról sincs vége, olvasson még

Az európai rendőrség is a Hells Angels-re utazik

2009. június 16., 16:11 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
24 hozzászólás

A Reuters hírügynökség szerint az olasz, német és francia rendőrség összehangolt akciója során húsz Hells Angels tagot tartóztattak le a hétvégén. A vád egy meg nem határozott rablás, ez volt az oka, hogy fokozott rendőri erők bevonásával megrohantak egy szállodát, ahol száznegyven klubtag tartózkodott.

A rendőrségi beszámoló szerint a Pokol Angyalai saját védelemmel és őrséggel rendelkeztek. Arról, hogy mi volt a vádban szereplő rablás háttere, nem szól a hír; a szűkszavú beszámolóból csak az derül ki, hogy néhány szúrófegyvert és veszélyes vegyi anyagokat is találtak a klubtagoknál. Az olasz hír szerint „penne-pistole” vagyis tollpuska is volt a szállodában – aki tudja, hogy az micsoda, kérjük ossza meg velünk.

A tavalyi németországi események után meglehetős csend honolt a motorosklub körül – úgy látszik az európai rendőrség mégsem adta fel, hogy szervezett bűnszövetkezet vádjával állítsa meg a Hells Angels-t. Az Egyesült Államokban már a hatvanas évek óta ezen dolgoznak, máig sikertelenül.

Azoknak a kedves olvasóknak, akik az ismétlődő vádak helyett valami mást szeretnének az angyalokról hallani, álljon itt Allen Ginsberg verse:

Az első buli Ken Keseynél a Pokol Angyalaival

Hűs vak éj a vörösfenyőkön át

kocsik parkolnak kinti árnyban

túl a kapun, csillag dereng

a szurdok fölött, az oldaltornácnál

tűz ég s pár fáradt lélek gunnyaszt

fekete bőrjakóban. Hajnali három,

sárga csillár a nagy faházban

hangerősítőkről gőzerővel

dől a Rolling Stones Ray Charles Beatles

Jumping Joe Jackson s húsz fiatal

táncol a padló rángására,

fürdőszobában kis marihuana,

skarlátnadrágos lányok, egy izmos

simaképű férfi órák óta táncol,

sörkonzerv-roncsok szétszórva, akasztott

szobor bokázik görbült magas ágról,

gyerekek szunnyadnak hálószoba-ágyban.

S négy rendőrkocsi parkol a festett

kapun túl, rőt fény kering a lomb közt.

 

1965. december

fordította: Eörsi István

Lám, így találkozik a motoros szubkultúra és annak üldözése az irodalommal.

A képek forrása: Life  

24 hozzászólás

Vén, idős, középkorú, öregkamasz – zokogjatok mind

2009. június 13., 12:01 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
45 hozzászólás


Még egy bő hete van mindenkinek elzarándokolni a Közlekedési Múzeumba, ami mellesleg január 1-e óta már Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum néven fut, mert igazgatásilag összevonták a Lágymányosi-híd tövében levő Műszaki Múzeummal, így a városligeti belépő a XI. kerületi, eddig elég nehezen látogatható tárlatra is érvényes.

Vissza a lizsébe, ahol lenni mindig jó, mert van vattacukor, állatkert és persze a mi kis Közlekedésink. Most, egészen június 22-ig például tömve kismotorokkal az egyik szinten. Nem túlzok, tényleg sok van, nem ötperces a látnivaló. Azért hidegélelem nem kell, de fél-háromnegyed órát mindenképpen megér a látnivalók elfogyasztása.

45 hozzászólás Távolról sincs vége, olvasson még

Ismét morog a hegy

2009. június 12., 13:52 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
8 hozzászólás

Elkezdődött és mi ismét itt vagyunk: a tegnapi eső ellenére a 15. Erzberg Rodeo hatalmas zúgással fogadta a hegyre érkezőket. A helyszín most is a világ legöregebb vasércbányája, amely az alacsonyan vonuló fekete felhőkben még kísértetiesebb volt.

Az esőruha ellenére mindenem csurom víz volt, kétszáz kilométert jöttünk a nagy szemű alpesi zuhéban. Az osztrák hegyi macák csak röhögtek rajtunk, és snapsszal kínáltak: higgyék el, kellett is valami meleg. A szederpárlat finom, miután lecsaptam a pultra a kis üveget, akkor láttam csak a márkanevet: Ficken. Két euró a melegért nem kevés, de egy baszásért mindenképpen kedvező – azt hiszem ma este is hideg lesz.

A fellegek alatt a délután is estének tűnt: szinte alkonyi sötétségben kezdődött a Rocket Ride, a helyi hillclimb verseny. A két siratófalból és egy ugratóból álló rövid pálya felébresztette az alvó hegyet: a két- és négyütemű motorok sikítva és durrogva próbáltak kapaszkodni a sáros, köves talajba. Látványos visszacsúszások, részegen sikító szurkolók és tízméteres ugrások követték egymást – a győztes a belga Gilles De Jong lett.

Hiába ígérték mosolyogva a helyiek, hogy ma egész napsütés lesz, szállásom ablakából csak hófoltokat és esőt láttam. Erzbergre érkezve csak erősödött a zuhé: szügyig érő sárban ugráltuk át a tócsákat, majd azt is feladtuk – itt nem lehet száraznak és tisztának maradni.

 

Az Iron Road Prologue már nyolckor elkezdődött, ez a selejtezője a vasárnapi hihetetlen hegymenetnek. Több mint 1500 versenyző, köztük magyarok is ott sorakoznak, hogy a bánya szerpentinén megharcoljanak az idővel: csak a legjobb 500 indulhat a döntőben.

