Végre hagynak motorozni

Teszt: Honda CB650R – 2019.

2019.08.16. 06:06

A mai gazdasági környezetben a gyártóknak nincs más választásuk, azonos alapra kell minél több modellt felhúzniuk, ebben pedig a Honda korszakokkal a többiek előtt jár. Mostanra nem csak odáig jutottak el, hogy egy platformra nagyon különböző motorokat építenek (NC-ből van robogó, túraenduró és naked is, a hétszázasból pedig még cruisert is faragtak), hanem megcsinálták, hogy teljesen eltérő technikák ugyanúgy nézzenek ki.

A CB125R, a CB300R és a CB1000R egyaránt a Neo-Sports Café-nak nevezett stílusiskola szerint készült, ahogyan ez az új 650-es is – sőt, ez most a platformizálás Csimborasszója, hiszen ugyanezen az alapon van CBR1000RR-nek kinéző CBR650R, de tényleg nem akarok senkit összezavarni. Ennél sokkal fontosabb, hogy a hiába van a Hondának négy, tökéletesen egyforma motorja, nem érzem, hogy a dizájn fáradna, sőt, még egy CB500 redizájn még beleférne, mert méltatlan, hogy még a 300-as is jobban néz ki. De aztán tényleg meg kéne állni, egy Neo Sports Café Gold Wing és Africa Twin tényleg túlzás lenne.

Ügyesen oldották meg, hogy azért ne nézzen ki teljesen CB1000R-nek, a fényezése például nem annyira szívszorítóan szép, kevesebb rajta a szálcsiszolt alumínium, cserébe bronzosak a felnik, a deklik és a szelepfedél, illetve a külső telószár aranyszínű eloxálást kapott. Szerényebb lett az ezresnél, a tank is egyszínű, és a rendszámtáblát sem költöztették le a lengővillára, de attól még dögös – a tendencia jó, 8-10 éve volt a Hondánál egy elpuruttyásodási hullám, de már kilábaltak belőle, az Africa Twint bármilyen európai túraenduró mellé oda lehet állítani, az X-Adv már egyenesen olasz, a CB1000R-ről pedig ódát is írtam.

A CB650R bár nagyon újnak néz ki, műszakilag csak egy erős facelift – az alapok ugyanis a CB650F-ből jönnek, ami a már említett puruttyásítási hullám egyik csúcsterméke volt: kellemetlen hangja volt, az ABS vérlázítóan hülyén működött, és hiába volt kezes, messze volt attól a kiforrottság élménytől, amiért az ember Hondát szokott venni. És ez nem csak nekem tűnt fel, mert nagyjából mindenen javítottak 5-10%-ot, hogy ami eddig csak darabra volt meg, ezen már jól is működjön.

Egészen korrektül megy lent, 6000-től már odébb tud állni, 8500-nál van a nyomatékcsúcs, aztán 12 000-nél tetőzik a teljesítmény – egy ezressel tovább forog, mint az elődje, de nagy tűzijáték így sincs a felső tartományban, nagyon érezni, hogy a teljes tartománynak harmada és a háromnegyede között él legjobban. Teljesítményben már majdnem ott van, mint annak idején a Hornet, az 98 lóerő volt, ez 95, de míg az követelte, hogy kettesével válts vissza, és nyelezd, ezzel nem szaladtam bele a leszabályzásba – egyszerűen nem kívánta. Most már van benne csúszókuplung, valamint az ABS is úgy működik, ahogyan egy ABS-nek 2019-ben működnie kell: simán és egyenletesen, csak akkor közbeszólva, amikor tényleg indokolt.

A váz könnyebb és merevebb lett, miközben a tengelytáv és a villaszög nem változott, viszont új lett a motor felfogatása, rövidítettek a segédvázon és variáltak a futómű bekötési pontjaival – hogy ezek a finomságok, vagy a teljesen új futómű felelős érte, azt meg nem mondom, de baromi könnyű betámasztani a kanyarba, komolyan, mintha magától fordulna. Ez eleve egy kicsi motor, nem terjengős, felfújt rettenet, hanem csak annyi a kiterjedése, ami mindenképpen szükséges, illetve a CB650F-hez képest előrébb került a kormány, hátrább tették a lábtartókat, ettől a vezető súlypontja közelebb került a motor tömegközéppontjához. Ezeknek már a pszichés hatása is pozitív: ráülsz, még be sem indítod, de már érzed, hogy virgonc lesz.

A futómű látványosan új, ez a 41-es Showa SFF villa a középkategóriában már igényesnek számít – az egyik szár rugózik, a másik csillapít, de állítani egyiket sem lehet. Hátul is csak a rugóelőfeszítést tekergetheted, és a hangolás is inkább utcai közlekedésre való, mint a versenyző hajlamúak önmegvalósítására – ha szégyenben maradsz a szerpentinen, lesz mire fognod, de mindketten tudni fogjuk, hogy igazából nem a motoron múlt.

Állítólag faragtak a felnik súlyán valamennyit, a fékek viszont garantáltan nagyságrendekkel jobbak, mint az F-en voltak, a 310-es úszó tárcsákhoz négydugattyús, radiálisan rögzített Nissin nyergek tartoznak. Baj esetére van elektronika, de nem vitték túlzásba a vezetéssegítő rendszereket – nincsenek üzemmódok, tempomat, se gyorsváltó, van viszont kikapcsolható kipörgésgátló, egy egész jó, de nem kikapcsolható ABS és fokozatkijelző. Mindegyik alapáron jár, de ezek még nem a hiper kifinomult, IMU-vezérelte egységek, hanem főleg a kerekek forgáskülönbségéből dolgoznak. De legalább nem túlbuzgó, feleslegesen sopánkodó rendszerek, amelyek minden nagyobb gázra pánikba esnek, hanem hagyják, hogy élvezd a motorozást.

Mivel elfogytak a hatkiló körüli sornégyes naked-ek, a 2 629 000 forintos árát nincs igazán mivel összehasonlítani. A konkurensek ebben a kategóriában már átálltak két-háromszázezer forinttal olcsóbb kéthengeresekre – MT-07, Z650, SV650, de kicsivel feljebb is csak a KTM 790 Duke (2,9 misi) van – a középkategóriában mintha csak a Honda maradt volna a klasszikus japán receptnél, a soros négyhengeres motornál. Érthető, hogy nem szakítanak vele, 1969 óta tolják ezt a konstrukciót, van benne rutinjuk. Lőtávon belül ott van még a Suzuki GSX-S750 (2,7 millió), amely motornak jobb, megjelenésben viszont sehol sincs, míg a Z900RS már majdnem ezres. Még a Ducati Scramblert lehetne idekeverni, mert filozófiáját tekintve ugyanaz: első sorban dizájncucc, életstílus-kiegészítő, aminek az extrája, hogy közben egy jó motor.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.