Egyeseknek itt minden vérkomoly: a Depres, Blazusiak, Salminen nem viccből vannak itt. A tavalyi győztes lengyel srác aggódó arccal markolássza gyógyszerét, beteg, tart attól, hogy nem hozza csúcsformáját. Persze a versenyzők nagy része nem így áll hozzá – sokan már tegnap alaposan berúgtak. A rajtsorban egymás macskajaját próbálják szóban felülmúlni. Nekik a győzelem nem a megélhetést jelenti, bátran vagánykodhatnak a sörsátorban is.

Az őrűltek most is itt vannak: nem csak terepmotorokat láthatunk rajtszámmal. Mopedek, robogók, idomaiktól megfosztott sportmotorok ugyanúgy fel-le gurulgatnak: a Ducati 1098-ból átmókolt Rodeo-speciál rajtját nem szeretném lekésni.

Durrant el mellettem Moto Morini, láttam a sátrak alatt veterán CB750-est szerelés alatt, de eddigi kedvencem egy sportmotor vázába szerelt KTM LC8 blokkal épített fighter-scrambler volt – olyan sebességgel vágott neki a hegynek, hogy az első kanyarban inkább szétrebbentek a nézők. Bevette, persze, hogy bevette.

Se szóban, se képben nem lehet átadni, hogy mi zajlik itt. A nap kezd kisütni, a buli egyre nagyobb, a sörcsapok sem apadnak el: estére ismét elszabadul a pokol – mi ott leszünk.

8 hozzászólás

Indulunk Oroszba?

2009. június 5., 15:51 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
13 hozzászólás


Leigh Ledare amerikai fotós legszívesebben az embereket fotózza. Művészetének ez a célja, ez vezérli utazásai során. Emberi arcokat és sorsokat követett Oroszországban is, ahol kapcsolatba került egy helyi motoros bandával.


Nem a milliomosok úri brigádját fotózta – ez a helyi motoros underground. Mulatás a pusztában, reggeli részeg ébredés, pia, csajok és barátok. A fekete-fehér képek miatt olyan, mintha régi magyar fotókat néznénk, még a gépek is olyanok. Húsz éve még nálunk is így zajlott sok találkozó, és biztos van, amelyik még ma is. Nincs koncert, nincsenek fizetett, gyógytorna-mozdulatokkal vonagló ribancok és nincsenek felesleges elemek sem.


Lehet, hogy el kéne gurulni Oroszországba?


13 hozzászólás

Őrültek játéka: terepes robogózás Magyarországon

2009. május 29., 12:02 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
41 hozzászólás

 

„Megvan a nap elmebetege!” - kurjantotta Winkler. Láttam szemében az őszinte tiszteletet és lelkesedést, ahogy sorolta a kulcsszavakat: robogó, Magyarország átszelése, terepen. Pillanatokkal később megérkezett Csóka Attila levele a postámba. Olvassák önök is, itt a bizonyosság, hogy a kaland nem áll összefüggésben a köbcentivel:

„Azonnal eszembe jutottak a kölyökkori emlékek, amikor véletlenül ráakadtam a II. Budapest-Szeged Offroad Moped Rally kiírására. Mint minden rendes falusi gyerek, mi is lepattant öreg Simsonokkal, Rometekkel szeltük a határt, egymást üldözve nyektettük szegény, jobb sorsra érdemes motorokat. Mentünk árkon-bokron keresztül, majd szereltünk két napig - amikor a motor elkészült, megint mentünk. Aztán megint szereltünk.

Szép lassan benőtt a fejünk lágya, a gépeket eladtuk vagy kidobtuk. Mindenki élte a maga életét. Már el is felejtettük volna a kismotoros kalandokat, amikor mégis megszálltak bennünket az emlékek. Felhívtam haveromat, hogy menyire állat - benevezünk-e? Hiszen mindkettőnknek van egy Gilera Stalker robogója, azzal járunk dolgozni, gombászni, olykor pecázni - amúgy öregesen.

Cimborám egyből rá is állt a dologra, de a logisztikával bajban voltunk, nem tudtuk hogyan juttassuk fel a gépeket Budapestre? A kényszer szülte a javaslatot, hogy merjünk nagyok lenni: menjünk fel „lábon”. Erre csak röhögött, de látta az elszántságot a szememben. Azt mondta, hogy alszik rá egyet. Másnap jöttek a kifogások, de én már annyira ráizgultam a kalandra, hogy megterveztem az útvonalat és szállást kerestem. A végén a barátom csak ráállt a dologra.

Ahogy közeledett az indulás időpontja, egyre többen tudták meg, hogy mire készülünk. Rengetegen akadtak, akik azt mondták, hogy a motoroknak ez sok, de akadtak olyanok is, akik úgy vélték, hogy mi nem bírjuk majd.

Péntek reggelre tűztük ki az indulást, hogy legyen időnk kényelmesen felgurulni Pestre. Sopron mellől indultunk, egyértelmű volt számunkra, hogy a régi 1-es úton menjünk; szerencsénkre egyáltalán nem volt nagy forgalom.

A Moped Rally Szigethalomról indult, ezért a közelben kerestünk szállást, ehhez viszont át kellett verekedni magunkat a fővároson, ami simán ment. Meg is született bennem a gondolat, hogy kocsival Budapestre többet nem megyek, csak és kizárólag motorral - a családot meg felültetem a keréknyomra. Nem is értem, miért nem látni több motort Pesten, hisz anyagilag sem olyan megterhelő a dolog. Mi fejenként kevesebb, mint kétezer forintból feljutottunk a fővárosba, majd át rajta. Azért kiderült, hogy a robogót nem hosszú útra tervezték: Tatabányánál már zsibogtak a golyóink, és zúgott a fülünk a Stalker durva mintázatú gumija miatt, ami zizeg-búg bármilyen aszfalton.

Másnap reggel a gyülekezőn megismerkedtünk a versenytársakkal és gépeikkel. Az emberek és a motorok is megérnének egy misét. Volt Simson robogó, aminek a virsligumijai nem kis gondot okoztak a gazdájának. Akadt Schwalbe is, ami üléspozíciója és keskeny kormánya miatt kezelhetetlen volt a helyenként harminc centis mély homokban. Sajnos a gazdája el is dobta, így kiállni kényszerült - fájt mindene, amit nem védett a bukósisak. A keleti blokk utolsó képviselője egy Simson S51B volt, ami zokszó nélkül elvitte gazdáját a célig. A csapatban az másik klasszikus, váltós motorja egy Yamaha DT 50 volt, ami elemében volt a mostoha utakon; irigyeltük hosszú rugóútjait.

A szervező egy abszolút tájidegen Piaggio Bravo motorral érkezett. A gép csak negyvenöttel ment, de ha felgyorsult, azt a tempót tartotta minden körülmény között. Jöhetett bukkanó, vagy tengelyig érő homok; a gazda nem engedte vissza a gázt egy fél pillanatra sem. Az olasz robogós-szekcióban képviseltette magát egy Piaggio Typhoon is, ami tavaly már végigment ezen a ralin.

Az nyomatékváltó jó szolgálatot tett, nekünk mindig kellő erő állt rendelkezésünkre - a váltós gépeken hol sírtak, hol hörögtek. A mi motorjaink egyetlen problémája a pokolian rövid rugóút volt. Az első teleszkópokkal nem sok gond volt, de a hátsó végig kopogott. Nem ártana hosszabb és keményebb teleszkópot szerezni, mert a gyáriak még az aknafedőkön is felütnek, nemhogy terepen.

A motorok gond nélkül teljesítették a verseny 213 kilométeres távját, amiből mindössze csak 5 km vezetett aszfalton. A többit javarészt homokban, részben a Közép Európai Rali útvonalán, részben a susnyásban ugráltuk végig. Megérkezésünkkor nem volt erőnk a motorokkal foglalkozni, de másnap hajnalban kipucoltuk a levegőszűrőket – más karbantartásra nem volt szükség. A filterolajnak hála egy-egy homokozónyi anyag kötött rájuk – a másik oldal viszont szűziesen tiszta volt.

A motorok minden ellenkezés és probléma nélkül teljesítették a hazavezető 450 kilométert. Csak nekünk voltak bajunk - kimondhatatlanul sajgott az ülepünk.

Összefoglaló:

Első nap: 273 km (Perszteg- Halásztelek)

Második nap: 231 km (Szigethalom-Szeged)

Harmadik nap: 450 km (Szeged-Pereszteg)”

 

41 hozzászólás

Vérszívás Erdélyben, motorral

2009. május 27., 22:30 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
45 hozzászólás

Épp most tavasszal panaszkodtam valakinek, milyen nehéz összehozni egy rendes, többnapos túrát. A szűk keresztmetszet a megfelelő társaság. Van, akit gyalog nagyon bírok, de nem vagyok hajlandó vele motorozni, mert túrán képtelen tartani a formációt, ugyanakkor olyanokat csinál, hogy ha például egy néni nem szedi elég fürgén a lábait a zebrán, ráfüstöli a gumit. Kell ez nekem? Nem.


Ennyi emberrel még lehet konvojban motorozni

Van aztán, akivel megint jó lenne motorozni, csak neki annyi a túra, hogy autópályán ledöngetünk a horvát tengerpartra, három napon át meresztjük a seggünket a parton, majd autópályán vissza. Vannak, akikkel minden stimmelne, de nem érnek rá, megbetegszenek, elromlik a motorjuk, nem beszélve arról, hogy nem árt nagyjából hasonló karakterű motorokkal túrázni, hogy mindenkinek jó legyen. Nekem legalábbis már tavaly sem jött össze.

Aztán kaptam egy meghívót Debrecenből, BMW-s Pista azt írja, menjek velük Erdélybe öt napos túrára, csak válasszam ki a turnust. Szerda-csütörtök-péntek-szombat-vasárnap, négy éjszaka, öt nap, reggeli-vacsora, 48 ezer forint, a túravezető motorozik elöl, a másik túravezető zár, őrzött parkoló. Túl szép volt, hogy igaz legyen, stoppoltam az első időpontot. Még a telefonban óvatosan érdeklődtem Istvánnál, normális-e a társaság, de elég gyorsan megnyugtatott, hogy motorozni járnak Erdélybe, nem visszafoglalni.


Kicsit sok itt a túraenduro - nem véletlenül

Ha valaki nem debreceni, egy nagy baj van Erdéllyel: rámegy egy nap, mire olyan helyre érünk, ahol jó motorozni. Már a Budapest-Debrecen három óra is kemény, mert bár a 4-es úton lehet haladni, de szörnyen unalmas. Aztán egyet aludtam egy debreceni panzióban, hiszen különben reggel 6-kor kellett volna Pestről elrugaszkodnom, hogy elérjem a túrakezdést reggel 9-kor egy debreceni MOL kútnál.

Istennek hála egy nagyobb kontingens az utolsó pillanatban visszamondta a részvételt, így a két túravezetővel együtt nyolcan vagyunk, ami nekem a csapatos motorozásra kicsit már önmagában is sok. Szerintem az ideális túralétszám a 3-4 motor, mert már jól látszunk, de nem nyúlunk el túl hosszan – mi is tudunk előzni, meg minket is tudnak mások. Az emot.hu viszont gyakran dolgozik 15-20-as létszámokkal, ami szerintük nem gáz. Biztos úgy van, én azért örültem a nyolcnak. (Gumis Rudi a Transalppal Apeh-ellenőrzés miatt a második nap csatlakozott.) 


Pihenő a Békás-szorosban

Tetszett, hogy a program nincs kőbe vésve, tehát a vacsoránál vagy a reggelinél meg lehet beszélni, ki mit akar látni, belefér-e pár kilométernyi borzalmas útminőség, illetve kihagyjuk-e a Békás-szorost, mert az már mindenkinek a könyökén jön ki. Erzsike például, a hajdúhadházi bababoltos egyik este be is jelentette, hogy neki másnap passzív pihenésre van szüksége, úgyhogy délelőtt heverészett a pasijával és csak délután gurultak el a Gyilkos-tóhoz, önállóan.

Nem reprezentatív a minta, és csak nyolcan voltunk, de én szeretek abban hinni, hogy lassan kihal az a generáció, amelyikben ha random eresztenek össze nyolc embert egy erdélyi fogadóban, garantáltan összevesznek a politikán. Istennek hála nem nagyon került szóba politika, és ha igen, nagyjából csak annyira, hogy tele vele a tökünk, és ez így is van rendjén: motoros túrán a motorokkal kapcsolatban kell egymás vérét szívni. Valahogy mindenkinek - nekem legalábbis - a BMW-seknek való beszólogatás jön be a legjobban. 


A Békás-tó gátja

Alap a szar Yamaha, az igénytelen V-Strom, a béna Varadero, a szódával elmegy-TransAlp, meg a többiek. A lényeg, hogy a reggeli startnál mindig őszinte csodálkozással nézzünk a másik motorjára, hogy nahát, mégis beindult?

Nem érdektelen jelenség, hogy a debreceni és környékbeli túrázók már szinte kizárólag túraendurókkal jönnek, mert nekik Erdély van közel, de az utak más motornak még mindig elég rosszak. Csikós Jani például cruiserezett, aztán feladta, és inkább egy kis gépészkedéssel egy meglepően cruiseres élményt adó ültetett Varaderót állított elő. Gumis Rudi pedig, aki májusban bezárja a gumisműhelyt, és egész nyáron motorozik, a Yamaha FJR 1300 mellé vett egy Honda TransAlpot, kifejezetten az erdélyi motorozáshoz, mert próbálkozott itt a Yamahával, de azt civilizált utakra találták ki, itt meg néha kegyelemért zokog a futómű. 


A Gyilkos-tó híres fatönkjei

Az én XJR-em magyar út-viszonylatban kifejezetten kényelmes, inkább már a plötty kategóriába tartozó futóművön gurul, de a magyar utak még mindig sokkal jobbak, mint az erdélyiek egy része. És ez már csak olyan dolog, hogy hiába az 1300 kilométer sima aszfalt, ha kérdik, milyen volt az út, csak az az átkozott 30 kilométernyi halálmenet jut eszembe. Na jó, meg persze a sok órányi tökéletes szerpentin.

A honlapon az alábbi fakultatív programokat ajánlják: 

- disznóvágás

- birkavágás

- gyalogtúra

- lovaglás

- túralovaglás

- quadozás

- szekértúra

- esztena látogatás -kóstolóval

- csónakázás

- stb. 


Mustáros miccs - bárhol, bármikor!

A gyakorlatban, mármint a helyszínen nem tapasztaltam, hogy bárkinek is birkavágást ajánlgattak volna, mint fakultatív program. Voltak viszont olyan lehetőségek, hogy még durvább utak, esetleg erdei ösvények, de ezt az én, meg a Bababoltos Erzsike (Fazer 1000) kedvéért elvetették.

A kelet kipipálva, most már csak a maradék három égtájhoz kéne egy-egy hasonló szervezőcsapat: észak, mint Szlovákia-Lengyelország, nyugat, mint Ausztria-Svájc-Németország, és dél; Horvátország, Szlovénia és Olaszország irányában. Tud valaki ilyet?

45 hozzászólás

Halálos iramban robogózni

2009. május 20., 14:49 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
16 hozzászólás

MP5 - olyan csúnya volt, hogy le sem gyártották

A robogózást a szükség teremtette: a háború utáni ínség kellett hozzá. Ha Enrico Piaggio nem szívta volna mérnöke, Renzo Spolti vérét, akkor nem készül el az ős, az 1943-as MP5. Ez annyira csúnya volt, hogy a munkások utálkozva a Paperino (Donald kacsa) csúfnevet akasztották rá.

1945-ben az olaszok az utolsó bombatölcséreket temetgették be, amikor Enrico kihúzta a fiókból a tervet és állítólag büntetésből megbízta Corradino D'Ascanio-t, hogy gondolja újra az olcsó, végletekig logikus és megbízható motor tervét.

A mérnök duzzogva nekiállt - köztudottan utálta és kényelmetlennek tartotta a kétkerekűeket. A repülőgépiparban szerzett tapasztalatait alapul véve rajzolta meg a karosszériát. A váltót a kormányra, a 98 köbcentis kétütemű motort pedig a hátsó kerékre szerelte. Elutasította a hagyományos teleszkópvillát, helyette a repülőkről másolta le a könnyen szerelhető felfüggesztést.

Egy évvel később már kész volt az első tizenöt darab, amelyeket Enrico Piaggio a formájuk után nevezett Vespának, azaz darázsnak. Az olcsó, de mégis szép közlekedési eszközre ráharaptak az olaszok, a Piaggio erényt kovácsolt a szükségből.

Az ember kivagyisága örök, a génállományukat tagadták volna meg, ha nem alakulnak ki gyorsan a robogóversenyek. Ezek máig népszerűek Olaszországban, de hazánkban is rendeznek futamokat. A videón sisakra rögzített kamerán keresztül követhetjük, ahogy szédítő tempóban, zsongva száguldanak a Vespák – lám, nem kell száz lóerő és széles gumi ahhoz, hogy térdünkkel az aszfalton kanyarodjunk.

Ha ilyen versenyt nem is, de érdekes motorokat és izgalmas pillanatokat önök is láthatnak, ha kilátogatnak a hétvégi, városligeti Robogófesztiválra!

16 hozzászólás

Duplán beszoptam

2009. május 19., 17:42 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
94 hozzászólás

Egyszer csak beszoptam én is. Világ életemben fostam, hogy egyszer majd félretankolok, ezért nem is hagyom pl., hogy benzinkutas tankoljon az autómba, a tesztautóba, a motoromba, a tesztmotorba – bármibe. Minden tankolásnál végigmantrázom, hogy benzin, dízel, megnézem a feliratot a betöltő nyíláson, mint egy igazi debil.  

A múlt hét nagyobbik részét egy szervezett motorostúra keretében Erdélyben töltöttem (erről majd részletesebben is beszámolok, mert érdekes az üzleti modell), és hazafelé utolsó romániai tankolásként Bánffyhunyadon (Huedin) kanyarodtam be egy Lukoil kútra.  Nem sikerült eltalálni a megfelelő kútoszlopot: csak 98-as és dízel volt. Nézegettem, áttoljam-e a szemköztihez, aztán arra gondoltam, az már a szarrágás minősített esete volna, és miért ne kaphatna néha kicsivel nagyobb oktánszámot. Persze elmantráztam, hogy zöld pisztoly, nem fekete, és töltés közben kicsit ki is húztam a végét, hogy lássam a befelé csobogó sugarat: zöld! Nahát, itt zöldre festik a 98-as benzint? Bár tőlem úgy színezik, ahogy akarják, lényeg, hogy ne az a barnásvörös legyen, amilyenre a gázolajat szokták.

Azt is nézegettem, mi lehet a 98-as fölé írva románul, de nem tudtam rájönni. Fizettem, távoztunk, egyből furcsán járt. Száz méter után rádudáltam BMW-s Pistára, álljon már meg, ezt hallgassa! A hallgatás hagyján is, de álló túráztatásnál döbbenetes füst jött a kipufogóból.

Vissza a kútra, magyar nő és román kutas srác, aki románoktól szokatlan lelkesedéssel birkózott a magyarral. Igen, dízelt tankoltam, hiszen rajta van a blokkon a nevemmel együtt (kártyával fizettem). Sőt, mondja a srác, videón is meg tudja mutatni. És itt követtem el a hibát: nem kértem a videót, hiszen nyilván a feketével tankoltam, ha egyszer dízel ment bele. Viszont azért bánom utólag, mert egyszerűen nincs meg a fejemben a látvány, hogy a fekete pisztolyt belenyomom a Yamahába és meghúzom a ravaszt.

A srác adott egy csövet meg egy bödönt – fogalmunk se volt, hogyan kéne egy XJR-ből leereszteni a benzint. Régen szívtam már benzint, és az nyilván nagyobb keresztmetszetű cső volt, mert nagyobb tüdőigényre emlékeztem: az első szívásra nagy mennyiségű gázolaj szaladt a torkomba, amiből reflexszerűen nyeltem is egy kicsit. Kiváló borzalom.

Aztán vettem egy injektortisztítót és megtankoltam 95-össel – a szívás helyszínéhez az volt közelebb. Érdekes, hogy ez a gumicsöves leszívás a legkevésbé sem szakszerű, de legalábbis nem lehet teljes ürítés, az XJR mégis szépen beindult, és a maradék 300 kilométert úgy nyomta le, mintha mi sem történt volna. Én viszont kihasználtam, hogy a Schubert C2 bukósisak állrésze felhajtható, és sokáig köpködtem menet közben, de még Dabas térségében is dízelszagúakat böfögtem. És az este tíz körül rágcsált banáncsipsz is kihozott a fogaim közül annyit, hogy gázolajszagút leheljek. Eddig is gyűlöltem a dízelt.  

 

94 hozzászólás

Japán-olasz vadházasság

2009. május 14., 23:55 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
41 hozzászólás


Az idei divatminta a kockás

Az olasz-japán ellentét régi, tudja minden kiskölyök, hogy a szájkaraténak fájdalmas a vége. Jobb is, ha nem háborgatjuk a látszólag nyugodt viszonyokat – senki sem akar önként kapni a szájára.

A kocsim olasz, igazi kis vacak, ha fennhéjazni szeretnék, azt mondanám rá: Fiat Panda Ultima Edizione. Az utolsók egyike, 2002-ben gyártották, gyomrában már az 1.1-es injektoros blokkal. Megy, gurul, szépen teljesít – igazából annyira jó autó, hogy nem nagyon tudok mit írni róla.

Egy van csak - akinek már csapódott fel menet közben motorháztető, az tegye fel a kezét, majd révedjen el velem a pillanatban. Sokkoló látni megremegni a nagy pléhet, majd figyeli, ahogy lassúnak tűnve, ám mégis kegyetlen gyorsasággal az ablakba nyílik a lemez. Rossz, ugye? A panda síküvegének hála, nem törött be a szélvédő, sikerült befejezni az előzést és leállni az út szélén – a szellőzőrácsokon pont átláttam, így tudtam letenni biztonságban a gépet.

Az apró olasz kocsi előnye a pofátlanul olcsó alkatrészek, hatezerből megvolt az új motorháztető. A festés még tizenöt, a matrica ajándék – már csak a csatokért adtam valami aprót, hogy nyugodt lehessek abban, hogy soha többet nem csapódik fel, ha nem akarom.


Vasrudakkal merevítette Pali

Kedves szakemberem, Gyuribaá udvarán állt sokáig, sarokba támasztották a régi, összehorpadt lemezt. A kutya megellett mögötte vagy kétszer, valahogy elkerülte a szorgalmas vasgyűjtők kézikocsiját. Az olaszom rendben volt, és a japánomnak sem volt semmi baja - mégis hozzá kellett nyúlni.

Dórimórival meg a Suzukival indultam volna túrázni, minden rendben is volt. Motoszkált ugyan a fejemben valami kis hiány, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mi a pokol az. Egy nappal az indulás előtt a kedvesem megjegyezte, ugye nem kell hátizsákban motoroznia?

Azt a földig lógó lópikulóját – hisz a GS 1200 SS-en nincs is csomagtartó. Pillanatnyi pánik, majd egy ideges telefon Pali barátomnak. Vállalta, nem volt ügyelete, nem volt családi teendője, sőt, a háztáji kókányolás gondolatától még lázba is jött. Egy kérése volt, hogy egyezzek le Gyuribaával, hogy az ő műhelyében pöcsöljünk – vasdarab, szerszám és kávé is van.

Laposvas került hamar, kis fúrás után a faridom kapaszkodójának a helyére simán fel lehetett a gyári csavarral kapatni. Oké, gondoltuk, a tartó megvan, de miből legyen a csomagtartó lapja? A szépség nem volt szempont, csak a kirándulásra kell, a hétköznapokban úgyis a sarokban a helye.


Csiszolás előtti pillanatok

Feltúrtuk a kutyaólakat, benéztünk a kazán mögé, odább toltuk a műhelyudvaron elmálló roncsokat, de ideális tartólapot nem leltünk. Kezembe fogva a jó zaccos kávét ért a felismerés – hisz itt a Panda motorházteteje.



Lefestve és felszerelve - nem szép, de jó erős lett

A szellőző nyílása, ami olyan jó szolgálatot tett a baleset elkerülésekor, nem várt reménnyel kecsegtetett – mi lenne, ha kivágnánk? Így is lett, került hamar flex, és nyolc millis acélrudak - Pali már hegesztett is. Én csiszoltam, ő mért, én kalapáltam, ő meg összerakta a rendszert.

Másfél óra alatt elkészült a világ legcsúnyább csomagtartója. Miközben száradt rajta az otthon talált, ecsettel rákent fekete hőálló festék, elégedetten fújtuk a füstöt. A kidobott Fiat alkatrész egy belpiacos japán motoron kezd új életbe – mögöttünk a naplementében halványan fénylett fel az olasz-japán tengely.

41 hozzászólás

A Mátrában versenyezni kell

2009. május 7., 17:24 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
48 hozzászólás

Éppen letettem a Montesát, a benzinkút üvegtábláján még ott rezgett a kétütemű blokk utolsó robbanása. Egy régi versenymotor mindig romantikával tölt el, az ember a kisebb hibákat is megbocsátja neki – így került a családba a Cota 349-es.

Kilián Endre, az eladó érezte, mitől zsizsegek – őt ugyan a triál, mint műfaj annyira nem győzte meg, de a közúti motorozás és az utcai versenyek említésére kipirosodott. Hamar előkerültek a gyermekkori emlékek, és egy név, amit utoljára valami sporttörténeti almanachban olvastam: Marmoly Sándor.

A siroki Mátra Vidéki Fémművek versenyzője az egyik utolsó képviselője a hazai Pannóniás korszaknak. Sutyi, ahogy barátai nevezték, P20-on versenyzett. Az Endre által átküldött képeken jól látszik, hogy szépítették és alakították évről évre a motort: a cél a lehető legnagyobb sebesség elérése volt.

Parádsasvár, Sirok vagy Pozsony – a '77-'84 között készült diafotókon izgalmas versenyhelyzeteket, rég elfeledett rajtokat, versenyzőtársakat és családtagokat látunk. Ha néha életlenek is, így adnak igaz tükörképet egy korszakról, a magyar motorsportklubok utolsó éveiről. Marmoly Sándor, Magyar Károly és Kiss Géza látható verseny közben – kattintsák végig a több, mint százképes galériát. A képaláírásokat Marmoly Dani, a versenyző fia készítette.

Kedves olvasóink, akinek van otthon hasonló gyűjteménye, küldje el bátran: hizlalja motorsporttörténeti képekkel A sebesség oltára képarchívumát.

 

48 hozzászólás

Lefejeztem, összeraktam, talán túlélte

2009. május 3., 06:46 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
68 hozzászólás


Akad itthon ez a Yamaha XJ-m, ami a legmostohább korban van. Veteránmotornak még túl új és túl műanyag, viszont a súlyos többség már alaposan lenézi és cikisnek tartja. 26 évesen, műanyag idomos, nagy, mégis vékony kerekű japán motornak lenni ma, Magyarországon nem leányálom. Nulla respekt.

És én ezt a szart reszelgetem. Mert háromszázezer forintért a lehető legjobb kompromisszumot adja egy halálba egykerekezést már nem kereső, távoli helyekre normális karhosszal, belátható időn belül odaérni akaró, utas- és poggyászvivő, a vibrációt fél órán át baromi élvezetesnek, a harmincötödik perctől kezdve viszont sebes átmenettel baromi idegesítőnek tartó, vénülő majomnak. Például nekem. A Yamahán van szélvédelem. A Yamaha 40 és 220 között használható ötödikben. Visszagangolva nyargal. Valamennyi fékje is van (köszönet a fémborításos flexi-fékcső feltalálójának, ámen). Nem vibrál, azaz vibrál, de elviselhető amplitúdóval, inkább csikizős, mint fárasztó frekvencián.

68 hozzászólás Távolról sincs vége, olvasson még

Egy már nem kiégett vén Kawa

2009. április 29., 02:28 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
87 hozzászólás


Szegény, öreg Kawám kiégett, üszkös belekkel érte meg a krisztusi kort. Holott amióta nálam van (ha jól emlékszem, lassan öt éve), mindig próbáltam gondját viselni, jó olajat kapott, szezon előtti felkészítést, ápolást, szeretetet.

De a legegészségesebbeket is leveri olykor a lábáról egy idegen vírus, a kicsattanó, aktív öregek is szenvedhetnek magas vérnyomástól, emberek vagyunk. Azaz motorok. Na mindegy, értik.

A Z750 már a Dolomitokat is úgy csinálta végig alattunk, hogy a kisipari származású hajtóláncában eltörtek a görgők, és nagy sebességnél, pláne emelkedőn rángatott, csapkodott. Azóta vettem új láncot, lánckereket, fékbetéteket előre-hátra, ezek cseréje rövidesen soron következik.

87 hozzászólás Távolról sincs vége, olvasson még

A hűtőbordák szeánsza

2009. április 22., 22:41 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
29 hozzászólás

 

Már pakoltunk: Winkler kabátban állt, Csikós öltözött, én meg éppen lecsaptam a laptop fedelét. Sipos „Streetsa” Zoltán ekkor érkezett. Egy pillanatra megfékeztünk – ha ő jön, jön vele a mesevilágból is valami.

Táskájából helikopter került elő, arcán a mosoly igazolta, hogy ez már megint nem mindennapi csemege. Amikor mindannyian kitomboltuk magunkat, foghegyről kibökte: a Katanát megnézitek? Egy pillanatra a kereszthuzat is megmerevedett, mi meg azonnal lódultunk a lift felé.

Ma is futurisztikusnak számít

Zoli márkahű: egynégyes mattfekete Intruderét már ismerjük, nyers durrogása fülünkben visszhangzik. Na de a sosem látott, de mindig firtatott Katana? A 750 köbcentis bukólámpás? A nyolcvanas évek igazi perverziója? Egymáson átgázolva futottunk ki a céges lichthófba: arany-gyöngyházfehér-fekete szoborként állt az ajtó előtt.

A fény is szívesen játszik a Katanával

Ezt már nem a német Target Design rajzolta: a 84 lóerős S3-as Katana elvesztette német minimalizmusát. Enjoy the high level of riding technique – hirdetette az idom matricázása. A Suzuki Full Floater rugós tag és a Positive Damping első villa kifejezetten modernnek számított, jól vezethetővé tette a motort.

Összefoglalták a lényeget: néhány mondatban leírták, hogy miért jó motor ez

Csikós azonnal a múltba révedt, előkerültek a japán emlékei és a magyar jelenben futott össze tucatnyi kulturális párhuzam – az egykor jövőbe mutató motort a sci-fi világa és a képregények ihlették. Mára a bukólámpás Katana szoborrá nemesedett: Sipos Zoli is nekigyürkőzik, hogy illő módon helyrepofozza. Ígéri, hogy lekerülnek a repedt gumik és elöregedett csövek, visszatér az elbujdosott kettes fokozat, talán még a megkopott vázelemek is újraaranyozódnak.

Winkler leballagott a mélygarázsba, és egy perccel később már ott állt a 2008-as Yamaha XJR 1300 a nyolcvanhármas Suzuki mellett – ha nem nézzük a részleteket, bizony a Katana tűnt modernebbnek. Csikós is felbuzdult, jött az XJ900-as az új, selyemfekete idomával kifelé, és én sem késlekedtem: felhoztam a GS1200SS-t.

Mintha a Joe Bar egy elfelejtett epizódjából jöttek volna

Egymás mellet állt a négy motor, két Suzuki, két Yamaha, a '83, '85, '01 és '08-as évjárattal – az udvarban téblábolók csak saccolgatták, melyik a legöregebb. A fekete GS-em tűnt a legöregebbnek, kerek fejidoma még a hetvenes évekbe nyúlik vissza, Csikós és Winkler gépei mintha egy korszak szülöttei lennének – csak a Katana állt kortalan korpuszként: fényes fekete orridoma és a lecsukott lámpája még ma is felfoghatatlanul űrhajós.

A szélén két Suzuki, középen a Yamahák

Nem volt ionizált víz a hengerek falában, nem voltak elévülő design csalafintaságok. A négy motor körül megálltunk egy órára. Jó volt elmélázni a részletek felett, jó volt meglelni a különbségeket és tetten érni az időt. Nyolc kerék, tizenhat henger, huszonnégy év – a hűtőbordák szeánsza a szerkesztőség előtt.

 

29 hozzászólás

Ebay-nál szorongani, garázsban óriásit szívni

2009. április 12., 00:00 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
76 hozzászólás


Amikor tavaly kifékezett egy kedves audis, és elfektettem a Yamaha XJ900-asomat, még nem tudtam, mekkora meló lesz rendbe rakni a bajokat. Nem gondoltam semmi komolyra, egy index összetört, a fékkar vége és a jobb tükör (nem kár érte, utángyártott gagyi volt) letört, mintha a műszer is elmozdult volna a helyéről, meg persze az idom is összehorzsolódott.

Sebaj, idővel a sebeim begyógyultak, a moci működött, gondoltam, kis reszelgetéssel túlleszek a dolgon. Még egy nagyobb túrára is elvitt az XJ, közben jártam vele dolgozni is még vagy másfél hónapot. Kicsit zavart ugyan, hogy húz a kormány, meg valahogy fura is volt az egész, mert a hat évvel öregebb, veterán Kawasakival is gyorsabban mertem menni kanyarban.

Nem akartam rosszra gondolni. Ha az ember vesz egy motort, ami nehezebb, jóval modernebb, és kétszer erősebb a korábbinál, biztosan szoknia kell kicsit, véltem én. Csakhogy a CB1300-as teszt-Hondával nem volt ilyen problémám. A Harley Nightsterrel sem. A Yamaha TDM 900-zal sem. Igazából egyik tesztmotort sem éreztem labilisnak. Persze motorból prostituált vagyok, az újabbakat egyértelműen jobbnak tartom a hasonló kaliberű régieknél. Csak azért van öreg gépem, mert az a forma és kor közelebb áll hozzám (biztosan ismerik a tizenéves-koromban-megígértem-magamnak effektet), a hangjuk jobban bejön, és az is jó érzés, hogy nem jövök magammal szembe a forgalomban. Meg persze az sem utolsó dolog, hogy ezek a régi vasak jóval olcsóbbak is az újaknál.

76 hozzászólás Távolról sincs vége, olvasson még

Motorral nyolcszáz birka után

2009. április 8., 14:20 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
2 hozzászólás

 

A reptér egykor a felszálló gépeket, a vezérsíkokon megcsillanó napfényt és a csillagmotorokat jelentette. Aztán jöttek a sugárhajtású repülők, változott a tempó, végül egy utolsó hangrobbanás után az összes katona eltűnt Tökölről.

Ma csend van, néha egy-egy sportrepülőgép elbilleg a betonról. A zajt már csak drift-edzések és supermotósok csapnak – az egykori Messerschmitt csarnokban is csönd van: még nem indult be a motorok gyártása. A szél fúj csak, a fűszálak belehajolnak a birkák szájába – technikusok helyett csak a gyapjasok ballagnak a reptéren.

A mechanika tisztelete és a gépek szeretete viszont nem múlt el nyomtalanul, ott párolog a kifutópálya felett. Talán épp egy supermotó-versenyen jött az ötlet: Sanyi bácsi, a juhász motoron tereli a birkákat a kerozinos fűbe. A kutyák körbecsaholják a széledő nyájat, a juhász meg gázt ad. Gyorsuljon csak a Piaggio, majdnem elszáll, ni.

2 hozzászólás

A motor legyőzte az autót

2009. április 2., 21:09 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
8 hozzászólás

A Tour de Flanders kerékpárverseny betétfutamaként izgalmas összecsapás színhelye volt Muur van Geraardsbergen – a belgiumi kisváros macskaköves utcáin kivételesen nem izomerővel hajtott bicajok, hanem lóerők által mozgatott gépek csaptak össze. 

Stefan Everts KTM supermotóval, Sebastien Loeb Citroën C4 WRC versenyautóval autóval állt rajthoz. Az óvárosi utcákra a gépjárművek behajtása is korlátozott, Geraardsbergen városi tanácsa most mégis kivételt tett: kíváncsiak voltak, hogy ki lesz a gyorsabb a vizes és rendkívül csúszós útburkolaton.

Egymás után indult Everts, a tízszeres MX világelső és Loeb, az ötszörös rali világbajnok - a stopperrel csatáztak, a tét egy alapos mosás volt. A vesztesnek kellett szivacsot ragadni és lepucolni a legyőző járművét. A nedves macskakő miatt sokan arra tippeltek, hogy a közel négyszáz lóerős raliautó lesz a befutó, mégsem így történt. A szűk kanyarokban virgonckodó KTM gyorsabban teljesítette a távot, több mint egy másodpercet vert a Citroënre. Mindkét pilóta megerősítette, hogy nagyon nehéz volt a megázott macskakövön uralni a gépeket, ennek ellenére büszkék, hogy a villámfutamot ötven másodperc alatt teljesítették.

8 hozzászólás

Harminc éve folyamatosan ácsol

2009. március 21., 00:00 Módosítva: 2018.09.01 21:14
0
70 hozzászólás


Bakos Peti barátom – egyébként mindenki Jimiként ismeri – nem ma kezdte az ipart. Élete első motorját az első pár száz méter használat után szétfaragta. És mindenről Peter Fonda tehet. Én a hetvenes évek végén még kiskamasz voltam, és egy rendezett Budapesten éltem, sok-sok Zsiguli, Trabant, MZ és Jawa társaságában, a rendőr még húsz forintra büntetett, amikor anyukámmal pirosban átmentünk a zebrán. Jimi ekkor alig pár kilométerre az otthonomtól, az iskolámtól pedig szinte csak százméterekre egy párhuzamos univerzumban mozgott. Ha akkor ismerem, nem hiszem el, hogy létezik.

Most, hogy már messziről látom azokat az éveket, és kicsit talán értem, miért lehetett akkoriban olyan rendezett minden, végképp érthetetlennek tűnik, hogyan lehetett olyan szabadon, a hatalmat nagy ívben leszarva élni. Pedig Jimi nem egy hangos, lázadó, cigizős, ivós, összeférhetetlen alak. Több mint tíz éve ismerem, klubunk egyik alapköve. Csendes, szorgalmas, mindig, mindenféle témához végtelen kulturáltan hozzáálló srác, csak a haján és a járművein látszik, hogy ma sem pont azon a sínen gurul az élete, mint a többségé. Igazából a hangját nem hallani, csak ha kérdezik, viszont akkor akármihez mélységben hozzá tud szólni, legyen az motor, zene, vagy éppenséggel festészet.

70 hozzászólás Távolról sincs vége, olvasson még

Pamela Anderson melle kell az orosz motorosoknak

2009. március 20., 10:12 Módosítva: 2015.07.31 11:29
0
31 hozzászólás

Nem apadt el a teje a motoros metált tápláló csecsnek. Igaz, hogy a Pokolgép tagjai A jel című klipjük forgatásakor kegyetlenül kiszopták a bimbókat, de néhány csepp még maradt benne: most az orosz rockerek tartják mohón a szájukat.

A Piligrim nevű zenekar Roar of Motors (A motorok üvöltése) című dala rendelkezik minden közhellyel, amit a jó motoros-rossz társadalom klisé alá be lehet tuszkolni. Van hegyesgitár, szörnyes póló, ott a csicsizacsi, ég a tűz és gurul a sok motor: ilyet már mi is láttunk egy-két évtizede, igaz akkor magyarul szólt a dal.

31 hozzászólás Távolról sincs vége, olvasson még